Eger - hetente kétszer, 1912
1912-07-31 / 61. szám
2 EGER. (61. sz.) 1912. julius 31. A sok száz feliratra és üdvözlésre adott hálás válaszok mindenike élénk bizonyság arra, hogy a kivételes kort ért főpap nemes lelkében visszhangot kelt minden legkisebb szó s a meleg szeretet sugarait bőségesen viszonozza az ő szerető szíve ... Népház-avatás. Szép ünnepe volt Mezőtárkány községnek vasárnap, amikor az újonnan alapított Népházat megáldották és átadták nemes rendeltetésének. Az ünnepségen jelen voltak: Adler Ráth József min. tanácsos, a földm. minisztérium munkásügyi osztályának vezetője, Majzik Viktor alispán, Heringh Kálmán főszolgabíró, Barsy István dr. főkáptalani ügyész, az egri főkáptalan helybeli és környékbeli uradalmainak tisztjei Tóth Imre szihalmi tiszttartó vezetésével, több községi jegyző, a környék értelmisége általában és a mezőtárkányi földműves nép százai. A Népház barátságos nagytermét, sőt a ház környékét is ellepték a meghívottak, midőn 11 órakor megjelent Ludeser Sándor helybeli plébános, ki lendületes, nagy tudással megszerkesztett szép beszédben fejtegette, hogy az emberi haladás legfőbb oka és téuyezője, a kereszténység. Példákkal igazolta, hogy a haladásra való törekvés minden mozzanata — bár olykor a rajongás miatt káros túlzásokba csap át — egy-egy szemernyi jót is tartalmaz, egy-egy követ hoz a nagy épülethez. A bűnökkel együtt szaporodnak az erények is, gyakran pedig a rossz is jóra tanít, mint elrettentő példa. A kereszténység jóra törekvő irgalmasságának egyik célja a tudatlanokat tanítani, melyet ez az épület is szolgálni akar . . . Midőn a lendületes befejezés után fölszentelte a házat, Jászberényi Miklós közs. jegyző, mint az igazgató-tanács elnöke, megnyitotta a díszközgyűlést. Tartalmas, helyes szociális érzékkel megalkotott, vallásos és hazafias beszédében a következőképen vázolta a Népház célját: „Rég elfogadott mondás, hogy: „összetartásban az eró“ — „széthúzásban a gyengeség!“ Száz egymást vállvetve segítő ember előbb kivív sok olyan eredményt, amit ezer szertehúzó ember képtelen elérni. Ennélfogva az emberek, szinte ösztön- szerüen tömörülnek. Ennek az ösztönszerü tömörülésnek az alakulatai mindjárt a család; az erdélyi szászoknál pl. 10—12 családnak egy családfő alatt való szövetkezése, azután a község, a vármegye, az állam. Igaz, hogy ez utóbbiak inkább politikai alakulatok, azonban az összetartás, az együttműködés célszerűségének kialakúlásai. Az összetartás nagy ereje szülte meg a múlt század vége felé Hazánkban a szövetkezeti eszmét és elmondhatjuk, hogy szinte ennek a Dyomán keletkeztek a különböző népjóléti és közjóléti intézmények. A földmives és iparos ember munkától kérges keze összeforr az úri osztálynak segélyezésre siető kezével és mig egyrészt a kis ember hitelét, megélhetését, biztos lakását teremti meg ez a szövetkezés, másrészt takarékosságra, józanságra, erkölcsös életre szoktat, szóval: embereket nevel. Ámde, ha a szövetkezés haszna az egyes emberekre nézve hasznos, hogy ne lenne az az, az egyes intézményekre nézve ? Az ügyanegy községben lévő közjóléti intézmények mindeneseire jobban boldogulhatnak, ha egy szövetségbe tömörülnek, egy védszövet- séget alkotnak. Ennek a szövetkezésnek a látható képviselője a „Népház“, amelyben itt székel a községben lévő összes közjóléti intézmények vezérkara és így az úgy is egy nagy családot alkotó községi lakosok egyik összekapcsoló tényezője. Egy kiegészítője ez a ház a tudás, az erkölcsösség, a józan élet, a tisztesség terjesztésének. Közötte áll a templomnak, az iskolának s a községházának és igyekszik azokat a hitéleti, társadalmi, közigazgatási és politikai törvényeket, amelyeket azok hirdetnek és képviselnek : megvédelmezní s azok tiszteletére az embereket serkenteni, sőt rákényszeríteni. A Népház például kidobja magából az istenkáromlót, az erkölcstelent, a törvény és embertársai ellen izgatót, a részegest, — holott magához öleli a szegényt, a gazdagot, a kevésbbé műveltet, és a tudóst egyaránt. Szóval gyülekező, szórakozó, tanácskozó helye a becsületes polgároknak; azoknak, kik nem a társadalmi és állami rend felforgatásában, de egymás megértésében és tiszteletében találják gyönyörűségüket. Mint miudenhol az országban: Mezőtárká- kányon is szükség van a nép vezetésére. Valamint eltéved az a nyáj, amelynek juhai csak a kolompos vezér-ürüre hallgatnak, mig a pásztor irányítását nem szívlelik meg,— azonképen eltévelyedik az a község, amelyiknek lakói csak az „előkolomposok“-ra hallgatnak, de a község hivatott vezetőinek irányító, jóindulatú tanácsát nem követik. Szükséges egy uj iskola, ahol a józan, a szeretetteljes, az egymást megértő és megbecsülő felnőttek nevelése legyen a tananyag és lelkes tanítómester mindaz, aki önzetlen képzett támogatója a népművelés nagy eszméjének.“ Ezután részletesen ismertette a Mezőtárkányi Népház létesítésének történetét. A munkából a földmivelésügyi minisztérium, az alispán és a község elöljárósága egyaráut kivették részüket. A földművelésügyi minisztérium 8000 koronával, a teljes építési költséggel, járult a Népházhoz, a község 151 Q-öl telket adott, a Mezőtárkányi Hitelszövetkezet 1000 koronát adott a berendezéshez; a fölszereléshez Tolvay Ágoston egri ügyvéd is adott 200 koronát, mig a fentartási költséget a vármegye törvényhatósága biztosította, hat évre 300—300 koronát ajánlván föl e célra. Bejelentette ezután Jászberényi Miklós elnök, hogy a Népház igazgató-tanácsa, — megemlékezvén az alispánnak hálára kötelező jóindulatáról, melyet annyiszor tanúsított már a község iránt — Majzik Viktort tiszteletbeli elnökké választotta. Az alispán rövid, vallásos és hazafias irányú tartalmas beszédben mondott köszönetét megválasztatásáért, egyúttal pedig a jóra, nemesre buzdította a népet. Miután még Adler Ráth József min. tanácsos kívánta rövid beszédben, hogy a Népház legteljesebb mértékben valósítsa meg nemes célját, vagyis legyen az őszinte barátság, szeretet, becsület és tiszta erkölcs hajléka, — végződött a gyűlés, melynek keretében Halász Ignác főkáptalani béresgazdának is átadták a földművelésügyi minisztérium jutalmát s mely után Majzik Viktor, mint a Várm. Tiizoltószövetség elnöke, kilenc önkéntes tűzoltónak tűzte föl a szolgálati érmet. 1 órakor társasebéd volt, melyen nemcsak a megjelent előkelőségek vettek részt, hanem a községbeli gazdák és munkásuk közül is sokan. Magától értetődik, hogy sok tartalmas pobárköszöntő hangzott el. Ezeknek sorát Barsy István dr. ügyész nyitotta meg, a főkáptalan megbízásából éltetvén a földművelésügyi minisztériumot és annak helyes agrár-szocialisz- tikus irányára emelvén poharat. Adler Ráth Józsei az alispánra, a községre és Jászberényi Miklósra köszöntött poharat, mint akik hűséges és érdemes munkatársai a földművelésügyi kormánynak ; Majzik Viktor a jelenlevő min. tanácsosra, Ludeser Sándor plébános pedig lelkes beszédben Majzik Viktorra emelt poharat. Végül Jászberényi Miklós mondott megható beszédet községe nevében és mint az uradalmi munkások tolmácsa is, az Isten áldását kérte az egri főkáptalanra. Az előkelőségek a délutáni vonattal utaztak el avval az erős meggyőződéssel, hogy jó intézmény fölavatásánál voltak jelen. Egy jó ember. — Török István emlékezete. — Szombaton délután helyezték örök nyugalomra a kistályai temetőben Török Istvánt, a kis falu rajongva szeretett plébánosát, akiről valóban el lehet mondani, hogy élete meg nem szűnő szenvedés volt, valamint folytonos küzdelem is. Küzdött, mintha neki mondotta volna Seneca: „Vivere, . . . . militare est.“ A harcban, mint egy jeles író mondja, nem lehet megelégedni a nézéssel; ott „mindenkinek akarnia és cselekednie kell; dönteni, ütni és visszaütni és — csakhamar elenyészni.“ Ez kötelessége nemcsak az épnek, az egészségesnek, hanem kötelessége a sebesültnek és a betegnek is. Török „Pistáról“ mindenki tudta, hogy betegen küzdött. Tudta mindenki, hogy emésztő szervei nagyon rosszak, hisz’ alig evett valamit; tüdeje igen gyenge volt, hisz’ működése alig volt lélekzésnek mondható; hogy egész testében fáradt, hiszen maga sem tagadta azt. Csak szivét, azt a nagyon szerető szivet ismerte mindenki mindig jónak és páratlannak, mely mindig nyitva állott. Mindig szabad betekintést engedett abba, de tettei különben is mindennél ékesebb beszéddel árulták el az elrejtett, jóságos, páratlan szív nemes érzelmeit. Az Ur szőlejében 36 évig munkálkodott tele idealizmussal és rajongással. Nem a nagy látványosságban való munkálkodást szerette, hanem az Ur szőlőjét; és nem azért, mintha termését várta volna, — hanem egyszerűen azért szerette, hogy munkálkodhatott benne. És munkája nem robotos munka volt! Az élet minden bajában hívei közt állott; — segítő volt, tanácsadó volt, lelki orvos volt, vezető volt. Mindenkinek mindene volt. Előkelő összeköttetéseit híveinek javára kamatoztatta. Ügyeikben hol Mezőkövesden, hol Miskolczon, hol Budapesten járt közben. Ez sok költségébe került, de szívesen viselte. És ha valamit kivitt, csak azt sajnálta, hogy többet nem tehetett. Paptársait szerette az igaz testvéri szeretet izzó szeretetével. Ahol paptársai voltak, szeretetében sohasem maradt távol. Minden papot szeretett; szerette az egyszerű papot, de értékelte és megkülönböztette magasabb képzettségű paptársát. Mint házigazda valódi „grand-seigneur“ volt és szívessége nem ismert határt. És ebben a keretben egyedül ő maradt végtelenül egyszerű embernek, ő akart látszani legigénytelenebbnek. Csak midőn a legmelegebb érzéssel, egyszerű, de disztingvált szavak kíséretében ürítette poharát vendégeire, akkor lehetett észre venni, hogy tetőtől talpig nobilis ember, született ur az, aki köszönti vendégeit és örül megjelenésüknek. Mint ember, viseletében, ruházatában természetében egészen a puritánságig egyszerű
