Eger - hetente kétszer, 1912
1912-07-20 / 58. szám
1912. Julius 20. EGER. (58. sz.) 3 tudja gyümölcscsel ellátni és behozatalra szőrűi. Újabban nagy igyekezettel iparkodunk baromfi állományunkat nagytestű baromfi egyedek kicserélése, illetve becserélése által nemesíteni. Őszintén megvallva azonban, a baromfitenyésztés nagyban való üzesére talán még legkevésbbé alkalmasak legtöbb helyen a viszonyok. Kopár, szűk udvaron, zsákból etetve, baromfit tenyészteni nem lehet jövedelmező. Kertekbe, szántóföldekre szabadulva pedig kárt tesz. Tanyák, puszták, gyepes, térés legelői felelnek meg erre a célra. A baromfitenyésztők egyesülete minden tavaszon olcsón juttat a nép vezetőinek keltető gépeket, melyeknek segélyével az év minden szakában keltethetünk csirkéket és kora tavasszal nagy áron értékesíthetjük. De ennek meg alkalmas helyiségre és gondos felügyeletre van szüksége. Ha azonban eltaláljuk is a község viszonyainak legmegfelelőbb termelési és értékesítési ágat, még mindig kérdés marad, hogy lehet-e ezt a fogyasztási szövetkezettel kombinálni? A boltost legtöbbször lefoglalja maga az üzlet. Sokszor hiányzik a megfelelő helyiség is. Ha azonban csak egy évben egyszer kell ezen terményt összegyűjteni a tagoktól és eladni, akkor ezt az igazgatóság inkább megteheti. Farkas Ágoston. A hót. A napszám szőlőhegyeinken hallatlan magas volt a héten. A permetező munkások 7 koronát kaptak átlagosan, a kötésnél foglalatoskodó fiatal, úgyszólván gyermekleányok 2 kor. 60 fillért kerestek, sőt a dohánygyárból d. u. 4 órakor szabaduló asszonyok is kapnak 70—80 fillért napnyugtáig. Az aratásnál pedig átlag 8—10 koronát keres naponkint egy-egy férfi. Ebből az következik, hogy az olyan család, ahol az apa is dolgozik, meg esetleg 3—4 felnőttebb gyermek jár napszámba, egy hét alatt 140—150 koronát szépen megkereshet. És még azt mondják, hogy nálunk nem lehet megélni a mezőgazdasági munkásnak! Dehogy nem; csak tessék dolgozni mindig, amikor az időjárás megengedi; azután a kedvezőtlen időt is tessék hasznosan értékesíteni; végre pedig a keresményt ne pocsékolják el a korcsmában. Végső következtetések: aki dolgozni akar, talál munkát Magyárországon is; aki meg akar élni, nem kell okvetetlenűl Amerikába mennie. A bicskázás, amely a földművesek között, sajnos, annyira divatos, már a gyermekek soraiban is toborozza a híveket és szedi az áldozatait. A kis Elek Miklóst, aki most végezte az elemi iskola IV. osztályát, vízért küldték nagyszülei a főreáliskola előtt levő kúthoz. Légrádi János, 10—12 éves utca-gyermek vizet kért tőle és mivel a kis fiú nem engedte meg, hogy korsójába beleigyék a maszatos fiú, Légrádi János a combjába szúrt Elek Miklósnak. A rendőrségen avval védekezett a fiatal bűnös, hogy Elek Miklós — akin egy könnyű nadrágon és trikóingen kívül pedig más ruha nem volt — ólmosbottal támadta meg, amelyet „a kabátja alól“ húzott elő. íme, a szépreményű ifjú, aki szurkál, úgy hazudik, mint a parancsolat. Légrádi János különben azt is kijelentette, mikor a rendőrségről elbocsájtották, hogy még két bicskája van otthon, de azt is — kipróbálja minél hamarébb. * A nyaralás lett ismét a jelszó pár hét óta. Aki csak kimozdúlhat rendes, megszokott életmódjából, falujából, városából, lakásából: az mind szökik, menekül más vidékre. Hát az nem volna baj, ha csak azok szöknének, akiknek szükségük van a pihenésre, az erőgyűjtésre az idegek rendbehozatalára. Elvégre is az egészség olyan tőke, amelyet biztosítani, erősíteni kötelesség; kötelesség még áldozatok árán is. Az sem baj, ha azok mennek, akiknek nincs ugyan valami nagy szükségük a nyaralásra, de mennek, mert — tehetik. Ha valakinek van fölöslege, még mindig jobb, ha igy költi el, mintha elkártyázza, vagy valami más úton pocsékolja el. Annyi haszna mindenesetre lesz a pénze árán, hogy még jobb egészségnek örvendhet. A nyaralók e második csoportjánál legfeljebb az a baj, ha ok nélkül mennek külföldre és nem hazai fürdőinket, nyaralótelepeinket segítik, gyarapítják elköltött pénzükkel. A nyaralók harmadik — valószínűen legnagyobb — csoportjába azok tartoznak, akik csak azért mennek nyaralni, mert úgy kívánja a divat, a nagyzolás. Ezek valóban szerencsétlenek, mert először váltóikkal járják végig a kálváriát, azután pedig a törlesztés, meg a kamat eszik velők egy tálból hosszú időn át. Pedig nagyon gyakran olyan kevés van abban a j tálban, hogy a família is alig tud belőle jóllakni. | Avval a pénzzel, amit külföldi fürdőkön, nyaralóhelyeken ok nélkül elszórunk, nagyon sok hazai fürdőt, nyaralótelepet föl lehetne vi- rágoztatni. És abból a pénzből, amit váltóra vesznek föl az oktalan emberek, csak azért, hogy nyaralni mehessenek, minden évben egy horribilis alaptőkéjű bankot lehelne alapítani, mondjuk, — nyaralóknak adandó kölcsönök céljaira. * A családi pótlék. Szerdán fizette ki az adóhivatal a pénzügyi tisztviselőknek a kiutalt családi pótlékot. A csengő-bongó 100, 200, 300 koronák között — úgy látszik — fogékonyabb a szív az örömre és az — őszinteségre is. A múlt héten a családi pótlékról írváo, ezt a kérdést vetettük föl a ,;Hét“-ben: azoknak a fix- fizetéses embereknek helyzetén, akik nem tartoznak a boldog „családi pótlékosok“ közé, ki segít majd? A mai posta meghozta erre a vá- lsszt. Csak egy szó az egész. Ez van ráírva a levelezőlapra: — A feleség!... Lakonikus válasz. Ha a fiatal emberek valamennyien ilyen lakonikusan cselekednének is, a családi pótlék csakhamar megoldaná a társadalom másik égető kérdését: a — feminizmust is. * Eger ismertetése — részletekben. Föltétlenül hálásak vagyunk, ha bárki is reánk gondol és az országos sajtóban Eger nevét hangoztatja. Ránk fér, hogy emlegessenek bennünket. A jóakarat azonban furcsa eredményeket teremt. Mint „Utazás a Liceum körül“ c. cikkünk és az arra adott válasz is felvilágosította olvasóinkat, egy budapesti újságíró a Magyarország máj. 26-diki számában terjedelmes cikket írt az egri Líceumról. Ehhez a cikkhez, bár annak kísérői gyanánt készültek, most julius 14-én jelentek meg a képek a Vasárnapi Újságban. Persze egyetlen szó magyarázat sem volt mellettük, mert az már 7—8 héttel előbb mejelent egy másik lapban. Milyen jó lett volna, ha a Magyarország máj. 26-diki cikke (csak kivovatosan is!) a Vasárnapi Újság mostani szép képeit magyarázza ! Hogy is mondja csak a magyar ember ? — Egernek még az ilyesmiben is — pechje van. — Jöjjön, nézze meg ezt az arcképet, — szólt, s kézen fogva vezetett a kis oltárfülkéhez, elvonta a stirü gyászfátyolt a képről, s előttem pompázott egy életerős, fiatal férfi teljes szépségében. Mintha az a megfakult kép hirtelen megelevenedett volna: s én láttam daliásán, ifjan kilépni egy díszmagyar ruhás, tökéletes férfiszépséget. Az alakja olyan sudár és délceg volt, mint a királyi pálmáé; a sötétkék szemcsillagok ábrándozók és tiszta, mély tekintetüek; hamvas, ifjú rózsáktól viruló orcái nemes vonalúak ; homloka domború és magas, melyre göndörödő csigákban hullanak le hullámos, sötét fürtéi. — Negyven esztendő előtt így léptünk az oltár elé, — suttogott fülembe egy reszkető hang, s én megrezzenve ocsúdtam föl önkénytelen kábultságomból. Rátekintettem a kedves, öreg hölgyre, akinek szemében fájó, nehéz könycseppek ragyogtak. — Húsz éves voltam akkor! Húsz, mint most ön, édes gyermekem. Telve álmokkal, édes, gyönyörűséges ábrándokkal a rózsás jövő iránt. Olyan kimondhatatlanul boldog voltam, mint egy gondtalan kicsi madár, mint az ifjú rózsabimbó, mely május hajnalán mosolygó életre nyitja föl álmodó szemecskéit. Szóval el sem mondható az a gyönyörűséges érzés, mely betöltötte egész valómat. Menyasszonya voltam a nemes Bükkváry grófok legifjabb fiának: test- ben-lélekben egyaránt méltó hajtása a dicsőséges ősöknek. Egyként gyönyörű testben és lélekben, a szemnek és szíveknek! Úgy szerettem a szép, nemes vágyaktól, eszméktől dúsgazdag lelkét, s úgy vágyódtam én is elérni azt a lelki magaslatot, hogy mindenben tökéletes társa lehessek, kiegészítője, segítője az ő ragyogó, tiszta szivének. — Boldog, kimondhatatlan boldog voltam, mikor negyven esztendő előtt ezen a napon, remegö-dobogó szívvel, karom karjába öltve jöttem vissza a virágoktól elborított oltártól, mikor Istenem színe előtt is elmondtam hangosan, ujjongó lélekkel, hogy szeretem, — szeretem őt lelkem minden hevével, szívem minden dobbanásával az egész hosszú, boldogküzdelmes életen át változatlan, örök-hűséggel! A termek hullámzottak vidám emberek jókedvű tömegétől; hosszú asztalok roskadoztak fényes nászlakoma ízes terhétől; vidáman, repeső szívvel haladtunk a két trónszerfi, bíboros szék felé, — s ím egyszerre a ragyogó boldogság a legfeketébb gyászszá komorult el. Ott, a bíboros emelvény előtt egyetlen hang, egyetlen jajszó nélkül roskadt össze az én szerelmesem, az én szívem ifjú, bálványozott királya; s mikor én dermedten a rémülettől, félőrülten a rettenetes fájdalomtól odarogytam mejé a drága ünnepi szőnyegre: két szeme lezárult örökre, daliás, hősi alakja holttá merevűlt. Szíve, az a drága, nagy szíve nem dobogott többé, lüktető forró vére fagyossá hűlt a rettenetes halálnak jeges érintésétől. — Meghalt, meghalt az én édes boldogságom, s én özvegy lettem! Özvegy, ki egy pillanattal előbb a legboldogabb ara voltam! Szörnyű önkívületben estem össze holt vőlegényem mellett és hónapokig feküdtem a legnagyobb fokú ideglázban. Istenem! hogy mi lettem én azután, mikor hosszú, önfeláldozó ápolás után visszaadtak az életnek! Egy roncs, egy szomorú hajótörött, kinek minden boldogságát, vágyát, örömét, reményét elnyelte az élet irigy, haragos tengere.. Éltem szomorúan, csüggedten; lassankint itthagytak mind, akik kedvesek voltak nekem s én egyedül maradtam szomorú, beteg szívemmel. » r
