Eger - hetente kétszer, 1913
1913-09-06 / 72. szám
EGER. <72. sz.) 1913. szeptember 6. Z a mult évi 9028 K-val szemben 3057 koronával csökken, mert a katonabeszállásolási alap kölcsönét kifizették és így 1914-re a pótadó 4255 K. 42 fillér teher alól felszabadul. A pótadó összege a jövő évre 5971 korona lesz, aminek kivetési kulcsát a rendezett tanácsú városok adózóira nézve 0*18%, a községek adózóira nézve 0‘33%-ban javasolja a pénzügyi szakosztály megállapítani. Abban az esetben azonban, ha a belügyminiszter a főszolgabírók irodai lakásbér-átalányához, a többször kért 2400 koronával hozzájárul, akkor a pótadó kulcsa az összes adózókra nézve 0T8% lesz. A fölemelt személyi járandóságok és egyéb szükségletek fedezésére szolgáló 4798 koronára nézve azt javasolja a pénzügyi szakosztály, hogy a vármegye közgyűlése kérelmezze az eddigi 359,393 korona állami javadalmazásnak 364,191 koronára való fölemelését. A pénzügyi szakosztálynak a jövő évi költségvetésre vonatkozó javaslatát egész terjedelmében az állandó választmány is elfogadta és a szeptember 15.-re összehívott törvény- hatósági közgyűlésnek is elfogadásra ajánlja. A vízvezeték ügye. Ez is olyan nálunk, mint az a bizonyos tengeri kígyó, melyet hol itt, hol ott látnak, szóval mindenütt kisért, de senkisem tudja, hogy milyen. A városi képviselőtestület előtt is már jó egy pár éve kisért a vízvezeték ügye, de sohasem mutatkozott a maga valóságában, igy ezt sem tudja senki, hogy milyen. Először csak annyit kértek a képviselőtestülettől, hogy elvben határozza el, hogy kell vízvezeték. Természetesen a határozatot könnyen meghozták, mert csak elvről volt szó. A magyar ember már olyan, hogy könnyen, vagy jobbau moudva, könnyelműen dönt, ha csak elvekről van szó, az elveknek, az elvi határozatoknak következményeivel nem igen számol. Az elvi határozat a vízvezeték ügyében is megvolt, de ezután jött a következménye: az előmunkálatokra 20 ezer korona megszavazását kérték. A közgyűlés ezt is megadta. Most már a megszavazott 20 ezer korona fejében megindultak a forrástanulmányozások, utak mérése, lakószobák összeírása, tervek, szabályrendeletek készítése. Mikor a közgyűlés elé került az előmunkálatok eredménye, a közgyűlés megijedt a szabályrendelettől is, meg az 1.700,000 koronás költségvetéstől is. Egyik sem kellett senkinek sem, különösen a külvárosiaknak. Hogy végleg el nem ejtették a vízvezeték ügyét, ennek oka az a megszavazott 20 ezer korona volt, melyet az előmunkálatokat végző cég elenged, ha a vízvezetéket vele készítteti a város. A veszett fejszének a nyelébe kapaszkodtak tehát, legalább ez maradjon meg a városnak, az előmunkálatok menjenek ingyen — közben legyen mondva, hisz valaki olyan vállalkozóban, aki ingyen munkát végez csak úgy ajándékképen ? Ért mindegyik vállalkozó ahhoz, hogy amit egyik zsebbe visszatesz, kiveszi a másikból. — De hogy legalább a 20 ezer korona maradjon, foglalkozzunk tovább a vízvezetékkel. Első és fő gondolat: kevesbítsük az ellenzői számát! Kikapcsolták tehát a külvárosokat a tervezetből, de elbújtattak egy pontot a szabályrendelet paragrafusai közé (7. §. 5-ik bekezdés) „Közegészségi és köztisztasági szempontból a városi képviselőtestület a tanács javaslatára, bármely utca bekapcsolását elhatározhatja, még az esetben is, ha a bekapcsolást az ingatlan tulajdonosok nem kívánják." Tehát a külvárosok kikapcsolása nem őszinte, hanem csak kortes- fogásnak készült és ezzel a fogással a tervezet 700,000 koronára apadt. Erre a redukált tervezetre, új szabályrendeletre végleges határozatot akartak kieszközölni a közgyűléstől; de a közgyűlés heves vita után úgy határozott, hogy mielőtt érdemlegesen döntene a vízvezeték ügyében, a terveket felülvizsgálat végett felküldi a közegészségügyi műszaki osztálynak. Ez osztálytól már rég leérkeztek a tervek, a vízvezetéki bizottság már több ülésben foglalkozott vele, újra a közgyűlés elé akarták hozni egy augusztusi esős gyűlésen, de a képviselő- testület úgy határozott, hogy egy szeptemberi közgyűlésen óhajt kizárólag a vízvezetékkel foglalkozni. Nálunk már ez is haladás, hogy egy fontos ügynek külön napot szentelünk, mert legtöbbször galopp-lépésben, egy választmányi gyűlésen, és 40 — 50 tárgysorozatból álló közgyűlésen szoktuk a legfontosabb ügyeket — agyonszavazni. A szeptember megérkezett és erről a nagy fontosságú, nagy áldozatokkal járó ügyről nemcsak a közgyűlésen, hanem már jóval előre, világos, részletekbe hatoló ismerettel kellene bírni nemcsak a közgyűlés tagjainak, hanem a város lakosainak is. Azt hiszem, hogy a városban és a Képviselőtestület tagjai között a vízvezeték-ellenes hangulatot nem annyira a vízvezeték, mint inkább a tervezetek, a szabályrendelet, a kivitel részletei fölött uralkodó homály okozza. Lehetetlen, hogy még a legegyszerűbb ember is be ne lássa, miszerint a vízvezeték a városra nézve közegészségügyi, város-szépítési (parkírozás) és kényelem szempontjából oly előnyöket nyújt, hogy a ráfordított áldozat más oldalról többszörösen megtérül. E három szempont közül mindenesetre a legfontosabb a közegészségügy. A vízvezetéknek a közegészségügy szolgálata a fő és tulaj- donképeni célja, a többi — kényelmi, város- szépítési — csak mellékes célul tekinthetők. A közegészségügynek azonban csak oly vízvezeték szolgálhat, mely nem csak jó ivóvizet hoz a városnak, hanem minden szenyvizet, ürüléket gyorsan eltávolít a város területéről. Ezért még félmunkának sem lehet nevezni az olyan vízvezetéket, mely csak ivóvíz szolgáltatására lenne bevezetve és nem lenne kötelező alkalmazása a szenyvizek és fekáliák eltávolítására is. Hisz a szenyvizeknek udvarokra, utakra való kiöntése, a klozettek tartalmának száz és száz helyen való összehalmozódása, ennek rothadása tulajdonképen nem más, mint minden fertőzés, ragály melegágya és forrása. Ennélfogva, ha egy városban vízvezetéket óhajtanak létesíteni nagy költséggel, nem szabad megelégedni azzal, hogy legyen vízvezeték, hanem oda kell törekedni, hogy az olyan legyen, hogy az első és legfőbb célnak: a köz- egészségügyének a lehető legjobb szolgálatot tegye. A vízvezeték ügyével tehát a város csatorna-rendszerének gyökeres átalakítását is kapcsolatba kell hozni. A vízvezeték és csatornázás szerves egészet alkotnak, mint a vena és az artéria az egészséges szervezetben. Az egyiknek a másik nélkül való létesítése csak pénzkidobás, vagy legfölebb egy munkának kétszeres végzése, vagy méginkább a végleges megoldásnak oktalan elodázása. Mindenesetre sejijük, hogy nálunk a vízvezeték ügyéből miért kapcsolták ki eddig a csatornarendszer átalakításának ügyét. Hisz’ nem is olyan régen ezreket költött a város a csatornázásra, egy kissé korainak látszik most újból előhozakodni a város csatornázásával, meg egy kissé zsenánt dolog is bevallani, hogy nem voltunk előrelátók, mikor a város csatornázására ezreket kiadtunk. Dehát ehhez Egerben már hozzá lehetünk szokva, itt Az „EGER“ tárcája. Tienne. Senki sem bízott már abban, hogy Tienne 'megérje a telet, pedig megérte a tavaszt is, sőt a nyár derűs, meleg napjai is életben találták. Szóval: Tienne még mindig az élők sorában van. Csak az a baja szegénynek, hogy mindennap elfelejt egy nótát. Nagyon, nagyon gyengül az esze ... Reggelenkint, amikor a levest odateszik eléje, hiába mondják neki: — Vigyázz!... Nagyon forró!... Tienne nem bírja megállni, hogy ne egyék, ha már előtte van az étel. Az első két-három kanál leves rendesen leforrázza a száját; s még sem tanúi belőle. Minduntalan elfelejti, hogy előtte való nap is megégette a nyelvét, vagy a torkát. Rosszul esik neki, hogy nyolc órától tizenegyig minden nap magára kell maradnia s hiába mondják neki, hiába bíztatják: — No, lám, milyen jó neked. Itt ülsz a székeden, az ablak mellett. Mi kell még egyéb? Innen odalátsz a Szajnára s nézegetheted a jövő-menő hajókat... Tienne azonban nem marad a szobában, bár rendesen megfogadja. — Mikor magára marad, fölkel székéről s botjára támaszkodva, kiegyenesedik, amennyire bír. Majd a széke karjába, az asztalba és az ágyba fogódzik, hogy el ne esséik. Így vánszorog az ajtóhoz s kinyitja, de becsukni nem csukja be, mert az már nagy feladat lenne rá nézve. Végre elbotorkál a lépcsőig, ahonnan még jó félórára van szüksége, míg a földszintre leér. Folyton a lépcső karjába kell kapaszkodnia s .mikor már érzi, hogy jól megfogta, csak akkor kezdi mozgatni lábát végtelen vigyázat- i fal és a lehető leglassubb tempóban. A lépcsőházban olykor megesik vele, hogy i nem ’bír tovább menni s egész szélességében elállja a mások útját. Ö szegény mennél hamarább szeretne ugyan a lépcsőkanyarulatra feljutni, ahol egymást kikerülhetnék, de ereje felmondja a szolgálatot s ilyenkor az utána menőnek néha sokáig kell várakoznia. Minthogy pedig mindenki szereti őt, gyakran így vigasztalják meg: — Ne siessen, hiszen ráér! Ilyenkor sugárzik az arca örömében, s az, hogy megszólították, kárpótolja őt minden más bajáért. Igaz, hogy mikor a földszintre ér, a házmester fülkéje felé, teljesen ki van fáradva, de örül, hogy már lejutott. Megkopogtatja a házmester ablakát. — Én vagyok! És nevet, mert valóban még mindig ő az, aki ott van. A házmesterné is nagyon barátságos hozzá, mert hiszen ő előtte Tienne volt annak a háznak a felügyelője. A jó asszony széket visz neki s Tienne leül a ház elé. Reggelenkint mindenkinek sok a dolga s ilyenkor nem igen ér rá senki beszélgetni Tien- nel, aki ilyenformán magára maradt a jó idővel. Néz is szanaszét, mindenfelé s gyönyörködik a jó időben, amely most is olyan jó, mint hajdan volt. A levegő is csak olyan, mint akkor, amikor még Tienne fiatal volt s bár kissé nehezebben lehet neki belélegzeni, azért mégis jut belőle elég. A ház nagy árnyékot vet, a túlsó oldalon a Szajna folyik, a fák zöldéinek, az ég derűit. Tienne örül, hogy mindeddig sikerült megtartania helyét a világban ... de vigyáz is rá Őrzi erősen ... Innen mindent lát. Mindkét kezével botjára támaszkodva, elégedetten nézelődik s csendben, gond nélkül és olyan boldogan, mint az ő korában lehetséges. Éldegél napról-napra. Olykor a nyelvét is künn felejti a szájából s gyöngéden mozgatja. Tizenegy óra tájban megpillantotta a leányát, aki már megfőzte az ételt s aki így szólt az édes apjához: — Hát mégis csak lejöttél? ... Ez bolondság tőled, mert megint föl kell menned ... A leánya is hatvan éves lesz maholnap. Tienne kissé későn házasodott meg: harminchat éves korában s meg kellett érnie, hogy
