Eger - hetente kétszer, 1911

1911-09-02 / 70. szám

2 EGER. (70 sz.) 1911. szeptember 2. Eger város közgyűlése. Eger város kép­viselőtestülete szombaton, hő 2-án, délelőtt 11 órakor és folytatóan d. u. 3 órakor rendes közgyűlést tart, melynek napirendjéből kiemel­jük a következő fontosabb ügyeket: Kállay Zoltán dr. v. b. t. t., főispán köszönő levele. Kecskemét város polgármesterének köszönő irata Egerváros részvétéért és segélyadomá­nyáért. Maczki Valér dr. lemondása folytán ■a Meiszner Imre kérelmének megvitatására kiküldött bizottság elnöki tisztének betöltése. A városi tanács jelentése a Tihamér-állomáson szedendő vám ügyében. A belügyminiszter vég­határozata a második húsbiztosi állás betöl­tése tárgyában. Az alispán rendelete a szer­vezkedési szabályrendelet módosítása iránt. A törvényhatósági bizottság határozata a rendőr­legénység fizetésének rendezése tárgyában. A közig, és pénzügyi szakosztály javaslata a köz­tereken állandóan árusítók helypénzének meg­állapítása tárgyában. A rendőrségi ügyek meg­vizsgálására kiküldött bizottság üléséről föl­vett jegyzőkönyv. A városi díjnokok kérelme drágasági pótlékért és az államsegélyben való részesedésért. A polgármester előterjesztése a katonai gyakorlóterek után fizetendő bér ügyé­ben a kir. kincstárral a tárgyalások megin­dítása iránt. A vakokat gyámolító országos egyesület kérelme segélyezés iránt. Eger város 1912. évi községi közmunka költségvetési elő­irányzata. Egerváros szőlőterületeinek újból való osztályozásához 2 bizalmi férfiú kiküldése. Eger város villamos telepének telepengedélye. Az egri alapítványi női kórház alatt elvonuló közcsatorna újra építése tárgyában a közigaz­gatási bizottság határozata. Sank, homok, agyag és kőbányákra vonatkozó átdolgozott szabályrendelet. Álapostolok. — A hamis jelszavak és nehéz megélhetés. — ($*3) Közgazdaságunk hanyatlik és a sok álapostol nem a baj forrására mutat, nem a helyzet javításán fáradozik, hanem hamis jel­szavakkal fokozza a dolgozó munkásnép elége­detlenségét, szítja az elkeseredést és napról- napra nekezebbé teszi a megélhetést. Az országos statisztikai hivatal nem régen közölte azokat az adatokat, amelyekből — saj­nos — iparunk és kereskedelmünk hanyatlására lehet következtetni. A behozatal ugyanis a tavalyi félévi 853'5 millió K.-ról az idén 919'7 millió K.-ra emelkedett, míg a kivitel 707'3 millióról csak 734-9 millióra nőtt. A behozatal nagyobbodása tehát 38-6 millió koronával haladta meg a ki­vitel emelkedését. És ezt a szomorú mérleget világosabbá teszi, ha a nevén nevezzük meg a tételeket. A fő kiviteli cikk Magyarorszá­gon a gabona és a liszt, a behozatal pedig az ipari termék. A visszafejlődés tehát nyilvánvaló és a mai nehéz megélhetési viszonyok között való­sággal életkérdés, hogy közgazdaságunk hanyat­lását megakadályozzuk. Ezt pedig nem csupán azáltal érjük el, hogy a gazdálkodást szak­szerűbb, tehát jövedelmezőbb irányba tereljük, hanem el kell követnünk mindent, hogy ipa­runk fejlődése elé semminemű akadály ne gör­düljön. Főként ez utóbbi a fontos. Mert mig a mezőgazdaság terén, kedvezőbb földrajzi viszonyaink következtében, Ausztria sohasem léphet a nyomunkba, addig mi, Isten segítségé­vel, kellő szorgalommal és erőkifejtéssel az ipar terén fölvehetjük a versenyt a most még arány­talanul nagy előnyben levő szomszédunkkal. De hát mi akadályozza nálunk az ipar fejlődését? Földolgozást váró nyers-anyagunk bőven van; közlekedésünk eléggé kifejlesztett; az állam is segíti tőle telhetőén az iparválla­latokat, és a hazai és külföldi pénzemberek is szívesen fektetnék tőkéiket uj vállalatokba, ha ... . nem tartanának a mi kiszámíthatatlan — munkásviszonyainktól. Ez a főbaj. Ez az akadálya a magyar ipar fejlődésének. Olyan, mint a Sphinx, bajos ki­ismerni. És éppen ezért nem lehet megoldani, mert a magyar munkásviszonyok kérdésének megoldása nem az érdekelt munkásoktól függ, hanem azoktól a ál apostoloktól, akik — a szoci­alizmus örve alatt — hamis jelszavakkal, a dolgozó munkásnép következetes és állandó iz­gatásából élnek. Ezek az álapostolok magát a szocializmust is kiforgatták eredeti valóságából. Nálunk a szocializmus nem szocializmus, vagyis nem a társadalom — tehát az összesség — érdekeinek elöbb- revitelére irányuló törekvés, hanem a demagógok kezében izgatásra alkalmas eszköz, amellyel csupán a munkások ügyét hánytorgatják. Is­mételjük: csupán a munkások ügyét, és nem a munka tisztességét és becsűlését is egyszer- smint, mert ezt teljesen elhanyagolják. Persze a munka becsületének emelése nem alkalmas anyag az izgatásra és így, bár a munkások helyzetét lényegesen javítaná, a „jelszavakban“ utazó álapostolok konyhájára nem hozna zsíros falatokat. A magyar munkás, kora inas évei­től kezdve egyebet sem hall, mint: „Le al: urakkal!“, „Le a kiuzsorázó tőkével“, „Éljen a kevés munka-idő és az érte járó sok bér!“ . . . Olvasni valója is alig akad egyéb; mert az úgynevezett munkás-szaklapoknak csak a címük szaklap, a tartalmuk azonban csupa po­litika és béremelés. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a magyar munkás lelkének és képességeinek javát, — különösen ifjabb, tehát fogékonyabb éveiben —■ nem a műhelyekben folyó munka ezer fortélyának elsajátítására for­dítja (amely alapul szolgálna a munka tökéle­tesítésére is!) hanem vakon, minden kritika nélkül oda dobja az agitátorok lábai elé és ezek, tág lelkiismerettel, fel is használják önző céljaik elérésében — staőázsnak. Nem azt mondjuk — és ezt hangsúlyoz­zuk, — hogy a munkások jólétének előmozdí­tására irányuló törekvések kárhozatosak; sőt ellenkezően, azt tartjuk, hogy a boldog, meg­elégedett és ami a fő, szakmájában járatos munkás emeli csak igazán a munka becsét és értékét, ezért tehát anyagi helyzetét és meg­élhetési viszonyait a szükséghez képest javí­tani kell. Ámde azt csak nem gondolja senki, hogy az örökös béremelés és a sokszor meg­ismétlődő sztrájk (legtöbbször csupán politikai és hatalmi háttérrel) hasznára van az ország közgazdaságának, a magyar iparnak és igy a magyar munkásság anyagi érdekeinek? Számokkal bizonyítható, hogy minden úgy­nevezett „sztrájk-esztendő“ milliós veszteséget jelent és nem mondható, hogy a legkisebb vesz­tett fél a munkás, akit az álapostolok agitá- ciója, vagy a szervezeti fegyelem sztrájkba kényszerit. A kereskedelmi minisztérium sztrájk­statisztikájából tudjuk, hogy pl. 1907-ben a bérveszteség abszolút összege 1*13 millió ko­ronára rúgott. Ugyan hány falat kenyeret je­lent ez a rengeteg pénz és hány gyermek éhe­zett aznap, amikor a szervezett munkások el­rúgták maguktól a szervezetlen apákat és men­tek a sztrájktanyára, hogy legyűrjék a „tőkét“, ami nincs, mert hiszen éppen az a baja a mi iparunknak, hogy kevés a tőke-befektetés. Uj vállalatok, főként idegen tőkével, nem igen ke­letkeznek, mert félnek a sztrájkoktól, amelyek A színpadon harcizaj. Az ellentől szorí­tott, életéért remegő III. Richárd a színpadra jő s vitézeihez fordulva, igy kiált: — Lovat! lovat! egy lóért országomat! Erre, hű emberének, Catesbynek kellett volna felelnie: — Vonuljon vissza; én szerzek lovat! Ámde Catesby nem jutott szóhoz, mert III. Richárd szavai után, egy végtelen nyu­godt karzatlátogató ily kérdéssel fordult a sze­rencsétlen királyhoz: — Uram! Egy szamár nem volna jó? Sullivant nem lepte meg ez a váratlan fordulat; a tragikai hatás már oda, — gon­dolhatta, — de veszett fejszének legalább nyele legyen és igy szólt a közbekiáltóhoz: — Oh igen, méltóztassék csak lefáradni! Hanem szó, ami szó: nagyszerű visszavágás volt. . . Természetes, hogy a tragédiánák hátra­levő néhány színét már csak lemorzsolták, hi­szen hatásra már úgyse számíthattak. . . Ugyancsak III. Richárdban történt az alábbi épületes eset. . . A királyt, az idősebb Kean adta, a legjobb Shakespere-alakítóknak egyike. Megjegyzem, hogy itt már Kean és egyik szinésztársa, egymás között intézték el a tragikumnak komikummá való változtatását, minden idegen beavatkozástól függetlenül. .. Az ötödik felvonásnak a harmadik színé­ben, rendes menettel, igy folyik a darab: Ratcliff: Mylord! Richárd:-------Ki van itt ? R atcliff: A falu éber kakasa. Két ízben üdvözlé már a napot. Talpon van a sereg s fegyvert csatol. Richárd: Oh, Ratcliff! szörnyű álmot ál- modám! Mit vélsz ? barátaink mind hívek ma­radnak ? Ámde, a rendes menet, Ratcliff ügyetlen­ségéből elmaradt, mert midőn a király kérdé, hogy ki van itt ? — ő igy felelt: — Én vagyok a kakas, a kakas én vagyok! Kean, rettentő haragra, gyúlt e nem várt ügyetlenségen. . . — Ha kakas vagy, miért nem kukoré­kolsz tehát ? — kiáltott a szerencsétlen Ratcliffra. . . A darab hátralevő részének ugyanaz lett a sorsa, mint az előbbi esetben volt, tudniillik : lemorzsolták. . . Nem tudom, hogy kivel, hol és mikor tör­tént, elég az hozzá, hogy egy shakesperei da­rabban, agyon kellett volna szúrni a hőst. . . Ámde akinek ez a feladata osztályrészéül jutott, hasztalan próbálgatta, a kard nem jött ki hü­velyéből. . . Berozsdásodott. . . A halálra szánt hős, látva a karddal verejtékezve kínlódó meg- ölőjét, végtelen nyugalommal végigfeküdt a földön. — Mit erőlködsz, bajtárs? — szólt hozzá.— Nem látod, hogy már az aggodalom is megöl ? S menten meg is halt. Persze, csak úgy látszatra. . . Nem érdektelen, bár szokatlanabb az olyan komikus hatás, amelyet csak egyesek éreznek. Kitűnő példa erre annak a magyar embernek esete, aki a prágai Nemzeti Színházban nézte meg Hamletet. Helyesebben: csak nézte volna, mert már a darab elején kénytelen volt ott­hagyni a színházat. Az történt ugyanis, hogy mikor az I. fel­vonás negyedik színében, Hamletet hívja aty-

Next

/
Thumbnails
Contents