Eger - hetente kétszer, 1912
1912-12-28 / 104. szám
1912. december 28. EGER. (104. sz.) 3 A művészetek szintén kóros lázban vergődnek és valódi műalkotások helyett a szecesszió jegyében torz-szülötteket teremtenek. A vallást, a hitet ádáz gyűlölettel támadja a szabadgondolat. És . . . De ne folytassuk tovább. Eonek a most letűnő esztendőnek mérlegét likvidálva, csak megerősödünk abban a föltevésben, — amit egyébként már évek óta érez mindenki, — hogy már nem lehet messze az uj reneszánsz, amelynek tisztító zivatara után eltűnik majd a mai lehetetlenül kavargó, izgalmas, idegroncsoló és küzdelmes közállapot. Az idők tanúja: a történelem is erre tanít. (Talán ezért is üldözik oly nagyon a történelmet a szabadgoudolkodók és a demokraták!) Lapozgatva a francia forradalmat megelőző idők történetében, nagyon sok hasonló társadalmi jelenséget találunk a mai kor és az akkori viszonyok között. Akkor is, mint most, dekadenciában volt a társadalom. Vezető ideák nélkül, amiként most, ellenséges indulattal állottak szemben egymással a társadalmi osztályok. Az irodalom, a művészet akkor is, mint most, irány nélkül kapkodott s a közerkölcsöket féltő-gonddal ápoló vallást, ép’ úgy, mint most, ki akarta tépni az emberek szivéből a filozófia. A francia forradalomnak be kellett következnie, mert megérlelte az idő; az uj reneszánsznak is be kell következnie, ha — eljön az ideje. És ha a most letűnő esztendőnek egyéb érdeme nincs, az magában is nagy érdeme, hogy egy évvel közelebb vitte a társadalmat az eszmetisztitó nagy társadalmi evolúcióhoz, amely után nem kell tovább félteni az emberiség szép célját az osztályharcok mindent megőrlő pusztításaitól. Csakhogy — és erre is a történelem tanít — a nagy társadalmi reform-küzdelmeket kétféle eszközzel lehet megvívni. Vagy kultúrával, vagy forradalommal. A kultúra békésen, explózio nélkül viszi át a köztudatba az áhított közszellemet, amelyben a munka és tisztesség még ünnepeltebb erényekké nemesednek, mint amilyeneknek álmodják ma a mai talmi demokrácia megteremtői. A másik eszköz, a forradalom, torlaszokat emel maga elé és ezeket a torlaszokat tűzzel, vassal, vérrel el is söpri minden más egyébbel együtt, ami eléje kerül. A francia forradalomból sarjadt rémuralomban már látta a világ a forradalmi átalakulás hatását és eredményét; éppen ezért a nép javán munkáló közszellemet nem a forradalomnak, hanem a kultúrának kell megteremtenie. Hiszen maga az a körülmény, hogy a néposztáiyok, embertömegek közös érdekekért szervezkednek, már kultúra. A közös érdekeknek osztályharcokká való hevülése szintén nem csak igénye, hanem hajtása is a kultúrának. Ebből pedig az következik, hogy ha a kultúra a megkivántató egész területen megteszi a maga embernevelő, lélekmüvelő hivatását, akkor azok az elválasztó falak, amelyeknek megvívásáért most még elkeseredett harc folyik a társadalmi osztályok között, önmaguktól omlanak le és a küzdő felek között az osztályharcra szító jelszavak ép’ oly céltalanok lesznek, mint a bibliabeli Jericho leomlott falai fölött céltalan lett volna a harsonáknak tovább működtetése. És kinek ne lenne az ilyen átalakulás a legforróbb kívánsága? Az idők egymásba kapcsolódó láncolatában az lesz az igazán boldog uj év, amelynek fölvirradta előtt nem lesz más története a letűnő esztendőnek, mint hogy a béke olajágát helyezte el a népek, nemzetek és néposztályok leszerelt aspirációi fölött. Mert a népek boldogulásával együtt jár az egyén boldogulása is. * Az 1912. év történelmi dátum Eger város történetében Samassa József dr. bíboros érsek halála, majd utódjának, Szmrecsányi Lajos érseknek székfoglalása magasan kiemelkednek közéletünk utóbbi négy évtizedének följegyzésre méltó eseményei közül és históriai jelentőséget adnak a letűnő esztendőnek, mely egyébként alig különbözött más esztendők megszokott egyformaságától. De miben is különbözött volna? A nyomasztó drágaság miatt? Ez már régi nóta. Örökségül kaptuk a múlttól és — sajnos — örökségül hagyjuk a jövőnek. A most élő generációnak ez már tradíciója, hozzá tartozik a megélhetésért folytatott küzdelmünkhöz, mint a csigához a hajléka. Ha már a csigáról esett szó, kezdjük az év történetét a város-fejlesztő politikán. Ebben a tekintetben igazán csiga-lassúsággal jutunk előbbre: gazdasági, közegészségügyi és kulturális törekvéseinkből csak keveset váltottunk be, úgy, hogy alig változtak valamit a tavalyi viszonyok. Villamos-telepünknek üzemét kifej- | lesztettük ugyan a füzesabonyi és makiári köz- világítás elvállalásával s a Kertész-utcai gazdasági népiskolát is fölépítettük, ennél több azonban nem történt. Pedig sok j óravaló eszme vár még megoldásra. Az utcák és utak tovább építése, a vízvezeték, a csatornázás, a fürdőügy rendezése, az uj vasúti állomás, az uj vágóhíd, az állami internátus fölállítása, a hatósági cselédszerző intézetről alkotott szabály- rendelet életbeléptetése, vásárcsarnoj^. és tejszövetkezet létesítése, a polgári fiúiskola szervezése, a városi zeneiskola kérdése, a köz- egészségügyről és orvosokról szóló szabály- rendelet megalkotása, mind olyan dolgok, amelyeket már régen napirendre tűzött és megérlelt a város közönsége és a közszükség, és mégis leszorultak az immár véget érő esztendő munkaprogrammjáról. Eger város fejlődésére nézve azonban történtek ebben az évben is említésre érdemes események. A munkásházak építése ugyan lekerült a napirendről, mert nem reflektáltak elegendő számban a munkások ilyen házakra, hanem azért más téren a fejlődés kétségtelen. így például: a vasúti állomás szomszédságában fölépült az Egri Szövetkezett Bortermelők Részvénytársaságának monumentális borpincéje; a Hevesmegyei Takarékpénztár uj palotát építtetett a plébánia mellett; a Káptalan-utcán tető alá került a status quo izr. hitközség pompás imaháza; fölállították azOsztrák-Magyar Bank egri fiók-intézetét; restaurálták az Angolkisasszonyok és a Szerviták templomait; szépülő székesegyházunk uj orgonát kapott; elkészültek a siketnéma-intézet építési tervei; mozgalom indult Egerben Kereskedelmi és Iparkamara fölállítása iránt; pénzalapot gyűjtenek az állami főreáliskola internátusának létesítésére; ugyancsak gyűjtés utján kápolnát akarnak építeni a Makiári negyedben lakó polgárok az ottani uj temetőben; az érseki líceumi könyvnyomdában szedőgépet állítottak fel; az Uránia-szinházon kivül még két más mozgófénykép-szinház létesült a közönség szórakoztatására, egyik a Kér. Iparoskörben, másik a Városi Színházban; a Siketnéma Intézet kebelében iparostanonc-iskolát állítottak fel siketnéma tanulók számára; közgazdasági életünk föllendítésére a földmivelésügyi miniszter a gazdasági népiskolával kapcsolatosan háziipari tanfolyamot rendeztetett; voltak iparosok réIrma halálsápadtan, megkövülve állott. . . Henry el akarta onnan vonszolni, de a nő csak megrázta a fejét és nem mozdult helyéből. — Ezerkilencszázötven! Pillanatnyi siri csend . . . Azután igy kiált az ismeretlen: „Kétezer — Kétezer márka! — ismétli a kikiáltó, kérdően fordulva Irma felé. Kétezer és ötven ? Irma ajkára szorította a zsebkendőjét és hallgatott. — Tehát kétezer márka először, . . . másodszor és . . . harmadszor! Mint a halál-itélet, hangzottak a szavak Irma fülében. A közönség idegesen mozgolódott; az emberfejek összebújtak és suttogó megjegyzések kisérték a szép nő szenvedését . . . — Mindenki érezte, hogy itt valami nagy tragédia játszódott le . . . Az előszobában Irma körül szorgoskodtak barátai. Attól tartottak, hogy ájulásba esik, vagy sirógörcsöt kap. Csalódtak; teljesen nyugodt maradt. — Nem távozom innen addig, mig meg nem tudom, ki vette meg az oltárterítőt! — igy szólt szilárd hangon . . . Talán lesz olyan szives és átengedi nekem ... valamelyes nyereséggel. Bizonyosan valami mű-árus lesz! Kérem, Henry, keresse fel és vezesse ide hozzám. Henry vállat vont, de készségesen távozott. Irma fájdalmasan sóhajtott, ... de igyekezett nyugtalanságát fékezni, hogy ellenfele ne vehesse észre izgatottságát. A féltett oltárterítő közvetetlen közelében, nagy megerőltetésébe került az önuralom. Édes, szent emlékek fűzték a drága ereklyéhez. Ott látta meg először azt a férfit, kinek feleségévé lett és az oltárterítő előtt esküdtek egymásnak örök hűséget. Áttekintett Anniéhoz, ki közönyösen szemlélte a falon függő képeket. Fájdalmas mosoly vonaglott Irma ajkain; legjobb barátnője sem sejthette lelkének hullámzó háborgását . . . Hogyan sejthették volna mások, mikor neki magának is tíz évre volt szüksége — belátni azt a nagy eltévelyedést, hogy férjét olyan kicsinyes okok miatt elhagyta . . . A várakozás rövid pillanatai alatt képzeletben ismét átélte a hosszú tiz év minden eseményét; átélvezte boldog házasságának első derűs heteit; átszenvedte az őrült szerelemféltés lelketölő kínjait, melyek a válást megelőzték és vigasztalanul tekintett az üres, sivár jövőbe, ahová emlékül akarta megmenteni az oltárterítőt, úgy — amint emlékül szoktuk őrizni a menyasszonyi csokornak, vagy egy sírkoszorúnak letépett virágát . . . Emlékezetében ott látta magát a hercegi kápolnában, hova szülői házából először kilépett; ott látta maga előtt a menyegzőjére gazdagon díszített oltárt, az értékes térítővel, melyet az ő kifejezett kívánságára helyeztek el ott. És ma . . . milyen keserű iróniája a sorsnak !... ugyanazt a térítőt megfosztották szentségétől és nyilvánosan dobták oda zsákmányul a többet Ígérőnek . . . Midőn az idegen vevő, Henry kíséretében feléje közeledett, hirtelen megtörülte könnyes szempilláit. — Köszönöm, hogy idefáradt hozzám! — mondta Irma könnyed köszöntéssel. Nagyon lekötelezne, ha némi kárpótlás fejében átengedné nekem a 991. számú oltárterítőt, . . . melyhez engem igen kedves emlékek fűznek és . . . Az idegen erős hangsúllyal válaszolt: — Részemről a legnagyobb szívességgel teljesíteném kívánságát, nagyságos asszonyom, de nem a magam érdekében vettem részt az árverésben. Megbízóm kijelentette, hogy a térítőt mindenáron vásároljam meg a számára. — Hol van az az ur? Kérem, mondja meg neki nevemben, — igy folytatta szaggatottan,
