Eger - hetente kétszer, 1912
1912-03-02 / 18. szám
2 EGER. (18. sz.) 1912. március 2. Midőn bíbornok-főpásztorunk a közös pásztorlevél kihirdetését elrendeli, a maga részéről hangsúlyozza, hogy a lelkészek „hivatásuk betöltésében fokozott jóigyekezettel munkálkodjanak azon, hogy a földieket túlbecsülő s a lélek igaz javait mindinkább elhanyagoló mai korszellerú káros hatásai az ifjúságtól lehetőleg távol tartassanak s hogy a'gyermekek igaz, vallásos érzületben és komoly munkaszeretetben a mostani időknél boldogabb jövendő boldogabb embereivé neveltessenek. “ Rendkívüli közgyűlés. Eger város képviselő- tesiülete 1912. év március hó 2-án (szombaton) délelőtt 11 órakor rendkívüli közgyűlést tart a következő tárgysorozattal: A villamos-telep 1911. évi mérlege és nyereség-veszteség számlája; ezzel kapcsolatban határozathozatal a tiszta nyereség hovafordítása iránt. A villamos-telep igazgatóságának és felügyelő-bizottságának újraválasztása. Özv. Gebhardt Sán- dómé kérelme parcellázási engedély megadása iránt. (Ceglédi dűlő). A haldokló művészet. Most, hogy az egri állami főreáliskola ismeretterjesztő előadásainak sorozatán Dengi János és Tóth Gyula tanárok elvonultatták előttünk a le'űnt századok képzőművészetének egy-egy kiemelkedő és irányt szabó momentumát (Raőael Madonnáit és a tájképfestés művészetét): most Iái hatjuk csak igazán, a maga rideg valóságában, hogy mivé törpült a művészet ma, a technika: haladás jegyében, a müveit lelkű, de a pénzszerzés munkájában kimerült, cinikussá lett, kiábrándult emberek, társadalom, sőt mondhatnék, az egész modern világszellem közepette. Az idealizmus egyszerűen elpárolgott, meghalt. A materializmus lépett a helyébe. Az elszárnyalt ideálok elvonták a mindennapi élet romantikus ízét, ez pedig a művészetet bénította meg. A mai festőművészek, írók, költők, szinmű-irók, zeneszerzők, sokat veszítettek az ihletett művészet presztízséből. Talán az önmagukba vetett hitből is. És a közönség is ezen az utón halad. A képtárlatok, hangverseA többi, vagy harminc szekeret, társaságok, clubbok, gyárak és magánosok küldték. Ezek közt jutalmul százezer frankot oszt ki az ünnepi bizottság. És ugyanennyit a jelmezes csoportok és lovasok közt. De meg is érdemlik, mert képzelhetetlen látványosságot alkotnak ! Még a legelfásulta'ob habitné is hangos kacajra fakadt nem egyszer. . . Volt köztük négy, emeletes ház nagyságú, 24 ló által vontatott óriás szekér isi Ezeken 2—300 ember: férfi, nő, gyermek fantasztikus jelmezekben. A legsikerültebbek közt volt a „Hárem ünnepe,u egy keleti, fényes palota, amelynek az erkélyén, fényes öltözetben a pasa füstöl és körülötte szebbnél szebb hurik lejtenek kecses táncot, énekelnek keleti dalokat. A nyitott ablakokon keresztül a keleti élet intim szokásait látjuk lefolyni. . . Az aviatikusok szekere igazi mestermű és a rajta „utazó“ kaucsuk-alakok élő lények benyomását teszik. A „Piacu is óriási és olyan komikus, hogy homéri kacajt keltett mindenfelé. Vagy háromszáz kofa, egyik jobb alak mint a másik, árulja fülsiketítő ordítozással a saját portékáját: a zöldség ezer variációja; gyümölcs, szárnyas, vad, sajtok stb. stb., minden, minden, amit a nizzai nyék, drámai színházak publikuma egyre gyérül, egyre fogy. A költészet és regényirodalom olvasóközönsége is megritkult. Mintha a közönség is — mely pedig a művészet élvezésére, támogatására és fejlesztésére lenne hivatott — elvesztette volna hitét a művészetben. A dekadencia az egész vonalon konstatálható. És sajnos, ezt nem a közönség: kritikai érzékének fokozottabb kifejlődése idézte elő. Ez még vigasztaló lenne az általános tespedés- ben, mert legalább meg lenne az alapja, a kerete a művészetek egészséges fejlődésének, ha már maga a művészet — Isten kegyelméből való művészek hiányában — egyelőre stagnál is. Ámde nem igy van. Menjünk csak ki az utcára és figyeljük meg a sétáló, üdülő és szórakozó közönség társalgását: micsoda tartalmatlan, léha beszélgetéssel töltik az időt! Avagy a kávéházak márvány asztalai körül milyen zöld, üres és hihetetlen fecsegés folyik! . . . Mintha érdekes, komoly témák nem is lennének a világon 1 Kinek kell ma művészet: képtárlat, hangverseny, komoly dráma, avagy költői műalkotás? És ilyen körülmények között csoda-e, ha a festőművészek plakát-festők lesznek; a színházakat leszorítja a cirkusz; a költői műalkotásokat pedig a Nick Carterek, a Nobodyk és egyéb hajmeresztő, avagy trágár ponyva-regények ? A modern ember nem törődik a művészettel. Egyszerűen nem ér rá törődni vele. Sietős a dolga. A kenyérszerzés a fő; vagy a zsur, a szórakozás. Pont. A képtárlatokon — ha megjelenik is — szinte átsuhan az a néhány látogató. Hidegen hagyja a legszebb műalkotás is, habár a művész, tehetsége, akarata, ambíciója minden intenzitásával, éveken át dolgozott is .rajta. A színházban az operettek trikós szerepeié az elsőség; a drámák sorsát rendesen már az első jelenetek döntik el és igen kevesen kiváncsiak a többire. A legjobb esetben éppen csak hogy „kivárják“ a végét. A hangverseny rég nem hangverseny már. Kabaré a neve. A komoly kamara-zenének és műéneknek nincsen közönsége. A cirkuszokban megkedvelt zene-bohóckodásokat, humoros képtelenségeket kell a zeneszámok közé illeszteni, különben a hangversenynek nem akad közönsége. így vagyunk a költészettel és az irodalommal is. Bizony igazsága van Kiss Józsefnek, midőn azt mondja, hogy: piacon árulnak! Ez egy nagyon festői szekér: színpompás, tarka, eleven. . . Komikus a „Családapa vasárnapjaóriási gyermek-kocsi, amelyen vagy húsz siró, ordító apróságot helyeztek el. A családapa tolja; a becses élete párját pedig a nyakában viszi. . . A gyárak is alaposan kitettek magukért! így pl. a pezsgő, a cognac, a villany, az útifelszerelés, az automobil és illatszer-gyárak. A csoportok is sok leleményességgel és pajzán szellemességgel voltak össze állítva. Volt köztük két, emelet magasságú is: magas férfi alakokon két méter méretű fejek, méter hosz- szú nyakkal. És a fejeken még két méternyi köcsögkalapok! Aztán törpe, kis alakok: kis gyermekeken béka, tücsök, bogár, pók és gyik. Nagyon szép volt a,,Rózsák" csoportja, élükön a királynéjukkal: óriási piros rózsafejek, szőke hullámzó haj, lobogó piros köpenyes alakok lóháton. Lovas csoportok voltak még az „Elrabolt hárem gyöngye”, az ,Arabs vitézek" és a „Hegyek lakói;'1 mind afrikai jelmezek! Egyáltalán erősen emlékeztetett az 1912-ki carnavali menet a marokkói eseményekre. A gyalogcsoportok közt a ,,virágoskert‘• minden alakja egy-egy virág; a „Zöldségpiac", a „Rákhalom”, a „Champagne”, a „Cirkusz”, a „Víg legények", a „Mi haszna vér és tűz, szerelmek, vágyak: Fagypont felé hajt minden lobogás. ..“ A mai ember nem az, aki a régi volt. Hiányzik a hite és áhítata a művészetek iránt. A lelki élete sivár: poézis és drámai tartalom nélküli. Éppen ezért ma már nincsenek is nagy szenvedélyek. A szerelem, például, vicctárgy s a kabarék és varieték trágárságainak prédája. A rendezett anyagi viszonyok és kényelem megszerzésénél tovább nem terjed a mai ember vágya, ambíciója és törekvése. íme ez is egyik oka a művészetek senyvedésének. Más okokat meg akár ne is fejtegessünk: önként következnek mindezekből. A közönség közönye és cinizmusa a művészeket is magával ragadja. Persze nem azokat a művészeket, akik igazán művészek, akiknek teremtő lelke közönséget is nevel a művészetnek, de akik most nincsenek; hanem azokat a művészeket, akik most vannak, akik az igazi nagyok nyomdokain bukdácsolva, önmagukat nevezték ki díjmentesen — művészekké. Ezek a „modernista“ művészek — mint ahogyan ők titulálják magukat, — igyekeznek a művészetből azt, amit lehet, a közönség hangulatához (nem Ízléséhez ; mert ez más!) alkalmazni és a maguk hasznára fordítani. A festők a szecessziós és impresszionista irányhoz kapkodnak, feledve azt, hogy a kapkodás nem nyújthat műélvezetet a szemlélőnek. A színművészet a trikókkal kacérkodik stb., stb., amint ezt már elmondottuk. Csak az a vigasztaló az egész dekadenciában, hogy nem tarthat örökké. Amiként a múlt idők művészetére nincsen visszahatással ez a mostani csendes haldoklás, valószínű, hogy a jövőnek sem árthat. Elvégre is a mai halálra érett, művészet a mienk, a ma embereié. A mi közszellemünk és világnézetünk formálta ilyenné és igy a mi közszellemünkkel és világnézetünkkel pusztul is el a föld- szinéről. Mert a jövő nemzedék a mi sivárságunkon okulva, meg fogja teremteni a jövő művészetét. A hét. Természet-korrigálás. Móra István, az országosan ismert író, egyebek között avval passziózott tanyai tanító korában, hogy a virágok himpo- rát nagyon finom ecsettel össze-vissza hintette más virágok kelyhébe. Természetes azután, hogy „Vén leányok”, az „Állat-iskola" és sok más komikus csoport nyert díjakat. Ha most ezt a több mint tízezer emberből álló ensemble-t elképzeljük a saját külön-külön zenekarával, ugrálva, táncolva és ordítva; az óriási Masséna téren felállított magas Tribünöket, amelyeken 120.000 ülő és állóhely volt és amelynek a négy sarkát katonai zenekarok foglalták el, folyton „működve“: — talán elképzelhetjük azt a pokoli zajt, amely itt uralkodott. A konfetti-csata után térdig járt az ember ebben a sokszínű kerek kis papirkákban. Az emeletekről, fákról és villanydrótokról földig nyúltak alá a szivárvány összes színeit képviselő szerpentinek. Hogy a bru-ha-ha annál nagyobb legyen, a beláthatatlan magasban ember-madarak, az aviatőrök röpködtek és szórták le a reklámok ezreit. Mikor már a kalapunk roskadozott a confetti tömege alatt; zsebeink, ernyőink tele voltak ezzel a színes pelyhecskékkel, kifelé igyekeztünk a tömegből, hogy haza juthassunk. Egyszerre vagy ötven Harlequin, Pierrot, kám- zsás barát és más jelmezes alak fog bennünket körbe és vad táncra perdül, énekelve: „Oh, bájos kis Madonna, ne hagyj még itt bennünket! Oh, nyíljanak mosolyra bájos rózsás
