Eger - hetente kétszer, 1911
1911-10-14 / 82. szám
1911. október 14. EGER. (82. sz.) 3. nerációt, azután az 1904. évi tűzvész miatt elszegényedett lakosság tömegesen vándorolt ki Amerikába. Nagyiván községből, különösen télvíz idején, sokan idegen helyre költöznek foglalkozást keresni. Örvényről az ottani ipartelepek (gőzfűrész, hengermalom) megszűntével mintegy 20 család költözött el. Tiszaigaron pedig a nehéz megélhetési viszonyok kényszerítik a szegényebb lakosságot idegenbe menni — munkát vállalni. A kivándorlás lényegesen megcsappant az 1910-dik esztendőben. Míg 1909-ben 1565-en kaptak útlevelet, addig 1910-ben már kétharmadára, 1018 ra szállott alá a kiadott útlevelek száma. Ezt sem használták föl mind, mert mindössze csak 814-en vándoroltak ki a vármegyéből. A legtöbb kivándorló (91) Eger városából hajózott át az Újvilágba; Gyöngyös városból 28. Harmincon fölül csak 4 községből keltek útra a kivándorlók; 20—30 között 9 községből, 10 — 20 között 17 községből, tízen alul pedig 57 községből kerültek ki a kivándorlók. Érdekesnek tartjuk megjegyezni, hogy 39 községből senki sem vándorolt ki a múlt évben; 10 községből pedig még eddig egyáltalán nem vándorolt ki senki. A megcsappant kivándorlással szemben a visszavándorlás számaránya is alábbszállt. Csak 176-an tértek vissza az „ujhazá“-ból, holott az előző 1909. évben 809 volt a vissza- vándorlók száma. Arra kérdésre, hogy hányán lehetnek Amerikában a mi véreink, a hevesmegyeiek közül, a következő statisztikai adatokkal felelünk: 1909. év végén távol volt 7598 egyén. Ehhez, ha hozzáadjuk az 1910-ben kivándorolt 814 lelket, a létszám 8412-re emelkedik. Ebből azonban le kell vonni a 176 visszavándorlót, így tehát Amerikában az 1910. év végén 8236 hevesmegyebeli kivándorló volt. A hét. Alaposság. Az „Az Újság“ egyik utóbbi számában a magyar posta egy tévedéséről beszél és bevezetésképen ezt mondja: „Eleink sokat mulattak azon, hogy a gyermekkorát élő magyar posta Lontó hevesmegyei községet egy levél- boritékon erővel Londonba küldötte. Az angol fővárosból azután szépen kitanították a magyar postásokat, hogy Lontó az egy hevesmegyei község; Hevesmegye pedig Magyarországon lévén, a levélnek semmi keresni valója nincs Angliában.“ Mi erre azt mondjuk az újságírói alaposságnak : Lontó pedig nem Hevesvármegyében, hanem Hontvármegyében lévén — az esetnek semmi köze nincs Hevesvármegyével. * Nap-fogyatkozás vármegyénkben. A „Nap“ utcai elárúsításának joga (illetve alispáni engedélye) e héten járt le. A kolportázst intéző vállalkozó folyamodott is az alispánhoz az engedély meghosszabbításáért, de — a Nap-ra vonatkozóan hiába. Majzik Viktor a Nap utcai elárúsításának engedélyét nem hosszabbította meg, mert szerinte e lap iránya és hangja árt a közerkölcsnek. Tiszteljük a sajtószabadságot és természetes, hogy a sajtótermékek terjesztésének lelkes hívei vagyunk, de nagyon igazat adunk vármegyénk alispánjának. Igaza volt, mert hiszen egri esetekről tudunk, amelyeket hasábszámra tárgyalt ez a lap, pedig illetékes helyen maga a szerkesztőség tudakozódott az illető ügyek iránt; előre és hiteles forrásból tudta, hogy nem lehet igaz, amit ír. Mégis megírta, mégis kiadta! No már az ilyen sajtótermék terjesztése igazán káros, hiába írják ezt a betiltást a „szent ügy“ kárára. Csak egy a megjegyzésünk: már régen meg kellett volna tőle vonni az engedélyt nemcsak nálunk, hanem másütt is. * Az Érsekkertben több vadgesztenyefa virágzik, jóllehet leveleit már jórészt elhullatta. Érdemes kimenni és megnézni ezt is. No meg a — kertet is. Az egri közönség nemtörődömségének oly szembeszökő bizonyítékait látjuk ott a kertben, aminőt el se hinnénk, ha saját szemeinkkel nem látnok. Régen tapasztaljuk, hogy azok az intézmények, társulatok, amelyek nyári mulatság céljaira kérik el az Érsekkertet, a mulatság után otthagynak minden piszkot, minden szemetet, ahelyett, hogy hálájukat, köszönetüket a kert kisöpörtetésével, az okozott rendellenességek eltüntetésével fejeznék ki. Az utakon és a gyepen ott van a feltúrt föld, ahonnét a leásott asztalok lábait kihúzogatták ; az ad hoc nyári tűzhely kiásott gödrei egymás mellé sorakoznak, sőt a múlt héten ott volt még az a két oszlop is, amelyet az alkalomszerűen bevezetett villanyvilágítás miatt ástak le. Kivették ugyan, de a gödör ott maradt és a lefektetett oszlopokat is kerülgetni kellett. Ezeket a nyár minden hetében elmondhattuk volna, de nem akartunk bántani egyet- len-egy mulatság-rendező egyesületet se. így egy kalap alatt kevesebb jut egyre-egyre a — megrovásból. És hátha ez is használna!? Hátha akadna olyan egyesület, amely jövőre nem hagy szemetet, rendetlenséget Érsekkertünkben — a neki jövedelmező mulatság után. * A szabadságharc „csattanója“ az október ha- todiki ünnepre vonatkozó egri plakát szerint — a tizenhárom hős kivégzése volt. Nem tudjuk, hogy kinek a fejében született ez a szerencsétlen képlet, de azt tudjuk, hogy pár év óta ugyanezt olvassuk ezen az alkalmi plakáton. A szent ügy érdekében kérjük azokat, akiket illet, hogy jövőre szerkesszenek más felhívást, vagy legalább hagyják el a plakát elejéről ezt a — csattanót. * Az első fagy megjött szerdán reggelre. E hónap 10-én éjjel zérus alá szállott a hőmérő kéneső oszlopa. Az Orsz. Meteorológiai intézet időjóslása bevált. A város külső részeiben, meg künn a szabadban (ahol szermészetesen inkább lehűl a levegő) vékony jégréteg keletkezett a vízen. Mindamellett persze az időjárás verőfényes és napközben meleg is; este azonban oly hűvös az idő, hogy szinte télies és a hegyoldalakon lobogó pásztortüzeknek most már nem a romantikus szüreti mulatság, hanem a — melegedés a céljuk. * Ad vocem: szüret. Az idén a vincellériskola minta-szüretje elmarad, valami ott fellépett ragadós nyavalya miatt. Gazdáinkra nézve nem nagy kár, annál az egyszerű oknál fogva, mert alig van évek hosszú során keresztül érdeklődő, a sippal-dobbal, kötelességszerüen hirdetett mintaszüreten. Elég baj, de igy van. Szinte csodálkozik az ember a mi kisgazdáink nem-törődömségén. Saját érdeke volna minden szőlősgazdának, hogy megnézze az igazán tanulságos szüretet, mert annak bizony csak ő venné és látná a hasznát: jobb lenne a bora, több pénzt kapna érte. Híresebb is lenne az egri bor és igy a köznek is hasznára lenne. De hát a maradi csökönyösség régi jó magyar szokás; ezt ugyan soha el nem hagyja a mi népünk! elhinni ilyen rettenetes dolgot Chantresről. De arra, hogy mi oka lehetett a halottnak e kegyetlen vádra, ő sem tudott mondani semmit. Nem volt okom reá, hogy az asszonyt tartsam a dráma okozójának. Mindenki hűségesnek mondta és tartotta. Férje csak néhány évvel volt idősebb nála és ha állandóan morózus volt is, de feleségét imádta. Chantres tipikus világfi volt. Éreztem, hogy e három ember között valami kapcsolat van e drámában, de nem bírtam elhinni, hogy Chantres gyilkosa lenne D’Artique- nek. Ezt a meggyőződésemet nemcsak az ő őszinte tagadása, hanem különösen az okozta, hogy a haldokló szemében a kielégített bosszú tüzét láttam megcsillanni. De semmi bizonyosat nem tudtam fölfedezni. Már úgy látszott, kénytelen leszek esküdtszék elé állítani Chant- rest, mikor váratlanul történt valami. Mme D’Artique jött el az irodámba. Remegett és úgy nyugodott vállán az özvegyi fátyol, mint egy pihenő gyászmadár leereszkedett szárnya. — Bíró úr, — kezdett beszélni — nem törődhetem a magam hírével, mikor másnak talán az élete van kockán. Mr. de Chantres kedvesem volt.. . — Istenem, Madame, kételkednem kell benne. Tudta ezt az ön férje? — Nem tudom. . . Nagyon nyugtalan volt és szomorú az utolsó napokban, de ez nem lepett meg, mert sokszor volt ilyen hangulatban. — Irt önnek Chantres? — Soha. Elég gyakran láttuk egymást, tehát nem volt rá szükség. Mindössze egy ceruzával sebtében írott, cédulám volt tőle; néhány nappal írta a szerencsétlenség előtt. Találkozónk volt, de nem mehettem el, mert D’Artique egész este nem hagyott el. — Megvan-e az a cédula? — Hiába kerestem, nem találom. — Nem lehetséges, hogy Mr. Chantres e miatt összeveszett férjével és talán verekedés közben jogos önvédelemből ölte meg ? — Igen. . . talán. . . Nem. . . bíró úr. Mr. Chantres nem ölte meg. . . Más lehet az.. . Nem hiszem. . . esküszöm önnek. . . Magam is úgy gondoltam és éppen azért másnap elmentem D’Artique dolgozószobájába, hogy a kis cédulát megkeressem. Felkutattam az egész irodát, de hiába; végül kiesett a többi közül egy könyv, melyből jelzőcédula látszott ki. Valami azt súgta, hogy itt kell a dolog nyitját keresnem. Fölvettem. Régi munka volt a népek szokásairól. A jelzőcédula csakugyan az a levélke volt, amit kerestem. Amint a könyvet kinyitottam, egy szakasz tűnt szemembe, mely kék ceruzával volt aláhúzva. Elolvastam. „Megtörténik, hogy a kínai, vagy japán megöli magát azért, hogy ellenségén bosszút álljon. Rettenetes bosszú ez, mert a gyanúsítottat hajmeresztő zaklatásnak, vallatásnak teszi ki, mely rendesen annak halálra-itél- tetésével végződik.“ Ez megmagyarázott mindent. Megértettem az elhúnytnak lelki gyötrődését, kétségbeesését, halnivágyását. Megölhette volna vetélytár- sát, de kínosabb halált óhajtott neki. Máig is azt hiszem, hogy helyesen következtettem, — fejezte be Martignac. Ha pedig nem: akkor is inkább szabadon bocsátók akár száz bűnöst, semhogy csak egy ártatlant is elítéljek. Payen után franciából.
