Eger - hetente kétszer, 1912
1912-02-07 / 11. szám
Előfizetési árak: Egész évre- _ 10 korona. Fél évre _ „ - 5 » Negyed évre ~ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendők. ... ■ .= K iadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 11. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. Szerda, február 7. Az iskola meg az élet. Eger, 1912. febr. 6. Újabban mind erősebb kopogtatással kér beboesáttatást iskoláinkba az az elv, hogy ne az iskolának, hanem az életnek tanítsunk és annak neveljünk is egyszersmind. Bizony ez nagyon szép elv; nem csoda, hiszen a nagy római bölcsnek, Luc. Senecának, agyából pattant ki. Nagy igazság, nagy erő, mélységes tartalom van benne. Mindeme nagyságoknál azonban van egy még nagyobb baj; az, hogy nem tudott érvényesülni évszázadok hosszú során át sem, sőt újabban is nagyon sokat és erősen kell küzdenie tömérdek balvélekedéssel. Legerősebb ellenfele azonban maga az — élet. Paradoxonnak látszik, de úgy van, hogy az élet azt követeli: neki neveljen az iskola; de maga az élet napról- napra rontja azt, amit az iskola épít. Ha az iskola jóra serkent: az élet ezer rosszat tár az ifjú elé; az iskola az igazat hirdeti: az élet ezer meg ezer hazugságot bocsát világgá. Az iskola erkölcsre oktat, az élet erkölcstelenségre. Ex catedra hirdetjük nagy fennen az igaznak, szépnek és jónak föl- tétlen erejét és diadalát, holott az életben a hazugság, a rút és a gonosz ülnek diadalt az elnyomott eszményeken. Az iskola arra tanít, hogy a megalkuvás nélküli jellem, az egyenes út szeretete és tisztelete, az elvhűség, a határozottság a férfiú legszebb erényei; és arra oktat, hogy csak ezek által lehet érvényesülni. íme, egy példa! A magyar gimnáziumok VIII. osztályaiban talán éppen Horatiust fordították a múlt héten és talán a rómaiak Berzsenyijének eme sorait elemezték: Si fraotus iliabatur orbis, Impavidum ferient ruinae ... Ilyen a tenax propositi vir! Ilyen a hajthatatlan jellem! Dőljön bár romba a világ, a romokon is rendíthetetlenül áll. . . Gyönyörű elv, nagy igazság, amely előtt kalapot emelünk, de — amelyet az élet kinevet, kigúnyol. És mit ér, ha akár nyolc esztendőn át magolják is a klasszikusnak klasszikus mondását, ha az élet — egyszerre lerontja a ki- jegecesedett igazságot ? És az élet belegázolt ebbe az igazságba éppen a múlt héten, mikor Bar- kóczy Sándor bárót félretolta az útból. Pedig hogy Barkóczy valóságos jellem volt, aki nem ismert megalkuvást, a következő eset bizonyítja: „Huszonnyolc esztendővel ezelőtt, mikor néhai való Tisza Kálmán kormányának néhai igazságügyminisztere, Pauler Tivadar benyújtotta a keresztények és zsidók között kötendő polgári házasságról szóló törvényjavaslatot, báró Barkóczy Sándor egyszerű kis szürke fogalmazó volt a kultuszminisztériumban. Mint ilyennek, természetesen, nem volt semmi joga hozzá szólni a javaslathoz, de Barkóczy a haza szolgálatában érdemes régi magyar bárói családból származván, tagja volt a főrendiháznak. Barkóczy a főrendiházi tagságot nem tartotta fölösleges dísznek, hanem kötelességnek. Mély vallásos meggyőződését sértette a kormány javaslata s azért állást foglalt az ellen, bár a kormánytól függő szerény hivatalban volt, melynek elvesztése exisztenciáját érzékenyen érintette volna. A kormánynak persze érdekében állott javaslatának többséget szerezni a főrendiházban. Nagyon jól tudta a kormány azt, hogy a főrendek erősen szervezkednek a javaslat ellen s azért minden egyes szavazatra szüksége volt; a Barkóczyéra is. Megpróbálták tehát szép szerével hatni a fiatal Barkóczyra, hogy mint a kormánytól függő tisztviselő, támogassa szavazatával annak javaslatát. Erről persze a báró semmi áron hallani sem akart és kereken kijelentette, hogy inkább megválik állásától, de ő követi meggyőződését és leszavaz a javaslat ellen. Pihenni hagyták egy kicsit. Majd újabban elővették s arra akarták rábírni, hogy ha már nem akar a javaslatra szavazni, legalább ellene se szavazzon. Felajánlották neki, hogy adnak a számára tetszése szerint hosszabb, vagy röAz „EGER“ tárcája. A Strohmann. — Kép a jövőből. — Elöljáró beszéd. Strohmann szószerint fordítva annyit tesz, mint szalmaember; szabad fordításban pedig önkéntes bűnbak. Szerepelni szokott különösen sajtópörökben, még különösebben piszkos sajtó- pörökben, amikor a felelőtlen újságírót felelősségre vonja a törvény. A vakmerő (?) ovvtá- madó szereti a szabadságát, fél a büntetéstől (pedig a bűnt mosolyogva követte el); nem akarja viselni tettének következményeit: — fog tehát valakit, aki jó pénzéi-t hajlandó „ülni.“ Ez a Strohmann azután magára vállalja a pörbe fogott cikk szerzőségét és leüli a büntetést. A tisztes sajtó persze régen sürgeti, követeli a sajtótörvény revízióját, amelyben egyik legfőbb szakasz lenne a strohmann-rendszer lehetetlenné tétele. Nos, hát meglesz a sajtótörvény revíziója; a Strohmannokat próbára teszik majd, hogy tudnak-e olyanfajta vezércikket, tárcát, stb. írni, aminőért törvény elé állította őket a „felelős.“ Az elöljáró beszéd után, ime, áttérek a tulajdonképeni tárcára, melynek címe: A sajtótörvény revíziója után. (Szerkesztőségben vagyunk. A zöld ernyös lámpák csak a szoba alsó régióit világítják be. Hárman álldogálnak a kályha mellett némán, mint akikre elkövetkezett az eszmék hót sovány esztendeje. Sörényi, a versíró, unalmában daktilusokban csuklik; Bodor, a gazdasági szakértő, a száj- és körömfájással próbál valamit párhuzamba állítani. Villám, a riporter, idegesen ütögeti össze vékony fázós bokáit, miután már hasztalan taposott végig vagy öt ten- geri-mórtföld aszfaltot. Csak Kövéry, a politikai referens, dolgozik dühösen, ambicióval; serceg, sistereg a pennája, mint a robbanni készülő melinites bomba. Különben csönd.) — No, fiuk, — kiált fel Kövéry rekedten, lihegve — készen vagyok! Míg ti itt bambán állottatok, mint a siratok a babiloni vizeknél, vagy mint egy politikai szédelgő tehetetlen többsége élén; addig én alkottam. íme, leadok egy olyan cikket, hogy ettől tótágast áll, megbolondul az egész világ, megmozdulnak Budapest összes szobrai, és meghatottságukban „Kehrt euch“-ot csinálnak! Bámultok, ugy-e?! Meghiszem azt! Tudjátok, fiuk, lelepleztem Bugyborékot, az államtitkárt... Ledöntöttem egy bálványt, egy nyalka kitűnőséget, aki ráfeküdt közéletünkre, mint egy fényes pikkelyű hidra. Rásütöttem egy olyan panamát, hogy le nem mossa róla a Niagara sem összes kollégáival egyetemben, ha szakványba paskolják is ... Micsoda szenzáció!... (Olvassa.) „Hűtlen kezelés. Kettős könyvvitel. Családi földrengés. Pezsgő, fél világi hölgyek, a feleség marólúgot iszik“ stb... Hogy habzsolja majd ezt a publikum!... — De kellett is már egy ilyen fogás! Hisz előfizetőink álomkórságban szenderegnek. Epidémiaként dühöng közöttük a rész vétlenség. Ez lesz nekik az utolsó ítélet harsonája. Ha ettől sem ébrednek föl, akkor mi — korán születtünk! (Éljeni Úgy van! zengi a szerkesztőség kórusban, mert csak most térnek magukhoz aléltságuk- ból, miközben eszükbe jut összes ki nem egyenlített számlájuk.) — Tudjátok, fiuk, erre mindig büszke leszek. (Kövéry elérzékenyül.) Sokat Írtam már, de még ilyen nem adatott! Óh Múzsa, hol vagy, hadd adjak neked egy eviki-puszit!... * De várjatok csak!... Még egy pokoli gondolatom van! Hogy a holnapi számunk úgy hasson, mint egy kolosszális esemény, mint egy félelmetes napfogyatkozás, mint egy istennyila a derült égből:... Te Sörényi, költő vagy, (ha nem vagy, ezennel kinevezlek) írsz valami sötét hátterű ódát Dante szellemében a „Korrupcióhoz“ (alcímek: az is bolond, aki Magyaror-
