Eger - hetente kétszer, 1912
1912-05-18 / 40. szám
1912. május 18. EGER. (40. sz.) 3 szében természeténél fogva nem maradhat az országban (behajózott tengerrészek) és csak kisebb részében képez indokolatlan veszteséget. Ellenben igen jelentős anyagi veszteséget szenved az ország (évi 50 millió koronát meghaladó összegről van itt szó 1) egyrészt a közös haderő építkezéseinél, másrészt a közös haderő magyar része egy jelentékeny hányadának elvezényelése révén, mely utóbbi, ha lehet katonailag indokolt és szükséges is, gazdaságilag éppen úgy nem okolható meg, mint az előbbi. Tehát visszatérül minden katonai kiadás az országba, csak éppen potom 50 milliót meghaladó összeg elvesztéséről van és lehet szó! Eszembe jut ennél egy másik cirkulus vi- ciózus, amiről egy nem jelentéktelen szocialista álmodozó ábrándozott. A közös lyukak, vagyis inkább az államgödrök elméletét állította föl ugyanis, amellyekkel egy nap alatt boldoggá lehetne tenni az egész világot. ügy gondolta a jámbor világboldogító, hogy mindenütt, ahol csak emberek laknak együtt, csoportosan, egy-egy nagy gödröt kell ásni. Ebbe a gödörbe azután minden ember köteles minden este beledobni minden pénzét, az utolsó fillérig. Reggel azonban mindenki annyit vesz ki magának az állam-gödörből, amennyire egy napra szüksége van. Yehet, amennyit akar. Miért fukarkodnék? Hiszen akinek napközben költekezve, a pénzt odaadja, az este megint bedobja az államgödörbe; ugyanígy cselekszik ő is azzal az összeggel, amit bevesz. Ilyen formán senki sem szenvedne szükséget és mindenki meg lenne elégedve. — És ki varrja majd a csizmát? — kérdezte egy rosszmájú kételkedő. — Hát a csizmadia. — De nem varrja ám! . . . — Miért ne varrná, hiszen fizetek érte akár száz koronát is. — De nem varrja; mert aludni jobb, mint dolgozni. — Muszáj varrni! . . . — Muszáj? Miért? Hiszen ha valamire szüksége van, csak az államgödörhöz kell mennie. Meríthet abból, amennyit csak akar. Nagyot nézett erre az elmélet felállítója, majd hirtelen így felelt: — Hát a huszonöt bot mirevaló ?! . . . Hát igen; ez meggyőző érv. Huszonöt bot szép porció. Ezért már csakugyan érdemes egy pár csizmát megvarrni, még az államgödrök rendszere mellett is, csak úgy, mint a Szterényi-féle cirkulus viciozusnak is érdemes örülni az ötvenmilliós — veszteségért. Szomorú kilátások. — Milyen lesz az egri szüret? — Áldozócsütörtökön délután 5 óra tájban hatalmas szélvihar kerekedett és olyan sűrű porfelleget zúdított a városra, hogy észre sem vettük tőle a felénk tornyosuló felhőket, amelyekből azután áldásthozó, növelő eső helyett, romboló jégzápor ömlött alá. Tíz percig tartott az egész: a porfelleg, a felhőtornyosulás, a jégverés és a felhők eltakarodása . . . Azután kisütött a nap és az édes, melengető májusi verőfény épp’ úgy vibrált fölöttünk, mint tíz perccel előbb, amikor még álmodni sem mertünk volna jégverésről. Csakhogy az a közbül esett tíz perc sokáig emlékezetes nyomot hagyott maga után: tönkretette gazdaközönségünknek minden — reménységét. Pedig eddig sem volt valami vérmes ez a reménység. A szőlő-nyitás utáni fagyok, majd a fehérvasárnapi havazás után igen sok szőlősgazda akként nyilatkozott, hogy: — Én már leszüreteltem! . . . A május 16-iki jégverés, ugylátszik, megpecsételte ezt a kijelentést. Most már csakugyan szomorúak a kilátások az egri szüretre. Ámde a pince-gazdák sem örülnek ennek a szeszélyes időjárásnak. Ok is szegényebbek lettek egy reménységgel. Az idei terméssel ugyanis nemigen tudják szaporítani majd borkészleteiket és így az 1911. évi borok, — bár kitűnő kvalitásuk révén sokáig eltarthatok lennének, — hamarosan kikerülnek a pincékből, hogy azt a szükségletet pótolják, amit az idei szüret nem lesz képes kielégíteni. Egyébként is rosszul kezdődött ez a gazdasági esztendő, és pedig nem csupán azért, mert a drágaság jegyében született. A gazdasági följegyzések szerint, a tavasz korán állott be, hogy azután ismét télre változzék az idő. A korai tavasz korai munkára serkentette a szőlősgazdákat. Fák tisztogatása, hernyózás, trágyázás, nyitás, metszés, szóval minden tavaszi munka csaknem egyszerre kezdődött, ami a napszám árakat alaposan felszöktette. Aki várt, még magasabb munkabért fizetett, mert később, március közepén, beállottak az esőzések, ami a munkáltatásban fennakadást, torlódást idézett elő és igy a napszám 4—5 koronára is fölemelkedett. Ehhez járult, még az is, hogy a túlságosan nedves talajban a drágán fizetett munka sem volt olyan jó és szapora, mint az esőzések előtt. A terméskilátás már ekkor is gyöngének mutatkozott. A szőlőtőkék nem teleltek ki jól; a szemek hibásak voltak. Sokan a fagynak tulajdonították ezt, pedig nem a fagy, hanem a nagy hó volt az oka, amely enyhe időben, gyakran esővel vegyest esett és a februári hidegekben ráfagyott a szemekre, úgy, hogy azok megvakultak, elfeketedtek. Jött azután április 14-edike, az emlékezetes fehérvasárnap, ami valósággal fehér volt az előző nap délutánján leesett hótól és minthogy éjjel kiderült, reggelre olyan remekbe illő téli tájkép tárult elénk, amilyenben csak januárban gyönyörködhetünk. Azon az éjszakán öt fokos hideg volt Reomur szerint és ez a hideg, a leesett hóval együtt az akkor már teljes nedvkeringésben levő szőlőtőkéken a fakadó rügyek 60—90 %-át elpusztította. (Sok helyen az elfagyott főrügyek mellett a mellékrügyek is elpusztultak.) És ilyen siralmas előzmények után következett be most, május 16-án, a jégverés!.. Hogy ez nem javította meg a vigasztalan állapotokat, az bizonyos; jó termésre, víg szüretre tehát nincs kilátás. A hét. A fagyos szentek, Elmúltak a gazda rettegett napjai, a fagyos szentek minden baj, minden veszedelem nélkül. Igaz, hogy az ország legnagyobb részében már nagyobb kárt nem csinálhatott volna, mert a húsvéti fagyok letaroltak már úgyis minden virágot a gyümölcsfákról. — No de azért félünk tőlük csupa hagyományból, csupa szokásból. A meteorológusok ugyan azt állítják, hogy a legnagyobb babonaság a fagyos szentek napjához kötött hit, mert a tapasztalat esztendőről-esztendőre rácáfol a néphagyományra. Mégis, hogy miként ment át a köztudatba az e napoktól való félelem és hogy van-e ennek valamelyes alapja, arra nézve a következőképen felel meg egy meteorológus : „Mi magyarok, akik árgus szemmel őrködünk hazánk minden nevezetességén, talán sajnálhatjuk, hogy e romantikus néphitnek a tudományban oly kevés támasza van, mert a nagy tudós Bezold, aki a mi Nagyalföldünk erős májusi felmelegedésének és az ugyanakkor délkeleti Európában jelentkező típusos alacsony légnyomásnak kapcsolatából kalkulál az olykor előforduló májusi fagyokra, a fagyos szenteket született magyaroknak nevezi. Más tudós igaz, a svédek, más ismét az amerikaiak számára reklamálja ezt a kétes értékű atyafi- ságot, amit annál kevesebb okunk van e nemzetektől irigyelni, mert maga a fagyos szentek legendája is szerfelett következetlen. Johannes Colerus ugyanis már 1591-ben, Wittenbergben megjelent kalendáriumában mint ősi hitet emlegeti a fagyosszenteket, kiktől főképpen a szőlőket van ok félteni, akik azonban csodálatosképpen akkor is megtartották félelmetes mivoltukat, amidőn 1582-ben a Julián naptárról a Gregorián naptárra való átmenetkor teljes 10 nappal áthelyeztettek. Ilyenformán tehát vagy a naptól vagy a szentek személyétől féltsük a tavasziakat: az első esetben ellentmond nekünk a tudomány megállapítása a második eset pedig puszta babona.“ * Képek az utcáról. Vasárnap délután van. A hóstyai népség templomba indul. Az öregek az aszfalton, a leányok és legények a főút közepén igyekeznek a nagy templom felé. A gyermekek sem maradnak otthon. Hogyis ne! 0 érettük is meghalt Jézus! Kereket oldanak, és mennek apjuk, anyjuk után — seregestül. A főúton a tarkanyi kutak állják útjokat. Nosza odaszaladnak a lurkók s végig szopják valamennyien a piszkos rézcsövet. — Egyik jobban lökdösődik mint a másik. Van olyan is, aki egyszerűen odaveri a társa száját, torkát a kút folyócsövéhez. Nem baj, nem olyan köny- nyen esik baja az ilyen gyereknek. De másoldalról jön a veszedelem! Apró, emberi szemmel láthatatlan testeket visznek a kúthoz, és visznek a kúttól haza a gyerekek, aztán a tudós orvosok ugyancsak gondolkozhatnak azon, hogy hol is kaphatta a kis páciéns ezt a ragadós nyavalyát ? Elférne egy-egy rendőrke a tárkányi kutak mellé, hisz úgyis csak 2—3 van belőlük — (van, akkor ha véletlenül a dohánygyárnak nincs szüksége a vízre.) * Szintér: ismét a főút. Egyik sarkon töpörödött anyóka árulja az aszalt gyümölcsöt, kiflit és zsemlyét. Jön egy katona ; jön egy éhes diák. Az egyik egy cso- mócska aszalt gyümölcsöt, a másik egy sovány kiflit vásárol az anyókától. — Azután számlálja a nyereséget és bukszájába teszi. — Egyszerre azonban, mintha a földből termett volna, ott ólálkodik néhány inasgyerek. Egyik a kiflire, másik a gyümölcsre szegezi tekintetét. Az anyóka toporzékolni kezd. Majd a legéktelenebb káromkodásban tör ki, úgy, hogy még. a legmegátalkodottabb istentagadó is megbot- ránkozik rajta! Mindenféle dúrbán, mollban, igazi kofa-stílus szerint... Az iskolás apróságok pedig bámulják a harcot és önkéntelenül is megtanulnak néhány szólamot a kofastílus virágaiból. .. Nos? És mi csodálkozunk azon, hogy a gyermekeinket elrontja az utca ? Hát ne csodálkozzunk, mert tényleg semmi esetre sem tanul ott jó példát!! * Szintér: ismét a fő-utca. Dobpergés üti meg a járó-kelők fülét... Jönnek a katonák!... A katonák? Dehogy! Azoknak nem olyan pergő, szaggatott a dobolásuk!... Egy csomó gyermek feketéllik ott,
