Eger - hetente kétszer, 1912
1912-06-05 / 45. szám
Előfizetési árak: Egész évre __- 10 korona. F él évre ____ 5 » N egyed évre .. 2‘60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 45. szám. Az eszményi ember. — Demkó György dr. rektor-kanonok beszéde a teológia és a jogakadémia évzáróján. — Megszoktuk már, hogy főiskoláink rektora mindig komoly súllyal hallatja szavát a nevelésügy egy-egy íontosabb kérdéséiben, valahányszor egész iskolai esztendő munkáját mérlegelve, búcsúzik teológiánk és jogakadémiáuk tanáraitól és hallgatóitól. Az idén, az anyagi és szellemi munka fontosságát és eredményeit tárgyalva, arra buzdítja főiskolánk hallgatóit évzáró beszédében, hogy: «... folytonosan tanuljanak ne csak a könyvekből, hanem az ideális emberek, megannyi példaképek, cselekedeteiből és szavaiból is, hogy szintén eszményi emberekké nevelődjenek s mint ilyenek, gazdagítsák a Hazát, a nemzetet, a társadalmat; mert, sajnos — bármily súlyos az Ítéletem és bármily nehezemre esik is kimondani, — ki kell mondanom, hogy eszményi emberekben szegények vagyunk. Szegényebbek, mint valaha.» Demkó György dr. valóban ott tartja ujját beteg közéletünk ütőerén, midőn ezt a le nem tagadható, szomorú tényt megállapítja. Azonban nem elégszik meg avval, hogy a betegség neméről tájékoztat, hanem a kór okaira is reámutat a következőkben: «Ki, vagy mi ennek az oka? Senki és semmi más, mint maga az ember, aki, bár csodás, remek fizikummal és értékes szellemi talentumokkal, ésszel és értelmes szabad akarattal van megáldva a teremtés Urától: mégis, nagy lanyhaságra valló hajlamával, messze eltávolodik az ember ideáljától és ezzel együtt a boldogságtól. E kettő ugyanis összefügg. Az ember csak annyiban éri el faji tökéletességét és ezzel a földön az igazi boldogságot: amennyiben valódi eszményképét, a tökéletes embert igyekezett megközelíteni, saját életében megvalósítani. r Ámde az emberek nagy része téves utakon keresi az emberi ideált. Tudósok, bölcselők, irók, költők, művészek az emberi ideált eltorzítják, amidőn egyikök az állatot, — másikuk a vadnépeket, — egy másik ismét a pogány bősöket, — a legújabbak pedig az „önmagát fölülmúló,“ az „önmagát istenítő“ embert, az igazi démont állítják elénk, mint az ember ideálját. XXXV. ÉVFOLYAM. Nagy baj, hogy ezeket az eltorzított, hamis ideálokat azután fölkapja a tudomány, a művészet, a színház, az irodalom, a sajtó, úgy, hogy a tudományosságot ambicionáló munkáktól kezdve — le a krajcáros újságokig, mindenütt csak ezen hamis ideálok magasztalását olvashatjuk. Sőt az iskolák falai is nem egyszer visszhangzanak e hamis ideálok dicsőítésétől. — Ily módon azután e hamis ideálok szerint alakul a nevelés, ennek nyomában pedig a népek szelleme, gondolatvilága, erkölcsi érzéke. E hamis ideálok képére alakul ki az egyesek életfilozófiája és élete; mert amilyen az ideál, amely után tör az ember, amelyben saját, tökéletes eszményképét látja: olyan lesz lassankint maga az ember is. Az ideálnak vonásai csakhamar visszatükröződnek az ő életében is. E hamis ideálok nyomában az eltorzult gondolatvilággal együtt jár nemcsak az erkölcsök züllése, hanem az elégedetlenség is: a lelkek háborgása, a szellemek forrongása, az élet meg- unása és megvetése.» A betegség okainak, ismérveinek és súlyos következményeinek megállapítása után, mint jó orvos, a gyógyulás útját és eszközeit is felsorolja, midőn erre serkent: «... félre e hamis és torz ideálokkal! Keressük az ember valódi ideálját!» Arra a kérdésre azután, hogy melyik ez az igazi ideál, igy felel: «Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek valódi eszményképe maga a Teremtő. Az legyen tehát eszményképünk, hogy véges és korlátolt voltunk mellett is minél jobban hasonuljunk Urunkhoz és Terem- tőnkhöz mindenben. Az az eszményi, tökéletes ember; az a valódi ideális ember: aki úgy él az ő lelki és testi tehetségeivel és képességeivel, hogy soha ellenkezésbe ne jöjjön a legfensőbb hatalommal, az ő Urával-Teremtőjével, jól tudván, hogy ő csak eszköz egy felsőbb hatalom kezében. Az ideális ember akként rendezi be testi és lelki életét, hogy az a legmagasabb rendű vallás-erkölcsi elvekkel ellentétbe ne jöjjön. Öntudatosan vigyáz, hogy gondolatvilágába a tévely be ne hatoljon; érzelmeiben és cselekvési szabadságáSzerda, junius 5. ban a bűnnek rabjává ne legyen, még akkor sem, ha az őt környező társadalom a tévelyt dicsőíti, a bűnt bálványozza. » Hogy pedig ezt az ideált miként érik el, vagy legalább miként közelítik meg: «Legyenek a modern társadalom tévelyeivel és erkölcsi felfogásával szemben óvatosak. Ne engedjék magukat félrevezettetni üres jelszavakkal. Ne hasonuljanak a mai társadalom eltorzult gondolkodásához és erkölcseihez: hanem legyenek inkább szószólói-hir- detői, nem annyira szavaikban, mint inkább cselekedeteikben és egész viselkedésükben a keresztény világnézetnek, mely ideális tanításaival és erkölcsi elveivel e rövid földi élet problémáit egész megnyugvásunkra és vigasztalásunkra oldja meg. Igaz, — mondja tovább ez az értékes beszéd, ■— hogy a keresztény világnézet nem tömjénez gyarlóságainknak, féket vet szenvedélyeinknek, az értelem és szabadakarat harmóniáját követeli meg cselekedeteinkben; de épp’ itt rejlik az ok, hogy a tévely és a bűn annyi lelket megmételyez. Közöttük ifjú lelkeket is, kik nem szeretnek, vagy talán nem is tudnak mélyebben gondolkozni. De Önök legyen gondolkodók. Gondolják meg, hogy a keresztény világnézet áldozatos életet kíván mindazoktól, kik annak áldásaiban részesülni óhajtanak. Áldozatos életet kíván Önöktől is; olyant, mely kerüli a semmittevést, az unalmas léhaságot és csak a hasznos munkában találja örömét. A hasznos munkában való elfoglaltság megkedveltet! velünk kötelességeink lelki- ismeretes teljesítését, amit különösen szivükre akarok kötni; mert kötelességteljesítés nélkül, még pedig önzetlen kötelességteljésttés nélkül, nem allhat fenn az emberi társadalom. — Éppen ezért a kötelességteljesítés nem érdem, hanem erkölcsi szükségesség. Az ideális ember, mikor kötelességét teljesíti, ezt érdemül nem tekinti, mert tudja, hogy csak azt tette, amit szükségképen kellett tennie. Ezt nevezzük azután jellemnek»... ... Hisszük, hogy ez a mélyenjáró beszéd nem lesz — pusztában kiáltó szó!...
