Eger - hetente kétszer, 1912
1912-03-09 / 20. szám
1912. március 9. EGER. (20. sz.) 3 sem kibővíteni nem lehet, a Máv. Eger város fejlődő iparának és kereskedelmének megfelelő uj állomást nem épít.“ Vannak egyéb mizériák is. Kollman János, az Első Magyar Lemezáru és Vasalás-gyár részvénytársaság igazgatója, pl. igy nyilatkozik: „Nap-nap mellett érkeznek a panaszok megrendelőinktől, hogy a szállított öntöttvas iparcikkek, takaréktűzhelyek, kályhacsövek stb. eltörve, behorpadva érkeznek meg a rendeltetési állomásra. Ez csakis a vigyázatlan, kíméletlen kezelésnek tulajdonítható. Mert mi az árukat, — amennyire azoknak értéke és szállítási költsége csak elbírja — gondosan és szakszerűen csomagoljuk. A hiba itt is a Máv. felületes árukezelésében van. Ahelyett, hogy a törékeny és könnyen sérülő áruk részére külön raktárhelyiséget tartana, avagy a nagyobb állomásokról úgynevezett darabáru-gyüj- tökocsikat indítana, azokat más, nehéz ládákkal, hordókkal stb. együtt kezeli és szállítja, hogy a törékeny holmik valósággal használhatatlan állapotban kerülnek rendeltetési helyökre.“ Az egri vasúti állomás kibővítéséről, illetve a mai viszonyoknak megfelelő uj állomás építéséről sok szó esett már a város közgyűlésében is, és a sajtóban is. És a dolog érdemében még mindig nem történt semmi. Pedig számokban ki sem fejezhető az a kár, ami kereskedelmünket és iparunkat a vasúti állomás fogyatékossága miatt már eddig is érte! . . . Eger város hatóságának nem szabad tovább tűrnie ezt a mai tarthatatlan állapotot, amely egymaga elegendő arra, hogy közgazdasági viszonyaink föllendítésére irányuló minden törekvésünket — tönkre tegye. Hogy pedig ráirányítsuk a hatóság figyelmét az egri vasúti állomás legégetőbb hiányaira, röviden felsoroljuk azokat a következőkben : 1. Az áru feladására szánt raktár olyan kicsi, hogy oda az elszállítandó árukat sokszor csak nagy várakozás után lehet berakni. 2. A raktár szűk volta miatt az árukat egymásra rakják, ami által a gyöngébbek ösz- szetörnek. 3. A szűk hélyen a raktári személyzet az árukat sem rendesen átvenni, sem pedig pon* tosan kocsiba rakatni és továbbíttatni nem képes. 4. A nyári hónapokban, a gyümölcs- és zöldségszállítás idején, a teheráruk felvétele a délelőtti órákban teljesen szünetel, mert amig a gyorsáruként föladott gyümölcsöt a személyzet el nem szállíttatta, addig más teheráru felvételére sem ideje, sem helye nincs. Pedig a malmoknak lisztkészlete és a vasalásgyár sütő és tűzhely-szállítmányai is legtöbbször szállítási határidőhöz vannak kötve. 5. Az áruk kiadási osztályánál ugyancsak a szűk helyiség nehezíti és akadályozza az áruk átvételét. 6. Egész kocsi rakományoknál az árukat hosszú útvonalon, gyakran a síneken keresztül kell cipelni, mert az állomáson kevés a sínpár és kevés a lerakodóhely. Nem egyszer megtörténik az is, hogy a félig kiürített kocsit, tolatás miatt, el kell távolítani az útból és így a kocsiban maradt árukhoz csak nagy késedelem után juthat a szállító, ami szintén tekintélyes pénz- és időveszteséget jelent. Szóval: nálunk, Egerben, nagyon megérett már a helyzet az uj vasúti állomás — fölépítésére ! A hét. Fuccs a forintnak; no meg a krajcárnak is. A korona-értékben Való számítást most már a törvény mondja ki kötelezően. Aki pedig számlában, árjegyzékben stb. stb. ezután is forintot és krajcárt irna, a fenti törvény szerint kihágást követ el és 200 koronáig (nem 100 forintig) terjedhető büntetéspénzt fizet. Az iparral, a kereskedelemmel, a számlákkal kurtán végzett a törvény; de mi lesz az irodalommal, a népköltészettel, a népdalokkal? Népdalainkban lépten-nyomon ott szerepel a forint, mely félezer évnél tovább volt pénzegysége a magyarnak, de szintén mindennapos a krajcár is, mely népköltészetünk föllendülése óta állandóan váltópénzünk volt. Azért mondja a nóta: „Fizetésem 10 forint 20 garajcdr; Megél abból egy bojtár. ..“ Szeretnénk most már látni, hogyan lesz ez a koronaszámítás szerint 20 korona 40 fillér. Vagy mikép danolják ugyan majd az uj törvény szerint ezt a betyár nótát: „Vasald, kovács, sej, baj! Tíz, 20 pengd nem drága. . .“ Akad ugyan eset, mikor a modern valutára is átalakíthatjuk a népdalok kifejezéseit, de ritkán. Ilyen például ez: „Ha benyúlok a kis lajbim zsebibe, Hej, de kevés tízforintos van benne!“ Milyen szépen átfordíthatjuk korona-értékre : „Ha benyúlok a kis lajbim zsebibe, Hej, de kevés huszkoronds van benne!“ Vigasztalódjunk azonban, a törvény nem avatkozik a népdalok szövegébe. Ott még a legnagyobb nyilvánosság mellett sem lesz kihágás a forint és krajcár szó használata. * Megcsappant nemzeti önérzet is jár ám a kötelező korona-számítás nyomában. Minél önérzetesebb ugyanis valamely nemzet, annál nagyobb a pénz-egysége. Az angolnál a sterling (sovereign) a pénzegység, amely éppen 24 koronának felel meg, az orosznak a rubel 3 kor. 70—80 fillér, az Unióban a dollár, amely pár fillér hián 5 koronát ér. Még a kelet-indiai rúpia is többet ér 2 koronánál, ellenben például a töröknek csak piasztere van pénzegység gyanánt, ami 20—21 fillér, a marokkóinak pedig uncia a pénzegysége, ami csak 51 fillér. Most már mi is leballagtunk a forintról a koronára, tehát felényire, még pedig kötelező törvényerővel. * Talált pénz. Említettük már, hogy a napokban egy jókora szilke pénzt találtak egy egri paraszt ember szőlejében. Hozzávető becslés szerint vagy hatezer darab lehetett benne, de ebből elkallódott körülbelül a fele. Archaeolo- giai értéke csekély, mert mind a II. Ulászló, II. Lajos, de legtöbbnyire I. Ferdinánd (és igen kevéssé János király) ezüst dénárja. Pa- pirvékonyságu, tiszta ezüst kis pénzek, amelyek körülbelül négyszáz esztendeje heverhettek a földben s ez idő alatt elértéktelenedtek. Pedig annak idején hatalmas értéket képviselt ez az elásott tőke, mely ma sok ezer koronának felelne meg. * Az alkoholellenes nap most szombaton lesz. Az iskolákban az alkohol káros hatásairól beszélnek a gyermekeknek és hogy az előadás annál nyomatékosabb legyen, utánna szünetet adnak. E gúnyos tekintete újabb 100 koronájába került. A ház ára most már 2900 korona. Kifordúlok a konyhába, hogy a cseléddel rendbeszedessem magamat. Ahogy ott sóhajtozom és illegtetem-billegtetem magam, egyszerre csak acélfekete hajú, rózsásarcú szép leány perdül ki a szobából. Csattanó jókedve van. A kacagása édes muzsikaszó. Majd sóbálvánnyá meredtem. A Vicuska volt, Tarnay Vicuska, akivel én oly sokat táncoltam a bálokon! — Vicuska! — szólottám átszellemült hangon. — Vicuska! Kegyed itt? .. . Lehetséges-e ? — Hát, persze, hogy itt vagyok, — viszonozza nevetve a leány. — Hiszen itt laknak a szüleim. Az Isten hozta! . . . Ön nemde árverezni jött ? . . . Oh, én már régóta tudom, hogy ön ellátogat ide. Olvastam az árverési hirdetményt. Aztán azt is tudom, kinél dolgozik . . . ügy, úgy! ... És milyen sáros! . . . Hanem még tizenegy óra soká lesz . .. Tessék beljebb kerülni! Szerencséltessen bennünket látogatásával! A sártenger pokoli birodalmában egy darab mennyország mosolygott felém. Vicuska látása lelohasztotta haragomat. 200 koronát engedtem. Mikor meg a ruhámat is rendbehozták, akkor már 2500 koronánál tartottam. A jegyző családja rendkívül szívélyesen fogadott. Ismertek még a Katalin-bálból. Hellyel kínáltak meg. Az asztalra legott harapnivalót és különféle édes italokat készítettek. Vicuska illatos, halványkék ruhájában szaporán tett-vett. Most már 2000 koronáig szálltam alá. A kedves családi környezet, a meleg szoba, az ízlésesen föltálalt étkek és Vicuska csengő nevetése feledtették velem az utazás kín- szenvedéseit. Természetesen az első beszédtárgy az utak elhanyagolt állapota volt. Az egész család kacagott apró élményeimen. Legfőkép Vicuska. Mindenről kivallatott. Mikor aztán végeztem a kiállott nyomorúságok felsorolásával, Vicuska vígasztalóan jegyezte meg: — No, ne busúljon! Visszafelé bizonyára jobb útja lesz. Nagybácsim irta, hogy ma délben értem jön a hintóján, s pár napra Cserpatakra visz. Ön, ha akarja, egészen Dédesdig velünk tarthat. Az öröm serlege csordúltig megtelt. Majd kibújtam a bőrömből. Meg voltam mentve! Olyan hintóbán, hozzá Vicuska társaságában, a világ végéig kész lettem volna elmenni. Pedig okúihattam volna Polükrateszen. Lám, az egyiptomi király megmondta neki, hogy mennél jobban megy a dolga, annál inkább kell tartania az irigy istenek haragjától! A gyönyör azonban elvette az eszemet. Elkábúltam. Egyelőre 1800 koronában kulminált az árverési dühöm. Ez volt a minimum. Tizenegy órakor aztán rózsás hangulatban átmentem az árverési terembe. A kifent bajúszú végrehajtó legott megkezdte a dolgát. A kérdéses házra hárman is licitáltak, köztük a kálvinista-nyakú magyar, Kerekes Kristóf. Mert mindenáron meg akarta tartani az ősi kúriát. Sűrűn hangzott az „először“, a „másodszor“ és a „senki többet... “ Az ötperces időfelfüggesztéseknek se vége, se hossza nem volt. Én egykedvűen, összefont karokkal vártam a hivataloskodás végét. Szerettem volna Vicuská- val beszélgetni. A licitálók már 2100 korona körül jártak. E pillanatban benyit a szobába Vicuska. Az arca halvány. Egyenesen hozzám siet és a fülembe súgja: — Engedjen meg, Keresztessy, hogy félrevezettem. Épen most kaptam nagybácsimtól a sürgönyt. Azt üzeni, hogy az utolsó pillanatban halaszthatatlanúl sürgős elintézni valói akad-
