Eger - hetente kétszer, 1911
1911-10-07 / 80. szám
2 EGER, (80 sz.) 1911. október 7. van. A szociál-demokratáknak a keresztény szoeiálisták a legnagyobb ellenségei. Ezek is a társadalom újjáalakítására törekszenek: tehát vetélytársak. Csakhogy míg a szociál-demokraták az egész társadalmat, minden intézményével együtt le akarják rombolni, addig a keresztény szoeiálisták a mostani társadalmi rend tökéletesebb kiépítésén fáradoznak. Ezért a nagy gyülölség és ezért a nagy műharag a — fehér és sárga színek ellen. — Ha ez a zászló egyszer a porba hull — gondolják, — szabad lesz a tér a demokratikus törekvések előtt és mi sem állja többé útját a rombolás munkájának! . . . A színek harca, ismételjük, csak egy epizódja annak a nagy kultur-há- borúnak, mely a szabadgondolat érvényülése érdekében folyik. Ezért figyelmünket és harci erőnket ne terelje el a főveszedelemtől, mely a tudomány hímes köpenyébe burkolózva kisért. Tartsuk szárazon a puskaport! Szó sincs róla, a tudomány, az emberi akaraterő és kitartás egy-egy újabb diadala, joggal ébreszti föl és irányítja magára a művelt világ csodálkozását és lelkesedését, mivel a haladásra mindig kész embermilliók abban uj, reális sikerek elérésének biztosítékát, tehát a mostaninál nagyobb élet-boldogulás Ígéretét látják. Az is igaz, hogyha ma, egy élete delét meghaladt ember visszatekint élete folyására, szinte csodákat lát maga mögött, amelyek mind a tudomány — vívmányai. Ezerek és ezerek élnek közöttünk, akik még olajos moderatur- lámpások, sőt faggyugyertyák mellett tanultak, avagy dolgoztak, és ma már a villamos ívlámpások fénye is alig elég nekik. A villamosság általában csodákat művelt: a táviró, telefon, villamos kocsik a bizonyságai. De más téren is nagy az eredmény. A bicikli már régiség; gépkocsikon rohanunk céljaink felé. Húsz évvel ezelőtt a léghajó kormányzása még a lehetetlenség problémái közé tartozott, ma már túl vagyunk ezen is, sőt repülő-gépekkel röpködnek a levegőben, mint a madarak. Különösen a természettudomány, a fizikai tudás termékeny. Az ezer meg ezer uj dolog közül csak néhányat említünk: Röntgen keresztülvilágít az át nem látszó testeken; a Currier-házaspár a rádium csodáit fedezi fel; Koch, Pasteur és mások a láthatatlan bacillus-világ létért való küzdelméből készítenek szérumot a legveszedelmesebb nyavalyák ellen; a tenger színe alatt hajók járnak és a világbéke érdekében — hihetetlen romboló erejű fegyverek készülnek a fegyvergyárakban. Szóval szédületes dolog csak végig tekinteni is az emberi értelem és a haladás-szülte uj és újabb vívmányokon. Ámde, kérdjük, mi köze van mindehhez a szabadkőművességnek? Ezek a tudomány, az emberi elme és nem a szabadkőművesek vívmányai; tehát ki nem sajátíthatják a maguk számára Nem is ez a céljuk (bár szívesen megtennék, ha tehetnék!), hanem csak az, hogy a tudományt, főleg a természettudományt a detronizált Isten helyére helyezzék, és az erkölcsök alapjául szolgáló hitet, — mintha bizony ez ellensége és nem istápolója volna a tudománynak, — a haladás és felvilágosodás örve alatt, száműzzék az emberi lélekből. Szóval a hit, és méginkább a hitet dogmatizáló vallás fáj legjobban a kor szellemének átalakításán fáradozó szabadkőműveseknek, és hogy céljukat elérjék, szövetkeznek akár a társadalom ellenségeivel, a vöröslobogós demokratákkal is. Pedig a hitet és vallást nem fogják soha kiirtani az emberek szivéből. Legföljebb a mártírok számát szaporíthatják, de ezzel meg — a történelem a bizonyság rá — csak erősebbé, szilárdabbá és ellentállóbbá teszik magát a — vallást. Hanem a társadalmat tönkretehetik. Az erkölcsök lazításával már is sokat ártottak neki. Mert a társadalmat nem a tudomány, hanem az erkölcs tartja össze. Korunkban szinte tobzódunk a tudományos igazságok kincsesházában, hanem a társadalmi életünk úgy az erkölcs, mint a politika és szociális közgazdaság szempontjából, nemcsak hogy szegény, hanem szinte fuldoklik a sok-sok — hazugságban. A mai művelt emberiség életviszonyának mérlege úgy áll, hogy az egyéni élet állandóan és következetesen tökéletesedik a tudományok egyre újabb és értékesebb vívmányai révén; a társadalmi élet ellenben stagnál. Az állami, jogi, politikai és erkölcsi rend haladását ellentmondó elméletek, avult formákhoz való ragaszkodás, kiélés, osztályharcok és egyéb bomlasztó tünetek akadályozzák. A felvilágosodás igazi hívei előtt nem titok, hogy ezek a meg-megujuló zász- ló-afférek, a színek harcának igazi rugói. Azok szítják, akiknek érdekében áll a társadalom tovább fejlődésének megakadályozása. A völgyön túl fenyvessel borított lejtő emelkedik. Feljebb megszaggatott, kicsipkézett gerincek, kék ormok, halvány bércek látszanak. Lent, messze, falvak városok ködszerű képe tűnik elő. Az ut fölött simaoldalu, csupasz sziklabástya mered a magasba: egész ráborúl a keskeny ösvényre. Valamikor sziklafal volt itt és dinamittal robbantottak belőle utat. A látvány nagyszerűsége, a méretek meglepő nagysága elragadja és megdöbbenti az embert. Jó hosszú időbe telik, míg az elragadtatás hangtalan perceit a nyugodtabb szemlélődés váltja föl, míg a csend megtörik. Midőn a varázs bilincsei lazulni kezdtek, legelőször a kékszemű Óváry Emma szólalt meg. — Nos, mit szól a látványhoz, tanár ur ? — fordult a mellette álló Erős Bélához. — Érdemes volt érte idáig fáradni ? A professzor elvette szemétől a katonai messzelátót, mellyel épp’ a patak távoli vízesését nézte s a látvány nagyszerűségétől it- tasultan szólt. — Ilyen felséges szép vidéket soha nem láttam; ezt a magasztos, fölemelő érzést soha nem ismertem. Különösen remek a vidék táv- csövön nézve. Parancsolja talán? — Szíveskedjék ideadni! A messzelátó aztán kézről-kézre járt. Mikor már mindenkinél volt, a tiszteletes, Jakab Sámuel, kiadta a jelszót. — Előre! Még nagyon sokat kell mennünk. Csak tessék vigyázni, mert egy félrelépés — és a mélység fenekén ott leselkedik a halál. A társaság megindult. Erős dr., aki eddig csak úgy ődöngött a menetben, Óváry Emmához szegődött. Beszélgetni kezdtek. Először csak a megtett és hátralevő útról, a kifejezhetetlen szép kilátásról csevegtek. Majd — hisz’ ez éppen oly obiigát, mint amilyen természetes — a társadalom igazságtalan, ostoba kinövéseire, azután a barátságra és végül a szerelem nagy problémájára került a sor. — Látja, tanár úr, én például nem hiszem, hogy férfi és nő közt ne volna lehetséges barátság. — Valóban, aki Önt ismeri, el kell hinnie, amit állít. — No, no, professzor ur! miért kellene elhinnie ? — Nem akarom, nem is szoktam, talán nem is tudnék bókolni. Szavaimat tehát ne méltóztassék úgy értelmezni, hogy csupán azért, mert mondja, mert Ön mondja, el kell hinnem, vagy másnak kell elhinnie valamit . . . — Hát miért kell elismernie mégis, hogy igazat mondtam? — Nos, mert . . . nemcsak mondja, hanem meg is teszi . . . — Hogy érti ezt ? — Hányszor hallottam már róla, hogy X vagy Y valósággal őrülésig van ... Ön miatt. S Kegyed, bár szívesen beszélget az illetővel és kedves barátjának szólitja a szegény ver- gödőt, többről, egyébről hallani se akar . . . — No, lám! Nem is hittem volna, hogy komoly professzorok ily mende-mondák iránt is érdeklődnek. — Egy bizalmas barátom mondta el, ki halálosan szerelmes volt Kegyedbe . . . — Ne folytassuk tovább ezt a témát, kérem. Még elmondaná, hogy a hajamba, szemembe stb. volt szerelmes. Ez pedig dicséret volna. Sőt bók. S Ön — saját bevallása szerint — nem tud bókolni. Beszéljük inkább másról. Én is hallottam Önről egy mende mondát. — Kiváncsivá tesz. — Hogy Ön . .. azzal kísérletezik, hogy a jégből hőt fejlesszen, hogy a jeget meggyujtsa. A tanár egy kissé húzódva felelt: — Kérem, ez nem puszta legenda . . . — Csakugyan! Ah! Tehát igazán kísérletezik ! ?
