Eger - hetente kétszer, 1913
1913-09-24 / 77. szám
Előfizetési árak: Egész évre- _ 10 korona. Fél évre .......... 5 » N egyed évre _ 2‘60 » Egyes szám ára 10 fillér. EGER Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények —• ' - intézendők. — = Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1913. — 77. szám. ----- XXXVI. ÉVFOLYAM. Szerda, szeptember 24. A szolgálati pragmatika, Eger, 1913. szept. 22. Régi panasz szép Magyarországon, hogy majdnem kétszer-annyi a tisztviselője, mint amennyinek lennie kellene, vagyis amennyi elég lehetne a közszolgálat ellátására. Ebből természet szerint következik, hogy nálunk átlagosan félannyit dolgozik a tisztviselő, mint amennyit megbirna. Hivatalnok-állam lettünk, de amelyben — éppen azért, mert sok a hivatalnok, de kevés a lelkiismeretesen dolgozó hivatalnok, — nem úgy mennek a hivatalos ügyek, mint ahogyan rendes, pontos és lelkiismeretes hivatalnoki karral menniök lehetne, men- niök kellene. Ne vegye zokon senki, de igaz, hogy a nap 24 órájának egy negyedében (sőt többnyire ennél is kevesebb időben: napi 5 órában) akár folytonos és megfeszít tett munkát is joggal várhatna a hivatalnokoktól az adózó közönség. Pedig hát nagyon jól tudjuk, hogy a napi 5—6 órát a hivatalnoki karnak legfeljebb pár percent]e dolgozza végig becsülettel. A legtöbb tisztviselő megelégszik avval, ha a hivatalos órák kezdetén ott van az Íróasztala körül és ott pepecsel, tesz-vesz addig, mig tovább. Ne legyen gyáva; ne fordítson hátat a csatatérnek ... Szótlanul hallgattam biztató, bátorító szavait. — Azt tartják — így folytatta, — hogy az éjféli óra a legválságosabb ... Várja meg a hajnalt ... Önnek élnie kell, hogy a felkelő napot reményteljesen üdvözölhesse. Felém nyújtotta karjait ... At akartam ölelni, de eltűnt és csak az üres levegőt karolhattam át. A következő pillanatban magamra maradtam. Meggyújtottam a lámpát és hosszasan tűnődtem: mit jelenthetett e különös látomány? Biztosan éreztem, hogy ébren vagyok, hiszen állva nem szokott az ember aludni... Majdnem egy óra hosszáig tépelődtem, minden eredmény nélkül... Ez idő alatt nagyon megváltozott a lelki- állapotom. Kétségbeesésem csillapúit és új életkedv csörgedezett az ereimben... Kiszedtem a golyókat a fegyverből, erősen megmosakodtam hideg vízben és kiléptem az utcára, ahol céltalanul elbarangoltam. A pályaudvar [közelében belém ütközött egy Az „EGER“ tárcája. Telepátia. Az asztalra tettem revolveremet és mellé ültem, hogy utolsó levelemet megírjam. A nagy általánosságnak, az egész világnak szántam és Csupán határozatom rövid indokolására szorítkozott. Minden fáradozásom ellenére, képtelen voltam állásba jutni; a balsors üldözött lépten- nyomon, mint a tulajdon árnyékom. Belefáradtam ebbe a meddő küzdelembe,... megutáltam a hitvány életet ... Ma játszódik le a dráma utolsó jelenete, s néhány pillanat múlva legördül a függöny __ örökre. A levél végére jutva, eloltottam a lámpá- mat és kezembe vettem a revolveremet. Kezem nem reszketett, sőt sajátságos nyugalmat éreztem ... Mitől is féltem volna? ... Az élet sokkal nehezebb, mint a halál! Miért féljek hát a rövid átmenettől, mely pontot tesz az örök küzdelem végére. Midőn ujjaimat már a ravaszon tartottam, hirtelen egy árnyék jelent meg a falon ... Halk I sikoltással tántorodtam hátra ... Megfoghatatlan: honnan és hogyan került az árny a falra? ... A revolver kiesett a kezemből és ugyanebben a pillanatban egy kéz érintette gyöngéden a vállamat... Megfordultam és az utcai villamos lámpa bizonytalan, sápadt világításában egy fiatal leány szépséges arca jelent meg. Nemes vonásaiban, jóságos szemében szánalom és részvét tükröződött vissza. A fenséges jelenség úgy megbűvölt, hogy szinte elfelejtettem miatta sötét szándékomat ... — Ki vagy te? Égi tündér, vagy felzaklatott képzeletem beteg szüleménye? — Majd megtudja egyszer, valamikor! — felelte gyöngéd hangon. — Egyelőre elégedjék meg annak a tudásával, hogy ma este megmentésére jelentem meg itt. — Megmentésemre? — kiáltottam csodálkozva. — Miegmentem önmagától, sötét tervétől... Borzasztó lépésre határozta el magát ... Kérem, térjen meg ... Fontolja meg, mit akar cselekedni! Még fiatal; előtte áll az élet, a világ minden szépsége ... Csak küzdenie kell érte meg nem váltja, fel nem szabadítja a hivatal végét jelző óra-ütés. Ebben a napi 5—6 órában végzi a reggelijét, vagy tízóraiját, olvassa ki újságját, tárgyalja le a napi eseményeket füstölgető társaival, akik éppen úgy megelégszenek napi 2—3 óra komoly munkájával, mint ő. Ezeknek a szomorú és köztudomású — éppen ezért tehát le sem tagadható — tényeknek kellemetlen hatásait érzi és sínyli az egész ország, de nem tud rajta segíteni mindaddig, mig törvényesen megállapított szolgálati rendszabása, pragmatikája nem lesz a tisztviselői karnak. Nagyon kevés ember van ugyanis, aki a munkát önmagáért szereti; nagyon kevés ember érzi és vallja: azért élünk, hogy dolgozzunk. És bizony kevés ember van, akinek a munka olyan gyönyörűség, mely nemcsak szórakoztatja és búját-baját feledteti, hanem akit fölemel, megtisztít az a tudat, hogy annyit dolgozik, amennyit Isten segítségévei dolgozni képes. Ennek a nagyon kevés embernek teljesen mindegy, hogy van-e szolgálati pragmatika, avagy nincs, mert az ilyen becsületesen és megfeszített erővel dolgozik minden ellenőrzés nélkül is. Munkakedve, munkabírása csak akkor csappan meg, ha munkájának eredménytelenségét, személyének mellőzését, érdemeinek lekicsinylését következetesen tapasztalni kénytelen. A másik végletbe (hogy úgy mondjuk: a munkakerülők közé) tartoznak azok, akik határozott elvből csak éppen annyit dolgoznak, hogy fegyelmit ne indítsanak ellenök és el ne csapják őket. Ezeknek — ma már szintén szép számmal vannak! — ijesztő gyanánt lenne jó a pragmatika, amely mégis csak nagyobb munkásságra sarkallná őket. Az átlag-hivatalnokok legnagyobb kategóriájába azokat sorolhatjuk, akik a jövő reményében dolgoznak, vagyis a munkát nem éppen önmagáért kedvelik, de azért elég lelkiismeretesek — önmaguk miatt. Haladni akarnak és ezért iparkodnak. Nos, ezek miatt is kell a pragmatika, mint az osztó igazság eszköze, tényezője. Valóban csodálkozik az ember, hogy bár a szolgálati pragmatika alkalmazásának csak jó oldalát látja, még mindig nem alkották meg a közjó érdekében. Évtizedek óta harcol érte a hivatalnoksereg érdemesebb része; évtizedek óta sürgeti a pártpolitikán felül emelkedő sajtó is: még sincs meg mindez ideig. Pedig nagy kár, hogy nincs meg! A valódi érdem csak a szolgálati
