Eger - hetente kétszer, 1913
1913-11-15 / 92. szám
Előfizetési árak: Egész évre- _ 10 korona. Fél évre -------5 » N egyed évre _ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 92. szám. XXXYI. ÉVFOLYAM. — Szombat, november 15. A katolikus nagygyűlés után. Eger, 1913. nov. 14. Ezt olvassuk: «A felébredt öntudatnak és a tettrekészségnek a jelensége festette alá a Katolikus Nagygyűlés jelenségeit» . . . Majd azután ezt: «A magyar katholicizmus egész valóját áthatja a társadalom-fenntartó erkölcsi törvények megvédelmezésének szükségérzete». Álljunk meg itt egy szóra, mert nemcsak érdemes, hanem szükséges is megállani! Anélkül, hogy rózsaszínű szemüveget használnánk, meg kell állapítanunk, hogy a felébredt öntudat és a tettrekészség valóban erős jellemvonása volt a XII. katolikus nagygyűlésnek. Csakugyan ott izzott ez a beszédekben, ott lángolt a jelenlévő ezrek lelkében, de ott él igen-igen sok olyan katolikusnak szívében is, aki körülményei folytán nem lehetett jelen a nagygyűlésen. Annál örvendetesebb ez a megállapítás, mert a jelen voltak jobbára nem a nagygyűlés folyamán ébredtek a katolikus öntudatra s a tettrekész- ség sem ott alakűlt ki bennök, hanem magukkal vitték az ország minden részéből s a jelenlét, a velők együttérzőknek nagy sokasága, lelkesedése, tüze csak erősítette nemes öntudatukat, csak fokozta tettrekészsé- güket. Baj azonban, hogy — bár igenigen sokan vannak — még sincsenek elegen az olyan katolikusok, akikben megvolna ez az öntudat, és — ne áltassuk magunkat — még mindig nagyon kevesen vannak az olyanok, a- kiknél ez az öntudat tettrekészséggel is párosulna. És azután valljuk be őszintén, nálunk a katolikus öntudat — még ahol megvan is, még ahol kérkednek is vele — nagyon könnyen elalszik, nagyon könnyen meghátrál egy-egy kapós politikai jelszó kedvéért, sőt képes karöltve haladni azokkal, akik nyilván hirdetik, tetteikkel igazolják, hogy halálos ellenségei a katolicizmusnak, az egyháznak, a hitnek . . . Ami pedig azt a bizonyos tettrekészséget illeti, az bizony — ha a népszerűség úgy hozza magával — akár ellenünk is fordúl, vagy pedig legtöbbnyire szundikál hagyományos kényelemszeretetünk puha párnáján. Egyszóval — anélkül, hogy fekete szemüveget használnánk — meg kell állapítanunk, hogy amíg szóval győzzük, nagyon sokan vagyunk öntudatos és tettrekész katolikusok, de bizony, ha komoly tettekre kerül a sor, igenigen megritkulnak a küzdő csapatok. És mit szóljunk a másik idézetről?! Sajnos, arról sem mondhatunk valami föltétien kijelentést. Ismét csak azt kell mondanunk, hogy hova-tovább többünknek valóját hatja át a „társadalomfenntartó erkölcsi törvények megvédelmezésének szükségérzete“, de — megint sajnos — még mindig nagyon kevesen vagyunk olyanok, akiknek lelkét átitatta, valóban telítette ez a meggyőződés. És még kisebb azoknak a gárdája, akik az erkölcsök védelmezé- sének szükségességét nemcsak érzik, hanem tettekkel is gyakorolják. Ezt, sajnos, minden pesszimizmus nélkül be kell ismernünk, alá kell írnunk. Túlzás lenne azt állítanunk, hogy nem tapasztalható haladás a katolikus közélet terén. Igenis, haladunk, de bizony nagyon lassan, mert bizony még közel sem járunk ahhoz, hogy a keresztény gondolat elfoglalhassa azt a teret, amely úgy a múltban szerzett érdemeiért, mint a lakosság nagy többsége szerint megilletné. Szaporodnak bár katolikus egyesületeink is, de jobbára nem működnek hatékonyan. Sajtónk támogatására még mindig serkenteni kell hitsorsosainkat, mert a nagy célt megértve és önkéntesen még mindig nem segítenek a katolikus sajtón. A Az „EGER“ tárcája. Rz ősz az én szerelmesem. Szeretem, ha telkeim ablakán át, Könnyezve, sírva betekint az ősz; És lehulló sárga levelekből Szövögeti rá a szemfedőt. Szeretem, ha betölti a lelkem A' hervadásból fakadt illat-ár, Szeretem, ha a nap sugarából Lelkemre rá csak egy se talál. Mert minek a fény a fájdalomhoz, Mikor könnyekből születik a dal, S mikor a lelkem fájdalomtól reszket, Az én lelkemben a fény mit akar? Minek nekem rózsa a kezembe’, Mikor tövisek közt visz az utam; Mikor a lelkem, zokogásba fúló, Elhaló, síró cimbalom-futam? —r—ő. Jövedelmező foglalkozás. Vacsora után volt. A kis család elfogyasztotta szerény eledelét, amilyen a mai tanítói fizetésből kitelik. Megindul a beszélgetés fonala és ugyan mi másról, mint a drágaságról és a tanítói fizetés emeléséről. — A kis fiúnak cipő kellene, — mondja az asszony; a ruhája is nagyon kopott már szegény gyermeknek. — Majd veszünk elsején, anyjuk! Majd csak kiszorítjuk valahogy. Mondom, így beszélgettünk. Ez a mi témánk így vacsora után, míg a boldog álom el nem ringat bennünket és el nem felejteti velünk a szomorú valót, a cipőt és ruhácskát. De egyszer csak ajtó nyílik s lassan belép rajta... »... Sz. E. nyugalmazott tanító vagyok. Brr, de kutya hideg van!« (A jövevény, aki különben egy őszbecsavarodott, de pirospozsgás alak, a kályha mellé áll.) — Üdvözletei hozok a kollegáktól, a szomszéd faluból. Onnan jövök. Hogy van, kedves kollega úr? Hideg van, mi? — Bizony most hideg van, bácsi. — Jaj, de jó itt a kályha mellett! Mivel tüzelnek? — Fával. — Olcsó itt a fa? — Nagyon drága. — Nálunk is. A bácsi rátekint a sarokban játszó gyermekre. — Hány gyermek van? — Csak ez az egy. — Nekem tizenegy. A legkisebb 24 hónapos. — Vonattal jött? — Nem. De különben is nem jöhettem volna vonattal, mert rosszúl megy az üzlet, mióta az a bolondság van ott a török és bolgár közt. — Miféle üzlet megy rosszúl? — Hát a banknak. Sorsjegyeket árusítok, de bizony nem kell senkinek se amiatt a bolondság miatt. Pedig nagyon jó sorsjegyeim vannak. Vegyen, kedves kolléga úr, nagyon ajánlom.
