Eger - hetente kétszer, 1911
1911-01-21 / 6. szám
1911. január 21. EGER. (6. sz.) 3 Az üzleti év tehát nyereséggel zárul, mert az 1910. év december 31-én egybeállított nyereség-számla szerint: ha a befolyt 2370 knr. 5 fillér kamatjövedelemből leszámítjuk az 1175 kor. 63 fillér üzleti költséget és a felszerelésekre 206 K.-t leírunk, a tiszta nyereség: 988 kor. 42 fillér. Ennek a tiszta nyereségnek felosztására nézve azt javasolja az igazgatóság a január hó 29-re egybehívott közgyűlésnek, hogy annak 10%-a, vagyis 98 K 84 fillér az alapszabályok értelmében a tartalékalaphoz csatoltassék, 799 K 60 fillér pedig az üzletrészek 5%-os osztalékára, a fennmaradó 87 K 98 fillér pedig az igazgatóság és felügyelő- bizottság javadalmazására fordíttassék. A hét. A vén cigány, mint mondják, minden nap egy nótát felejt. Én is vén vagyok ugyan, de — palóc; az meg minél öregebb, annál huncutabb. No meg aztán szeret tanulni is. Sokszor olvasunk most holmi rém-verseket, amikre azt mondják, hogy modern. Olvastam olyant is, amelyben 65-ször fordult elő ez a szó „fekete“, pedig 25 soros lehetett az egész vers. — Megpróbálom párját ütni a következő alkalmi strófában: Az időjárás Ha elolvad a hó, nagy a sár; Sár, sár, sár! Elhagyott a rózsám; de nagy kár; Kár, kár, kár! Már akár kár, akár nem kár: Eám csak a szomorúság vár, Vár, vár, vár! Boldogságom’ vége már; Már, már, már.. . Egy képes újságban, ami a papunknak jár, most olvastam ilyenfajta verset. Nem értettem meg; de csináltam én is egy másikat, amit, lehet, más nem ért meg. íme: Szerelem és kártya. Lila mezőben zöld szerelem, Ezt a pár kroncsit elemelem. Lelkemből fakad ezüstös sóhaj, Minden kis része legendás óhaj. Óh, jaj! A mostani versek csattanós végére és értelmi összefüggésére is van két rigmusom. Tessék elolvasni! Egész jók. Lehet, hogy olyan ember is akad, aki azt mondja reá, hogy bolondság. De hát, édes Istenem, nem minden ember barátja a „haladásnak“ ! Drágaság. A borbély oly mohó. Bohó bilijárd golyó, Tenéked olyan jó! . . . Borbélyok emelik az árakat (De im, e rím ép’ horogra akad:) Czillér Imrénél szép a kirakat. Lakat. Szenvedélyek. Bősz harag, ádáz Gyűlölet, viszály. . . Üvölt éltünkben, Mint a sirály (Úgy-e, szép irály?) A sok szenvedély (Fekete, mint az éj) Lelket és testet Kárörvendve ront. . . . Pont. Nem értem, hogy van, de én szeretek élni vén léttemre is. Télen a tavasz jöttét várom; nyáron az őszre, ősszel a télre várok. Azután meg olyan szép az élet: a napfény, a levegő, az egészség, az állatok, a növények. (Talán még az emberben van a legkevesebb öröm, mert az nagyon romlik!) Az újabb versírók meg, csodálatos, mind arról verselnek, hogy milyen jó, ha beteg az ember, ha haldoklik, ha nyomorék, ha hálni jár belé a lélek. A vágyva várt cél ez: „megdögleni“ és „kiölteni a nyelvünket“. . . Ilyen verset is írtam. Nem érzem ugyan, (hála Istennek), ami benne van, de manapság már nem is ez a fő. Modern életbölcsesség. Oh mily boldog vagyok, Hogy ily beteg vagyok S a kínjaim nagyok! Zörög a csontom, Nyilai a gyomrom: A testem egy rom, Egy nagy barom rom : Rom, rom, rom. Közel már a sírom, Már tovább nem bírom. . . Horpadt mellem zihálja: Belzebubot de várja! Meghalok. Leszek dög; Elvisz majd az ördög. Még egy szerzőt is adok, mint a szűkmarkú mészáros a húsra. Tragikomédia. Tolvaj paraszt fogat fen ekére, De beesik verem fenekére. . . S így kiált fel: Ebből fene kére! Ugyan mit ér e’? Azután meg egy jó nótához való verset. Illendő dolog ugyanis, hogy népünket pallérozzuk. Ne csak olyasmit énekeljen: Kondorosi csárda mellett..., vagy Fütyül a szél..., Végigmentem az ormódi temetőn. . . , Télen nyáron pusztán az én lakásom... Sutba az ilyen ócska ostobaságokkal! Haladás, jöjjön el a te országod! íme, a jövő népdalára egy tökéletes példa: Népdal-szöveg. Felülök a bagonyba, Úgy megyek el Abonyba; A bagonyba’ Abonyba, Abonyba a bagonyba’. .. Gomba, bomba, gomba; Bomba, gomba, bomba. . . . Abonyba a bagonyba’, A bagonyba’ Abonyba. . . * Tempora mutantur... Megkezdődtek a fertály- mester-választó suttogók. Kivált a hóstyákon megy az ilyesmi szertartásos akkurátossággal. Nagyon meghányják-vetik, hogy kit vegyenek be a bőgalléros, ezüstcsattos társaságba. Sokat vissza kell szorítani, mert bizony élénk a tülekedés, nagy a harc ezért a tisztességért. . . Azután meg az se utolsó dolog, hogy a fertálymesterség minden évben jogot ád egy-két dús lakomának végig élvezéséhez. Részvény, amelynek minden szelvénye egy-egy lukullusi vacsorát ér. Másként van a belvárosban, ahol már nehezebben lehet kapni jelöltet. Kevesebb a ház, meg a háztulajdonos. Kivált a keresztény (mert annak kell lenni)! Itt azután azért kell a suttogó, hogy kit szerezzenek meg. a homlokukat; látszott rajtuk: szeretnének valamit, de csak mímelték a gondolkozást. Csörgött róluk a veríték. Már nem bírtak az utak széleire, a palotákra nézni; a nyakuk izma is meg-megráudult. Zavart, dühös, vagy félénk pillantással nézték a kezöket, a süve- göket, vagy az olvasót és igyekeztek megfelelő helyre tenni őket. Sehogysem sikerült. Dug- dosták a kezöket. Hiába! Mindig, mindenünnen előbukkant s ez még fokozta elkeseredésöket. Törölgették az arcukat és iparkodtak egy kevés nyálat színi ki-záradt szájok üregébe. Azt hitték, már van egy éve, hogy vonulnak, egyre vonulnak keresztül, keresztül ezen a rettentő városon és énekelnek, énekelnek. Azt hitték, soha se szabadulnak meg belőle. Valami határozatlan vágy támadt bennök. Csak történnék valami! Csak valami újság akadna eléjök ! Homályosan érezték, hogy akkor fölszabadulnának e rémítő varázslat alól. De semmi, semmi sem történt. Bandúkoltak tovább; félszegen, fáradtan. És énekeltek. Egyre összébb-összébb szorultak. Előrehajtották a fejőket, mereven, kidülledt szemmel nézték a lábuk alól kicsúszó, szürke aszfaltot. Lassankint teljesen öntudatlanokká lettek ; a kezök is lecsúszott a süveggel, meg az olvasóval. Lehorgasztották a karjukat és erősen lóbálták az oldalukon. Érezték, hogy mindenütt bámulják őket. A városi nép hűségesen velők ment, de nem ingerkedett, hanem beszélgetve, érdeklődve figyelte menetüket. A búcsusoknak már-már elakadt a lélek- zete. Tűrhetetlen, agyrepesztö forróság zsib- basztotta meg tagjaikat. Mindig nagyobb erőfeszítésekbe került a lépés. Egymáshoz ütődtek és ezt észre sem vették. Néhány leány behunyt* a szemét, úgy ment a tömegben. Mintha erejök a végét járta volna. Azt hitték, rögtön összerogynak. Szinte csodálkoztak, mikor tapasztalták, hogy még mindig tovább tudnak lépni. Arcuk égett, a hátuk borzongott. Nem hallották a saját hangjukat sem, — mintha végnélküli, irtózatos álomban bandúkoltak volna. Szaggatottan lihegtek; az ének is megmegakadt. Kétségbeesetten küzdöttek az ájulással. . . Egyszerre hirtelen elfogyott az aszfalt a lábok alól. Keményrefagyott, köves kocsiútra jutottak. A városnak hirtelen vége szakadt. Az utolsó nagy emeletes ház előtt megállt a városi csoport és gondolkozva, némán nézett az ájtatos menet után. Ezek is visszanézegettek, szorongatták az öklüket. Lassan ballagtak föl az utbaeső domb tetejére. Ott aztán megálltak és újra visszanéztek. Összecsoportosultak, befejezték az éneket. Mély csönd támadt. Mindnyájan dühös arcot csináltak; mindnyájan egyre gondoltak, de egyikök se mondta ki. Ahogy látták egymás ökölbeszoruló kezét, tudták, hogy megegyez a gondolatuk. Sokáig álldogáltak a dombtetőn, míg csak dideregni nem kezdtek. Nézték a nagy, fényes várost, mely sok-sok templomtornyával, csillogó palotakupolájával lomhán, ékesen feküdt odalent a lábuk előtt. Különösen a tornyokat bámulták, majd megint összenéztek és megcsóválták a fejőket. A fehér bajúszu öreg odabotorkált a színes lobogóhoz; könybeborult szemeivel sokáig nézte; majd letérdelt előtte és megcsókolta a csücskét. Lassan, húzódozva mentek oda mindnyájan, körülfogták és ők is megcsókolgatták a zászlót. Aztán fölálltak. — Emberek ! Indulhatnánk. . . Mindegyikök megkönnyebülve sóhajtott fel. Sorakoztak és elindultak a lejtős utón. De csak akkor kezdtek újra a szent énekekbe, amikor már nem látták a várost. H. E.
