Eger - hetente kétszer, 1912
1912-05-01 / 35. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre _____ 5 » N egyed évre - 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ..= Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 35. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. Szerda, május 1. Őszinteség. Eger, 1912. árprilis 30. A magyarországi szabadkőművesek vasárnap délután tartották XXVI. nagygyűlésüket Budapesten, melyről — első eset — még hivatalos értesítést is adtak ki. Ez a hivatalos értesítés nagyon szűkszavú és már a Bókay Árpád dr. nagymester megnyitó-beszédének kivonatával elárulja, hogy nem őszinte. Azt azonban elhisszük, hogy 70 páholy 158 taggal képviseltette magát és azt is, hogy ezen a gyűlésen a vidéki 'páholyok megerősödésének, szaporodásának biztosítékait akarták lerakni ügy hazánkon belül, mint a határszéleken. Elhisszük azt is, hogy újabban 3 páholy és 7 szabadkőműves kör alakult. Sőt tovább megyünk; hajlandók vagyunk aláírni azt is: nem olyan nagy az a bomlási folyamat, amely a páholyokban jelentkezik, mint aminőnek látszik és aminőnek hirdetik. Valóban, erős ez a szervezet és roppant kitartással dolgozik... a vallás és a haza ellen. Érdekes dolog, hogy a nagymesternek hivatalosan és előre közölt beszéde (Világ, 1912. apr. 28. 102. sz.) egyetlen szóval sem említi se a hitet, f se a hazát. Nem védekezik a legutóbb | fölmerült vádak ellen, ami annál különösebb, mert éppen ez a beszéd sürgette a nyilvánosság nagyobb érvényesítését. Beszélt nagy általánosságban az »egészséges haladásról,« a »tiszta humanizmusról« stb. stb., de sem ő, sem a Magyar Távirati Iroda útján kiadott jelentésük nem mondja azt, hogy ők nem dolgoznak a hit és a haza ellen. Aki az erkölcsi értékeknek roppant anyagát halmozta össze; akinek élete nyitott könyv; aki egy egész életnek minden gondolatával, szavával és tettével bizonyíthat: az fölmentettnek tekintheti magát az ilyen vádak elleni védekezés alól. A szabadkőművesség azonban, mint intézmény, ha minden föltételt megszerzett volna is az erkölcsi sérthetetlenséghez, eddigelé egyet nem szerzett meg: a nyilvánosságot. Ha semmi egyéb okból nem is, de azért kellett volna föltétlenül nyilatkoznia a nagymesternek, mert hallgatásával legalább is igazolni látszik a Vázsonyi- féle esettel kapcsolatos vádak alapos voltát. Igazolni látszik azok előtt is, akik talán hajlottak és hajlanak a szabadkőművesség felé! Nem lehet elfogadni azt, amit a szabadkőművesek hivatalos lapjában ír e támadásról egyik eperjesi testvér: „A magyar szabadkőművességnek e rosszhiszemű támadásokkal szemben derogál védekezni.“ Furcsa ez a dolog azért is, mert hiszen országos lapok és vezető helyen foglalkoztak a páholyok titkos munkájával, vallás- és hazaellenes törekvéseivel. Es e vádak ellen nincs egy szavuk sem a testvéreknek, mert nekik a védekezés „derogál“ ezek ellen. A fentebb említett és Eperjesen írt cikk már csak azért is fölöslegesnek tartja a nyilatkozatot e vádakra nézve, mert hiszen „bárki, ha ezekről jóhiszeműen felvilágosításokat óhajt, bármely lexikonban meglelheti.“ Azt természetesen elhallgatja a cikk írója, hogy a lexikonok ismertető cikkeit ők maguk írják, persze minden valószínűség szerint . . . „jóhiszeműen.“ Csak azt nem értjük, hogy ha „a szabadkőművesség filozofikus és filant- ropikus intézmény,“ — miért lett újabban a legerősebb, legtüzesebb pártpolitikai tényező. Ezt annál kevésbbé lehet megérteni, mert mindig tagadják, mintha ők politizálnának s éppen a nagygyűlésük alkalmából írt és most harmadszor említett cikk is ezt mondja: »A szabadkőművesség nem foglalkozik pártpolitikával..« Mindössze, teszi hozzá pár sorral alább: »nemcsak hirdeti az elveket, hanem — azokért gyakorlatilag Az „EGER“ tárcája. A remeteház lakója. Vad, meredek sziklafalak között keskeny, kanyargó út visz föl a kicsike, omladozó „remete ház“-hoz. A hegyoldal, melyen emberemlékezet óta vedletten roskad az elárvult kunyhó, komor és vigasztalan. A csupasz sziklatömbök közül félve üti ki gyönge levelét egy-egy hajlongó fűszál; halvány fejecskével félénken bólintgat egy-egy odavetődött, kicsike virágszál. Ki tudja, hogyan került e mostoha talajba? Talán kóbor szellő, vagy gyorsszárnyu kis madár ejtette el a picike magot, mely bús, magányos életre fakadt a terméketlen pusztaságban ... Mindez olyan vigasztalanul szomorú, mintha valami pusztító földrengés után virágzó falvak és nyájas városok fölé domborult volna e kietlen sziklahegynek kopár púpja — virágtalan sir- domb gyanánt. Hanem a kilátás, mely innét nyílik a merengő tekinteteié: elragadó. Körül a völgyben pompázó, illatos virágok ezrei, dús gabonatáblák hullámzó smaragd-tengere; egy ezüstösen kigyózó kis folyó, melynek siető habjai apró, fehér házak közt tévelyegnek; a virágzó gyümölcsfáknak lombjai alá rejtőzött kicsi falu, a távolban sorakozó kéklő hegyek: elnémítják a szívben annak a leverő érzésnek följajdulását, mely a magányosan meredő sziklahegyen úrrá lesz az emberi lelken. Itt élt hosszú időkön át a remeteház magányos lakója. Ki volt, honnan jött, — senki sem tudja megmondani. Névtelen sírja itt domborul roskadozó háza mellett, durván összei-ótt keresztjére csak az évszám: „1850“ van ráfaragva. A legöregebb emberek sem ismerték fiatalnak. Egyszer csak ott látták a szegényes kis kunyhóban; ott élt imádság és önsanyargatás között. Vad bogyókkal és gyümölcsökkel táplálkozott s egyszerű ruházatát önmaga készíti állatbőrökből; úgy élt, mint az első keresztény századoknak pusztába vonult jámbor remetéi... Sokat jártam arra a magányos helyre, hol egykoron a jámbor ember lakott. Néma sírja mellett álmodozva néztem a kék égboltozaton tova úszó felhőket; lelkemben rajzott a sok mes1-', mely a falusi népnek ajkáról fakadt a rejtélyes idegennek életéről. Melyik volt közüle az igaz? Ezen tűnődtem a gyönyörű, napsugaras júniusi reggeleken, mikor csak a vadméhek zsongtak körülöttem. A remete sírjának durva keresztjére dalos madárka repült, mely repeső szívvel csevegte el csicsergő imáját. Egy sem félt tőlem ; csak a karomat kellett volna kinyújtanom, talán meg tudtam volna fogni bármelyiket is. Egyedül voltam a nagy némaságban, mely ráborult az eliiagyott vidékre; nem igen jártak ki a falusiak a kopár sziklahegyhátra, mert az ut fárasztó volt és meredek. Kinek lett volna kedve fölkapaszkodni éles rögein ? Nem háborgatott mélázásomban soha egyetlen emberi lény sem. És én naponkint ott merengtem az ismeretlen remetének vadvirágos sírja mellett. Mert bár az egész hegyoldal ridegen üres volt, csak imitt-amott lengett rajta egy-egy halvány fűszál, vagy bágyadt kis virágocska: az ő sírján viruló díszben pompáztak a hegyvidéknek illatos, színes virágai. Csodálatos volt ez ott fönn a kopár pusztaságban, én meg úgy eltűnődtem ezen a megfejthetetlen rejtélyen! Egy napon, hogy ott ültem egy mohás sziklatönkön a névtelennek sírja mellett, ím’ egyszerre, mintha csak a földből tűnt volna elém
