Eger - hetente kétszer, 1914
1914-01-17 / 5. szám
2 EUER '5 szA 1914 január 17. Hová jutunk, ha az áldott magyar földről ilyen arányokban vándorol ki a magyarság ?! Majzik Viktor alispán arra vezeti viasza ezt a hirtelenül és váratlanul megnövelt edett kivándorlási kedvet, bogy ez aligba egyéb, mint visszahatása és következménye annak a tilalomnak, mely a múlt évben, az ország határa mellett dúló balkáni háború miatt meg- nehezí ette, sőt egyenesen meggátolta az ország területéről való kivándorlást. Ak k tehát nem mehettek tavaly, mennek most. És hogy uem minden alapnélküli ez a következtetés, bizonyítja az is, hogy az újesztendő első hónapjának bár még csak a felénél tartunk, de már is több százra rúg az útlevélért jelentkezők száma a vármegye területének minden részéről. Lehet, hogy így van, és a múlt évben itthon rekedtek távozásával ismét a megszokott la^u sorvadásba zökken vissza népünknél a kivándorlási láz. Lehet azonban, — és ezzel is számolnunk kell, — hogy nem ky van, és a hallatlanul megdrágult megélhetési viszonyok fokozottabb mértékben keltik fel a falvak nél külöző népében a kivándorlási kedvet s ezután állandóan többen veszik kezükbe a vándorlóbotot, bogy megkíséreljék szerencséjüknek üldözését a tengeren túl, vagyis, ahogyan már itthon divatos emleg-tni, az — „uj hazábau“ 1... Pedig a munkás kezek pusztulásával, pusztulnak a munka alkalmak is, ami ismét újabb és újabb munkáskezeknek téilenségr - kárhoztatását vonja maga után. íme, az uj cirkulus viciózus: a magyar gazdasági élet drámáján** uj felvonása! Számoltunk már ezzel? Még nem. Pedig számolnunk kell ezzel is. Mert az a néhány száz millió korona, amelyet pénzértékben küldenek Laza Amerikából, hozzátartozóik segítésére, az idegenbe szakadt magyarok, nem pótolhatja azt a rettenetes vérveszteséget, amit a nemzet évente szenved — embererőben. És, tudja Isten, azokban a hazaküldött amerikai dollárodban sem lehet mindenkor és föltétlenül bizakodni. Nem egy visszavándorolttól hallottuk már, hogy az amerikai kincsesbányák, amelyek annyi magyar embert csátdtanak el az itthoni biztos megélhetés mellől, már c^ak nagyon is bizonytalan reménységgel kecsegtetik a kivándorlókat. A bányák és egyéb munkaa'kalmak ott is any- nyira lúlon-túl vannak telítve munkásokkal, hogy nem képesek uj munkaerőket alkalmazni és bizony a kivándorolt magyarok n-m egyszer keserű csalódások, gvötrelmes megpróbáltatások árán,szegényen,lerongyolódva,kiéhezve,testben ' és lélekben betegen kerülnek vissza az elhagyott szülőföldre, ahol azután az utazásra elfecsérelt vagyonkájuk romjain újból kezdhetik a küzdelmet (most már vagyon nélkül) az — élettel. Egy esetet említünk fel ezúttal a sok közül. Ékesen szólóbban igazolja ez a szerencsétlenül járt kivándorlók scsát minden komoly és mégis kételkedéss-4 fogadott kivándorlás-ellenes beszédnél, vagy Írásnál. Eger város szomszédságában van egy virágzó heve-megyi-beli község, amelynek lakosai közé szintén beszivárgott az amerikai kincsesbányák híre és a különben j zan gondolkozás, dolgos nép közül nem egy kapott kedvet arra, hogy elmegy abba a tejiel-mézzel folyó meseországba és vagyont gyűjt a kincses- bárnál bán, amely vagyonból a/után idehaza boldogan é-: gondtalanul eléldegél ör g napjaira. Kiss Józ<ef gazdaember is igy gondolkozott. Volt egy haza es kevés fóldecskéje, amelynek jövedelméből, meg a két munkás kezének keresményéből fZiikögen ugyan, de mégis becsülettel eltartotta kis családját. A házat és a földet eladta. Az árából hajójegyet, vett. Amerikába; egy esztendőre lakást béréit a faluban a családjának és a megmaradt pénzecskéjéből még egy kis utra- valóra is telt. A felesege majd csak m gél valahogy a gyerekekkel addig nap-zámból is, mig ő Amerikából visszatér kincsekkel megrakodva. Síjnos, nem úgy történt, ahogyan előre elgondolta. Am fikában kapott ugyan munkát egy gyártelepnél, azonban ez a gyártelep pár hónap múlva b szüntette az üzemét és így az ott alkalmazásban volt 1200 kivándorolt munkás kenyér néle ül maradt. Sokáig nyomorogtak a messzi idegenben; a kevés m-gtakarított pénzecskéjüket főlelték a drága gyárvárosban és bizony, akarva, nem akarva, arra kényszerültek, hogy valamennyien hazajönnek, ahol — ha szegény is az ember, de a két keze muukajá- val mégis megkeresheti a kenyeret. A nagy mnnkástömeg visszavándorlási szándékáról tudomást szerzett egy hajós társaság ügynöke, aki megígérte a munkásoknak, hogy megszerzi részükre a hajójegyet, amelyet valamenny en ki is fiz-tiek. Az ügynök maga vezette a vis-zavándorlókat a hajóra, ahol be- rakiározták őket, mint ahogyan nálunk a basz- ! nothajtó állatokat szokás, és útnak indították Európa felé. Az „EGER* tárcája. | ........................—■ ■ ■ ---- ---- ■ ■■■■• .....-= i R z elpárolgott méreg. Az énekest, akit álnéven Max Linornak ; hívtak, tulajdonképpen Barbeuil Casimirnak ke- ! Tesztelték, A Bouffes Fleuries kis színésznőjét, Line Aurélját, vette feleségül s elhatározta, hogy évi szünidejét arra használja fel, hogy meglátó- j gassa öregjét, Sylvain Barbeuilt, ki úgy élt bér- 1 cei között, mint valami medve. Tíz év előtt látta utoljára atyját, aki so- j hasem válaszolt leveleire, ő tudniillik, olyan fiút kívánt volna magának, aki, mint ő maga, folyton a földet műveli s a hétfői munkát már vasárnap elkezdi. Casimir azonban (alias Max Linor), mikor nagy lett, nem hagyta az öregnél anyai | jussát, hanem kikövetelte s azzal elhagyta Com- * bes-Feuillest. Ez tíz esztendő előtt volt s azóta mitsem hallott az atyjáról. Aurelia már a vasúton azzal mulatott, mily furcsán fog viselkedni az öreg medve. — Igazi paraszt, ugy-e? — kérdezte férjétől, aki az előkelő angol lordot utánozta. Majd, hogy a férje nem felelt, egy divatos operettáriát kezdett dúdolni, s közben cukrot szopogatott. * Mikor Barbeuil papa a fia levelét megkapta, elhatározta, hogy lóra ül s a vén szürkén elkocog a dandorgesi állomásra. De amíg a vonatot várta, beült a vendéglőbe s felhajtott néhány pohár bort. Aztán nemsokára hangos lett tőle a szoba. — No, lám, tíz év múltán oly leereszkedő, hogy visszajön 1... Finom gavallér! Láttam a képét egy képeslapban. Az én fiam volna? Soha! Olyan, mint egy pap, még bajusza sincs. A keze összeszorult. — Hát még a felesége! Egy énekesnő! És ide merészkedik jönni, ahol Barbeuil anyót mindenki ismerte és ismerte a nagyanyját is. Mindkettő dolgos, izmos, szorgalmas asszony volt, mezítláb járó, koránkelő fajta ... Na, majd meglátják, hogyan fogadja őket Sylvain papa! ... A vendéglő többi vendégei újra, meg újra megtöltötték az öreg poharát s előre örültek a mulatságos jelenetnek, melyben a vonat érkezésekor részük lesz. Végre az öreg, vörösen a méregtől, felállót és kitámolygott a szobából. Mikor a vonat az állomáson meg állott, Linor Max (alias ifjabb Barbeuil) az apját kereste. Az állomásfőnök azt mondta, hogy az előbb még itt volt, s a lova még most is oda van kötve a fához. Max tehát benézett a vendéglőbe, a feleségével együtt. A vendégek azt mondták, hogy Barbeuil papa épp’ az imént Imént el; a pohara most is a helyén van. S A kényelmetlen, rozoga hajó, minél jobban távolodott, az amerikai partoktól, annál inkább magára vonta a visszavándorlók figyelmét. A hajó személyzete előttük teljesen idegen nyelven beszélt és nagyon titokzatos volt. ügy érezték magukat, mintha rablófészekben lennének, mely viszi őket, ismeretlen vidékekre, kizsákmányoló rabszolga-tanyák felé. A visszavándorlók között volt néhány, aki már nem először tette meg a nagy utat és szinte úgy ismerték az amerikai útvonal vizét, mint a szülőfalujukat. Ezek az emberek a hajó korlátái mellől nagy búsan és aggodalmas arccal mondogatták társaiknak: — Nem olyan már a víz se, mint amikor kifelé jöttünk rajta!... És a víz csakugyan nem olyan volt. Nyolc nap múlva rájöttek arra is, hogy a szárazföld, amelyet megpillantottak, szintén nem Fiume kikötője, hanem egy nagy, idegen kikötőöböl, amelyről csak később tudták meg, hogy Hamburg a neve. A szeriutök kiváltott hajójegy ugyan nem ide szó t, hanem azért, a visszaváodorlókat kiszállították a partra, ah >1 felügyelők vették közre őket s mint a barom-csordát egy munkatelepre terelték és valamennyiöknek kijelölték a munkakörét,. Nehéz kikötői munkát kellett végezniük reggeltől estig, teljesen ingyen, egy álló hónapig. Hogy miért, ezt, is megmondották. Nem fi/.etiék ki a hajójegy árát és ezt kellett ledolgozniok. Az az ügynök tehát, aki fölvette tőlük Amerikában az u’azási költséget, nemcsak hogy nem fizetett értük semmit, hanem egyenesen eladta őket egy hamburgi vállalatnak, amely esy hónapi ingyen munka ellenében, díj nélkül szállbotta át a tengeren a visszavándoi lókat. Hogy mit szenvedtek ez alatt az egy hónap alatt a szegény, pénzuélküli munkások az idegen helyen, leírni nem lehet és végre is, amikor megszabadultak gyötrt-lmrs helyzetükből, Hamburgtól gyalog kellett hazajönniük Magyarországba, mert nem volt egy krajcárjuk sem, amivel jegyet válthattak volna a vasúton... így beszéli el amerikai útját Kiss Józs f, akinek háza és földecskéje volt, de eladta, hogy Amerikában kincsekkel szedje tele a tarisznyáját, amelyet bizony üresen hozott vissza. . . . ügy véljük, jó, ha Amerikába való utraké-tzülodésük közben erről is tudomást Vesznek a kivándorlók .. . megmutatták félig telt poharát, mélyben egy darázs fuldokolt. Barbeuil azzal az ürüggyel ment volt el, hogy még otthon elintéz valamit, de aztán szörnyen bántotta, hogy a lovát ott felejtette a napon, a korcsma előtt. Útközben hevesen hadonászott a kezével s folyton tisztes családjáról beszélt, melynek sorozatát az ő fia bepisz- kolta házasságával. Vérvörösen és dühösen ért vissza az állomáshoz, de ámulva állt meg a ; korcsma előtt. Max Linor cukros vizet készített Lineszá- j mára a korcsmában s ez addig ott állott a j korcsma előtt, bájos, kecses, elegáns kis alak- i jával. Selyem fátyolával, melyet nagy kalapjáról j vett le, a legyeket hajtotta a vén szürke sebes hátáról, másik kezével pedig táskájából az összes cukrot a vén ló sárga fogai közé rakosgatta. Az öreg mérge egy szempillantás alatt eltűnt a jelenet láttára. Nem törődve semmivel, odalépett a fiatal asszonyhoz, s jobbról-balról cuppanós csókot nyomott az arcára. Este pedig, naplemente előtt, végigjárta a falut egy kosárral és megvásárolta a falu legjobb és legszebb gyümölcskészletét. Szakálla lisztes volt a menye rizsporos arcocskájától, s ő maga óvatosan, kantárszáron vezette a vén szürkét, mert a fiatal asszonyka ült a hátán s elragadtatással tapsolt örömében a gyönyörű hegyek láttára. Leó Laugnier után.
