Eger - hetente kétszer, 1911

1911-07-01 / 52. szám

2

EGER. (52 sz.)

1911. julius 1.

részt abból az alkalomból, hogy bezáródott az iskolai év, másrészt azért, hogy adatokkal válaszoljunk arra a sok vádra, amelyet éppen a legutóbbi napokban, hetekben ellenünk szórtak s amelyekben folyton azt hangoztatták, hogy Magyarország közoktatásában klerikális uralom van.

No, ha ilyen a klerikális uralom: nem kérhetünk belőle.

Sok a hiba. ..

i.

(3üh) Furcsa időket élünk. A demokratikus irányzat jegyében történik ma minden: a politikától kezdve egész a feminista felolvasó-ülésekig, és mégis, soha olyan nagy népszerűsége és kelete nem volt a Urá/y-titulusnak, mint éppen most. Ma már nem is vérbéli demokrata az, aki nem — király. Lépten-nyomon királyokba ütközik az ember. Mert úgy áll a dolog, hogy aki kalapokat árul, az kalapkirály; akinek keztyűsboltja van, az keztyűkirály; aki cipőt csinál, az cipőkirály; aki posztóval kereskedik, az posztókirály. így vau azután: harisnyakirály, fűszerkirály, bőrkirály, fakirály, pántlikakirály és madzagkirály.

Ha az utcán megkérdezi az ember az iskolás gyerektől:

— Mi leszel, kis fiam?

Bizonyosan ez lesz rá a felelet:

— Király ! . . .

— És milyen király?

— Majd amilyen boltot vásárol az apám!...

És ha még csakugyan valami ilyen iparikirály lenne a kis fiúból, nem is volna baj. Elvégre miért ne hivassa magát „királyinak az iparos és kereskedő, ha az utazó, meg az ószeres már nagyságos ur? Csakhogy a kis fiúból nem lesz király.

Egyik osztályt a másik után végzi a gimnáziumban, vagy a reáliskolában; és amikor már feljutott a lajtorja 7-ik vagy 8-ik fokára, kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy koronázatlan királya legyen valamelyik piaci üzletnek. Inkább megszerzi a diplomát és lesz

belőle — proletár! A királyságot meghagyja annak az elemnek, amely megfelelő iskolázás nélkül az utcán nő fel. Ezért van nekünk oly sok műveletlen „királyiunk, és még több művelt proletárunk.

Szerencse még, hogy a feministák szótárából hiányzik a királynő cím, mint életpálya! Ekkor lenne még csak teljes a vegyestársaság ! Pedig a zsemlye-király jussán a piaci kofák is lehetnének : hagyma-királynők, retek-királynők, répa-királynők, kalarábé-királynők, gombakirálynők vagy csirke-királynők.

Ez stílszerü is lenne! És egy cseppel sem tenné tulhajtottabbá a címkórságot, mint amilyen túlhajtott az napjainkban.

*

Ha már a piacon vagyunk, maradjunk a piacon.

Nagy a drágaság. A hús- és egyéb élelmiszer-kérdés, hogy egy kis paradoxonnal éljünk, maholnap kenyér-kérdéssé lesz. Beszélnek róla sokat a parlamentben is, az újságokban is, és a hatóságok hivatalos helyiségeiben is; hanem azért a drágaság csökkentésére nem történik semmi.

Azaz dehogy nem. Legalább itt, nálunk, Egerben, radikálisan oldják meg a kérdést. Egyszerűen összevásárolják a piacon a drága élelmi cikkeket és elszállítják — idegenbe. Fizessen értük más. Rendben van. Ámde nekünk is élni kell; nekünk is vannak szükségleteink; mi is vágyódunk élelem után, ha éhesek vagyunk. De honnan vegyünk, ha a termésünk javát elszállítják az orrunk elől ? Nem lenne probléma ez a kérdés, ha az elszállított élelmi cikkekkel együtt a drágaságot is elvinnék Egerből. Ezt azonban itt hagyják, és mi azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a drága világban legalább olcsón koplalhatunk. Az a kimustrált, selejtes főzelék-, zöldség- és gyümölcs-féle ugyanis, ami itthon marad, — mert másnak nem kell, — éppen olyan drága, mint másutt a lelke, az eleje a termésnek. És hozzá még kevés is a mi városunk lakosságának számarányához mérten. Ezért olyan megfizethetetlenül drága minden minálunk. Rossz, selejtes és drága! . . .

Pedig bőségében uszunk az Isten áldásának. Van, terem mindenünk elég; és mégis, ha

enni akarunk, faluról szállított terményekkel kell megelégednünk, amelyeket az élelmes kofák előbb már összevásároltak és árukat a háromszorosára fölverték. Ellenben a mi termésünket, ami jó is, és amit talán olcsóbban is lehetne adni, — mert hiszen a mienk, — kora tavasztól késő őszig kazár spekulánsok life- rálják Galíciába, a Szepességbe, szóval idegenbe. . .

Hát ez nincs rendjén. Ez nem közgazdaság. Ez nem a népjólét előmozdítása és a megélhetés könnyebbé tételére irányuló szociális törekvés. Ennek az igazi magyar neve: uzsora. Uzsora a terméssel; uzsora a lakosság keresetével. Ez is, az is lelketlenség; és ezt meggátolni a társadalomnak nem áll módjában. Ide hatósági intézkedés kell. Ne a fizetések emelésének kérdésével bíbelődjenek örökké; ne a napszámok javításával igyekezzenek a megélhetést biztosítani: tessék a piacot rendszabályozni és rendbe jön minden.

Mig a kazár-zóna határvonala Sátoraljaújhelytől le nem csúszott Egerig, addig itt olcsó világ volt. Nem volt nagy fizetése senkinek, de nem is volt drága semmi. Kofák ekkor is voltak, akik messze földre elvitték a híres egri zöldség-termést, amelynek hét vármegyében nem került párja. És még sem haltak éhen az emberek. Tessék ezt a kazár-zónát visszaszorítani Egertől, vagy legalább is mérsékelni a fojtogató szorítását; azután tessék korlátok közé helyezni a helyi elárusítással iparszerüen foglalkozók, más szóval a kofák vásárlási jogát, (amivel, sajnos, ma már nagyon is visszaélnek,) és mindjárt könnyebben lélegzőnk. Nem akarunk mi a zsírunkba fulladni; csak élni akarunk, amihez jogunk van. Csak azt óhajtjuk, hogy amit a mi áldott földünkön a munkás kezek termelnek, abból mi is részesüljünk és ne csupán az idegen zsebek duzzadjanak a — hasznától.

Ez nem magas politika, amelynek irányítását fölülről szokás várni, és nem is megcsontosodott jogszabály, amelyet alulról el nem lehet érni. Ez csak egyszerű helyi, szociális rendezkedés: egyensúlyba állítása az export és import által megingott gazdasági erőinknek ; kísérlet a polgárság háztartásának olcsóbbá tételére azáltal, hogy mérsékeljük a

A bíró már az ajtó előtt állott és kárhoztató Ítéletüket ki fogja mondani! így gondolták a bűnösök. Néhányan fölugráltak, hogy elmeneküljenek; ámde lábaik mintha gyökeret vertek volna úgy, hogy nem tudtak távozni; mások visszadültek fekvőhelyeik párnái közé és közöttük elrejtőzködni igyekeztek. A leányok pedig reszketve bújtak össze és kezöket festett orcáik elé tartották.

A lépések mind közelebb hallatszottak és ime a küszöbön belépett az, akinek tekintete csupa jóság és irgalom volt, aki kezeit valamennyi felé nyújtotta, mint a testvér, aki testvéreihez jön. S szelíd mosolygású ajkai e köszöntést mondották:

— Békesség veletek!

Egy pillanatra mindnyájan szinte megmerevedtek; azután az igézet mély föllélekzésben szűnt meg. A házigazda elő mert lépni, hogy a vendéget üdvözölje:

— Honnan van az, hogy hozzánk jösz, oh Uram? — hebegte zavarodottan és elfogultan.

— Hiszen meghívtatok! — felelte az Emberfia.

— Mi? ... Mikor mertünk volna mi tégedet meghívni, Uram? — kérdezték valamennyien össze-vissza nagy csodálkozással.

— A ti bánkódástok bűneitek miatt hívott meg engemet! És mostan nálatok vagyok, hogy a vacsorát veletek elköltsem.

Lassankint megértették a szegény lelkek, hogy az Ur az ő beszennyezett emberi voltukat még olyan nagyra becsülte, hogy mint ember érintkezni akart velük, hogy megmutassa nekik jóságát, ők viszont tiszteletüket és őt kiszolgálják.

A legjobb párnát adták neki, arany serleget nyújtottak neki nemes borral, a legválo- gatottabb ételeket tették eléje. Elhomályosult szemükből szelíd világiás áradt, mikor látták, hogy Jézus elfogadta az ő vacsorájukat és a bűnösökkel evett, mintha igazak lettek volna.

A leányok is előmerészkedtek mostan, miután a festéket előbb lemosták arcukról, mert szégyenkeztek a rikító festék miatt. Virágkoszorúikat levették fejükről és vállaikról és az Ur helye köré rakták. Azután leguggoltak lába elé a földre és kegyelmet éhező szemekkel néztek föl az Üdvözítőre.

Az Emberfia pedig úgy beszélt a bűnösökhöz, mint az anya gyermekeihez. Csudaszép történetet beszólt nekik egy atyáról, akinek két fia volt. Az egyik jó volt, de a másik eltávozott hazulról és rossz életre adta magát. Ezért keservesen szenvedett és megbűnhödött, míg megtette azt, ami egyedül szükséges: fölkelt és elment atyjához, hogy kiesdje bocsánatát.

Mennyire figyeltek a bűnösök, hogy egyetlen szót se veszítsenek el. Mennyire megértették a tékozló fiú fájdalmait és az aggodalomtól mennyire vert szivük, hogy az atya ugyan mit fog csinálai a bűnbánóval! Sírva mondották szavait utána és mellüket verték hozzá:

— Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened: már nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem!

Jézus pedig az ő üdvözítő-szemeivel szelíden tekintett a szegényekre és szava lágyan hangzott, mint a gerlicék hívása az erdőben, amikor tovább elbeszélte, miként fogadta az atya szivére az újra megtalált fiút és mennyire örült vele az egész ház — éppen úgy, amint a mennyei Atya és angyalai örvendeznek, ha egy bűnös bünbánatot tart.

Ekkor a hallgatók bánatos orcái mind fölragyogtak, a keménység, alávalóság és álnokság utolsó maradványa eltűnt; mind jóknak látszottak és ártatlanoknak, mint annak idején, amikor még anyjuk térdén játszottak. A gyermekek módjára föltartották kezeiket és megható bizalommal esdekeltek:

— Urunk, taníts meg minket arra, amit cselekednünk kell, hogy bejussunk Isten országába.

Jézus pedig látta bánatukat és jóakara-