Eger - hetente kétszer, 1914
1914-04-11 / 29. szám
1914. április 11. EGER. (29. sz.) 3 tatlanságot, de abból vértanúi hit nem lett; csak tavasz lett volna, amely már régen csattogtatta az életvágyát a halhatatlanság reménye nélkül; csak ének és eszme maradt volna, amely az emberiséget föl nem ébreszti; csak mithosz lett volna, amelyen, ha lett volna is a kultúrának valamelyes nekilendülése, végre is letört volna az; csak szkepszis uralkodna a nagyszerű tanítás nyomán.'(V. ö. Prohászka.) Allelujázunk, Krisztusról s tanításáról nem mondunk le, mert Krisztus feltámadott, tanítására ráütötte a bizonyosság pecsétjét; az életkérdésre a halhatatlanság biztos tudatával s reményével felelünk. Krisztus tanítása így nevelt vértanúi hitet, Krisztus tanítása igy lehelt „élet“-et, adott kultúrát, mely le nem törik s adott a szkepszis helyett törhetetlen bizonyosságot. Az élet homlokáról eltűnt az ért- hetetlenség; az értékes életet az erény adja, amely most már nem ismeri a halál nihilizmusát; a múlandó életben az erénynek abszolút értéke lett. Az erény most már nem virág, amely kifejlik és elhervad, hanem nagy érték, amely a végleges győzelem örökzöld koszorújává virágzik ki, amely azután örök glóriája lesz a szenteknek, akik most már nem sasok, amik hatalmas egyedékké fejlődnek s — elrothadnak, hanem örök életre aspiráló hősök. Mindez akkor lett valóság, amikor a feltámadás angyala ezt hirdette: „Nincs itt; feltámadott!“ Krisztus tanításában halhatatlanságról, feltámadásról beszél; ezt a tanítást megpecsételi a feltámadás angyalának „evangelium“-ával: „Nincs itt; feltámadott...“ S az „evangélium“ — ez az „örömhír“ az életnek erkölcsi értéket adott. Ennek szól a húsvéti alleluja a keresztény ember ajkán. Aczél József. Tájékoztató. Április 11. Nagyszombat. „ 11. A 48.-as törvények szentesítésének emléke. „ 12. Husvétvasárnap. „ 13. Húsvéthétfő. „ 13—14. Országos vásár Hevesen. „ 15. Katonai felülvizsgálat Egerben. „ 15. Az egri föszolg. tárgy, napja Füzesabonyban. „ 15. A gyöngyösi főszolgabíró tárgy, napja Abasáron. „ 15. A hevesi főszolgabíró tárgy, napja Tarnamérán. „ 15. A péterváBárai főszolg. tárgy, napja Sírokon. „ 16, 17. Országos vásár Tiszafüreden. „ 22. Országos vásár Yerpeléten. „ 25. Buzaszentelés. „ 26. Országos vásár Tiszanánán. „ 27. Megyegyűlés. „ 27, 28. Országos vásár Hatvanban. „ 29. Eger város tisztújító közgyűlése. HÍREK. Eger, 1914. április 10-én. Husvét. A templomokban Alleluják hangzanak fel, hirdeti az egyház a feltámadást és Krisztus feltámadásában diadalmas győzelmét a bűn fölött. Krisztus feltámadása által diadalt aratott a bűn fölött és megerősítette bennünk a hitet Istensége felől. „Mert, — úgy mond a nemzetek apostola, — noha megfeszíttetett erőtlenségből, de él az Isten erejéből.“ De diadalmas győzelmével utat is nyitott az üdvösség felé és teljessé tette üdvösségünket. „Halálra adatott bűneinkért és feltámadott igazú- lásunkért.“ (Róm. 4., 25.) A feltámadás ünnepén az istenitisztelet sorrendje a főszékesegyházban a követkéz»: Április 12-én, vasárnap. Reggel V26-kor prédikáció, utána szentmise, szentmise után a húsvéti eledelek megáldása. 7 órakor szentmise, utána szent beszéd. 9 órakor ünnepélyes nagymise, amely után Szmrecsányi Lajos dr. érsek áldást oszt. Utána prédikáció, ‘/all-kor szentmise. Délután 3 órakor ünnepélyes vecsernye, utána szent beszéd. Gyermekskflffk eayáiSa Iában nem vslna siebad; babkáaét inniek. hsnem; 1 csak sé teles éCsthreiner* ■ iféle K.'íeíör, malátaká- tfévai. A Kalhraínar akér mcíag««, akár hidegen, kitünően eméstthalfl a teljesen 3 ártalmatlan, egyúttal pedig a íeg-a ; iobb minőségű maláté-1 ból készülvén, lelett« erőssé Is. Kérdéssé csak meg erre nézve m háziorvosát-* C) Teher lap. (A 60—65. sorszám alattiakra vonatkozóan megjegyzés nincs.) * Ezek szerint az a hely, ahol Dobó István egri hősnek síremléke áll, az egri érsekség tulajdona és az egri érsek rendelkezik felette. Alleluja! — A keresztény ember tegnap összekulcsolt kézzel, aláhorgasztott fővel, lábujjhegyen járt a Világmegváltó sírjánál. Viselkedése olyan, mint aki nagy örömre vagy nagy bánatra készül, s ezek egyikének bekövetkezése minden pillanatban várható. Izgatottságában van valami áhítat, mert kezét összeteszi, meghatván lelkét az, hogy aki száznál több csodát hajtott végre, — meghalt; a halál ereje megtörte őt!? Ma azonban a szótlan keresztény beszédes lesz egy szóban: „Alleluja!“ Kiegyenesedik s fölemelt fővel jár. Alleluja! Minek allelujázik ? Annak a nagy „evangéliumnak“, amelyet Krisztus sírjáról a követ elhengeritő angyal hirdet: „Nincs itt; feltámadott!“ Ez az „evangélium“ a húsvéti öröm, a legtisztább ünnepi öröm. Örülünk karácsonykor a békét hirdető angyalnak; de a hideg istálló, a durva jászoly, a könyező Mária, mint szomorúság vegyül a karácsonyi örömbe. A feltámadás örömakkordjaiban nincs disszonancia; nincs bántó; örvendetes és győzedelmes a milieu is. Krisztus, az élet Ura, a halál keretében mutatkozik be. Halál; fekete keret; de glóriássá változik ez, mert a győzedelmes Krisztus a halál kapujában lengeti a győzedelmi zászlót. A betlehemi éjfél glóriás angyala nagy örömet, a feltámadás angyala pedig legtisztább örömet hirdet. Alleluja! Miért allelujázik a keresztény!? A győzedelmi „evangéliumiért, amely kellett az embernek, különben lemondani kényszerülne az Isten-Krisztusról, a Megváltó-Istenről, és csak úgy beszélhetne róla, miut valami nagy hősről, aki szép életet élt, sokat szenvedett s meghalt azért, amit tanított; le kellene mondania Krisztus felséges tanításáról s üdvrendszeréről, amely üres elméletté zsugorodna, mert az életcél: a halhatatlanság, a bizonyosságot nélkülözné. Krisztus tanítása Í3 phőnix-madár lett volna, amely már régen jelezte a halhaforró megbánással. Észre sem vette, hogy teljesen besötétedett, hogy a távoli zűrzavaros lármát mély csend váltotta fel: éj volt a tülekedő városban és éj volt a csöndes temetőben. A sok-sok holt közt egy élő virrasztott vagy álmodott... Múltak az órák, semmi sem mozdult. Egyszerre nagyon különös hangok ütik meg az álmodozó fülét... Ijedten néz szét és nem tudja hol van ? Az éj koromsötét, de sajátságosán világító árnyak imbolyognak a sírok közt. Mint a holdvilág ezüst fénye nyáron, olyan anyagból látszanak lenni. Köny- nyedén lebeg némelyik; mig a másik, mintha óriási teher alatt görnyedne! A művész egy pillanat alatt tisztában volt annak a szólásmódnak a jelentőségével: „a haja égnek meredt...“ Mert soha nem ismert borzalom vett rajta erőt.. Fel akart állni és elfutni; de képtelen volt mozdulni. Tagjai, mintha kővé meredtek volna, mint az a márványlap, amelyen órákon át ült. Kiáltani akart; de hang nem jött ki a torkán. Tehetetlenül bámúlt. Agyrendszere azonban soha olyan élesen, olyan tisztán nem működött, mint ezekben a borzalmas percekben : örökkévalóságokban! Mindent pontosan megfigyelt és egyszerre a legaprólékosabb részletekig százfélét látott. A hallott hangok hasonlítottak a százados fák panaszához, amikor a csontfagyasztó hidegben, fütyülő szélben élni és szenvedni látszanak. Minden árny egy bizonyos cél felé lebegett. Csaknem valamennyi sirnál megállóit egy. — De mit csinálnak ? — kérdezte magában leírhatlan borzalommal az egyetlen élő. Mert valamennyi, mintegy parancsszóra, egyszerre kaparni^ súrolni kezdte a síremléket, amelynél állt. És ez valami elképzelhetlen látványt nyújtott. Apró villámlásoknak látszottak a mozdulatok és vakítóan világították meg a feliratokat: Kitűnő hazafi, olvasta a művész és hüledezve látta az eltűnő betűk helyén: „gálád hazaáruló, önérdekből és hogy magát kedveltté tegye felsőbb helyen, romlásba döntötte hazáját, tönkre tette nemzetét...“ Élénk érdeklődéssel kereste most már a többi feliratokat: „halhatatlan színművész . . .“ A lángoló uj betűk ezt mondták : „lelkiismeretlen kontár; zseniális írók intencióit a saját üres hivalkodásával alakította . . .“ „A geniális író“ „A hatalmasok tömjénezésére fordította és önként lakájjá sülyedt, nagy tehetsége . . .“ Lázasan olvasta az élő a holtak munkáját: „A nemes emberbarát“ „De csak a nyilvánosság előtt; csupán a hírlapok lármája mellett! Soha titokban; soha Isten nevében...“ „Hü hitves; meghalt gyermekeiért . . .“ „Beteg gyermekeit magukra hagyva, lenge pongyolában leste kedvesét a nyitott ablakban. Áthült és meghalt.“ Kissé távolabb szivszaggatóan panaszos sóhajok közt, óriási erőlködéssel az „igazságos bíró“ igyekezett eltüntetni a hazugságot, hogy helyébe írja lángbetükkel: „úgy Ítélkezett, ahogyan felebbvalói kívánták. Az „Igazságból“ mindig elsikkasztotta az első betűt.. .“ — Az a szende kis teremtés csak nem hazudott? — rémüldözött a szegény művész amint az „ártatlan, tiszta“ szavakat látta el tűnni és helyébe a „tettető, hízelkedő, ha zug . . .“ helyreigazítás lobogott. Amennyire bírt, előrehajolt, hogy egy vörös fényben úszó síremléket szemlélhessen: „önfeláldozó családapa“ épen elmosódott és jöttek helyébe a kigyózó lángbetűk: „élt bűnös szenvedélyeinek. Családjától mindent megvont . . . Dús lakoma után, szerelmi mámorban megfulladt. . .“ Gyorsan elkapta tekintetét és vigaszt keresőén nézett szét: ... „a szegények istápolója“ ... „Nagy tudományát reklámcélokra használta; a szegényeket csak élőképeken istápolta“ szóltak a lángbetűk. Távolabb: a „jótékony főúr“ azt irta : „Idehaza fillérekkel; külföldön eldorbézolta dús vagyonát., .az árvákat, özvegyeket pártfogolta, ha . . . szépek voltak és fiatalok . . .“ — Nézzük a „művészek barátját,“ — sóhajtott a művész: „Megszorult művészektől egy falat kenyérért vagyont érő müveket csikart ki a maecénas“ olvasta elkeseredetten. — Hát ez épen nem új! — dörmögte bosszúsan az élő. Kétszeres érdeklődéssel leste a „szelíd, jóságos angyal“ működését: „alárendeltjei számára gonosz, szívtelen, fukar!...“ olvasta. — Ez elviselhetetlen! Hát minden hazugság? — gondolta keserűen.