Eger - hetente kétszer, 1911
1911-10-18 / 83. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre __ _ .. 5 » Negyed évre ~ 2’60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, liová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. - — - = Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 83. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szerda, október 18. + 52.663 korona. Eger, 1911. okt. 17. EnDyi fölösleget tervez Lulcács László pénzügyminiszter az 1912. évi költségvetésben. Ez más szóval annyit jelent, hogy a jövő esztendőben előreláthatóan nem dolgozunk deficittel, hanem megmarad ez a nagyon közepes polgári vagyon plusznak 1913-ra. Lett öröm erre a hírre, lett nagy boldogság országszerte: olyan jó módunk lesz jövőre, hogy még félre is tehetünk majd valamicskét, nemhogy — szokás szerint -— az adósságunkat szaporítanók. Az adósságcsinálás terén pedig egyébként becsületes gyorsasággal és soha nem ingadozó határozottsággal haladunk a kiegyezés óta. 1868-ban ugyanis 36 kor. 66 fillérnyi állam- adósság esett egy magyarra, ma meg csak az adósságok évi terhéből esik 19—20 korona. De térjünk vissza tárgyunkra. Pluszunk van; körülbelül félszázezer korona, amely persze — tekintettel az 1852 milliós költségvetésre — nagyon kicsi összeg. Akkora, mintha egy évi 1852 korona jövedelmű ember éven kint 5, mondd öt fillért, vagy, mondjuk, egy tizennyolcezer korona évi bevétellel dolgozó kereskedő övén fillért tudna félretenni a következő év terheinek köny- nyítésére. Ennek a fölöslegnek (amely persze még nem is biztos fölösleg) nem érdemes örülni, mert — legalább úgy látszik, hogy — ez csak a „fölösleg“ kedvéért szerepel. Finánc-művészet, amely a múlt évről 146 millióval megnövekedett költségvetés realitását akarja igazolni. Megjegyezzük itt, hogy elvégre az ilyen szédületes szükséglet-, illetve fedezet-növekedés egyensúlyozása se valami nagy művészet. Elvégre a magánember annyit költ, amennyi a jövedelme; az államnak pedig annyi jövedelmének kell lennie, amennyit költeni akar. Mi, az adót fizető polgárok, addig nyújtózkodunk, ameddig a takarónk ér, az államnak ellenben addig ér a takarója, ameddig nyújtózkodik. Röviden szólva: ha kell valami, kiteremtik bárhonnét. (Ez a „bárhonnét“ persze mindig csak az adófizető polgárokra vonat kozhatik.) 1868-tól a nyolcvanas évek végéig állandóan deficittel zárult a magyar állam költségvetése, pedig évi kiadásait 130 millió forinttal kezdette és körülbelül 400 millió forinttal végezte. 1892ben már nem volt deficit, pedig 436-7 millió forint szerepelt a Wekerle költségvetésében; ez a roppant summa a kilencvenes évek derekán 500 millió forintra, illetve ezer millió koronára emelkedett. Körülbelül másfél évtizede, hogy eljutottunk a milliárdos költségvetéshez és bizony — ha igy haladunk — két- hárorn év alatt a második milliárdnál is feljebb leszünk. Hiszen ma már csak 148 millió korona hiányzik belőle. És ne feledjük, hogy a jövő évi költség- vetésünk is 146 millió koronával emelkedett az 1911. évihez képest. Senki sem mondhatja komoly meg- gondoltsággal, hogy ez az új költség- vetés nem okoz „valami nagyobb meg- terheltetóst. “ Lehetetlen dolog az, hogy ilyen óriási — majdnem évi 10%-os — emelkedés ne éreztetné hatását az adóalanyokon. Nem számítva a dohányjövedék címén várható fedezet-többletet, (mert hiszen, aki passziózik, az fizethet,) az adótárgyalásokra mutatunk, amelyek valóságos archimedesi csavarként működnek és évről-évre többet és többet sajtolnak ki az adófizető polgárokból. Nagyon ideje volna tehát, ha a szükségletek megállapításánál végre mérsékeltebb lenne a kormányzat, mert Az „EGER“ tárcája. Emlékkönyvbe. Ismertem egy leányt. Szőke volt a haja, Szép szőke hajában nyíló fehérrózsa; Vérpiros az ajka; mézédes a csókja... Oh, bár én azt a lányt soh’ se láttam volna, Ne ismertem volna. . . Mulass jól... A bánat az enyém; az öröm a tiéd... Nem panaszlom fel, hogy így rendelte az Ég. Mulass jól! Gyönyörködj’ léha udvarlásban; Mosolyogj vidáman, képmutató arccal Csillogó ruhádban. Ha csókot nem adtam, a csókot raboltad ... A szíved enyém volt, aztán megtagadtad. Nem kérdem meg tőled; egykor mért szerettél; Nem vonlak kérdőre, hogy miért hagytál el, Hogy hűtlen mért lettél. Biró István. A sötétség lovagjai. Egy egyetemi tanárnak nagy öröme telt abban, ha a papokat szidhatta: „A papok az emberiség művelődésének vámpírjai, a tudomá- 'nyok és művészetek kerékkötői, a haladás úton- állói, a sötétség és a maradiság lovagjai“ — ezek voltak kedvenc mondásai. Volt azonban egy derék és nagytehetségű hallgatója, aki végre is megunta a tanár ki- fakadásait s egy szép napon ellátogatott hozzá. — Tanár úr, nehány tudományos kétségem eloszlatására szeretném fölkérni — mondá. — Legnagyobb örömmel, ifjú barátom. Üljön le. — Mindenekelőtt azt szeretném tudni, kik tartották fönn számunkra a régi klasszikusokat? Hogy nem vesztek el azok ama vészes időkben, mikor a barbárság a középkor elején elözönlötte az egész akkori művelt világot? — Ismeretes dolog: a szerzetesek írták le kolostoraikban a klasszikusokat és így mentették meg a pusztulástól. — Micsoda! ... A szerzetesek? — Igen, igen; elsősorban a bencések. — Tehát mégis a szerzetesek? A papok? Ezek mentették meg számunkra a régi kódexeket ? Hisz’ az rettentően fáradalmas munka lehetett? Hányán kaphattak tüdőbajt a sok könyvtári portól! Úgy-e, kérem, ez akkor volt, mikor a fejedelmek még nevüket sem tudták aláírni? Mily különös idők ! És még különösebb barátok, kiknek kedvük támadt betüről-betüre lemásolni Liviust, Caesart, Cicerót, Vergilius!, no — és hogy ezeket se mellőzzem — Properti- ust, Tibullust, Ovidiust is! Iga.zán a szerzetesek munkája volna az a sok gondos írásű kódex ? Hiszen a betűk mind mintha festve volnának ; az iniciálék pedig valóságos remekművek! Ó, azok a papok! De hát engedjen meg még, professzor űr! Csakugyan igaz, hogy papok nélkül még Kolombusunk, meg Vasco de Gamank sem volna? Azt mondják, hogy egy barát, Fra Mami, rajzolta volna 1450-ben azt a híres térképet, mely fölébresztette Kolum- busban a nagy világkörüli út gondolatát. — Való igaz, fiatal úr, — felelte mozgolódva a ranár — bár nem szabad felednünk, hogy azt a térképet más épügy rajzolhatta volna. — Ó, hogyne, hogyne! Miért is támadt volna éppen papi főben az a zseniális gondolat? Igaz, még egyet! Azt olvastam, hogy egy pápa hozta be az aritmetikába az arabs számokat az alkalmatlan római számok helyébe. — Úgy van, II. Szilveszter. No de azt más is megtette volna. Hanem hát a pápák tolakodó hatalmaskodása . .. — Olyasmit is hallottam, mintha az első messzelátót és a mikroszkópot is pap találta
