Eger - hetente kétszer, 1911

1911-06-10 / 46. szám

2

konyító, szegény munkások (és tegyük hozzá: lelketlen érdekcsoportok) oly nehezen várnak.

Ami magát az elméleti szocializmust illeti, bátran kimondhatjuk, hogy a híres Marx- és Engels-iéle elvek és rendszerek, amelyekre még nem is oly régen mérget vettek a különböző szakszervezetek tagjai — manapság már nem állanak valami szilárdan. Szofizmáikkal csak addig lehetett a közvéleményt megtéveszteni, mig az uj tudományággal tudományosan nem kezdtek foglalkozni. Ezzel nem azt mondjuk, mintha Marx vagy Engels, illetve elődeik és követőik nem rendelkeztek volna elég okossággal, értelemmel; csupán azt állítjuk, hogy a szociálizmust csakis elfogulatlanul szabad tárgyalni; szigorú, lelkiismeretes, meg nem rendülő igazságérzettel állítva be a számokat, neveket, szóval — az adatokat. Mihelyt a tudatos célzatosságnak, irányzatos ferdítésnek c-ak a legkisebb nyomai is föllelhetők valamely tudományos műben: vége a megbízhatóságának, komolyságának és ezekkel együtt — a tudományos jellegnek is.

Valamely eszme terjedésének rohamossága, térre, időre vonatkozó nagysága vagy csupán terjesztésének lehetősége nem egyedül azon fordul meg: hívei ragyogó pártatlansággal, makulátlan igazságérzettel lobogtatják-e a zászlaját, hanem függ az eszmék milyenségétől. Visszhangot bir-e kelteni az elhangzott szó, a kifejtett gondolat? Szükséges, hasznos-e a fölvetett idea? Harmóniában van-e az örök ember legszebb, legmagasztosabb eszméivel, eszményeivel ? Stb. Ha aztán a mit és hogyan kérdésre megnyugtató válasz hangzik el lelkünk legmélyén: odaállunk a zászló alá. A szociális elvekkel azonban nem voltunk, nem lehettünk igy. Az az apostol, aki öntudatos tervszerűséggel, rossz akarattal — hamis adatokat sorakoztat; ki olyan elveket hirdet, melyek ellen föllázad a lélek minden magasztos, nemes érzése: az a legjobb esetben is csak álpróféta. De nem mindig az. Gyakran a legaljasabb érdekhajhász, ki szeretne a zavarosban halászni.

A nép, az istenadta nép, pedig vakon engedelmeskedett az ilyeneknek. A tömeg a szo- ciálista tüntetéseknél mindig csak eszköz, mindig csak „népség-katonaság“ minőségben statisztáló passzív szereplő volt (a kávéházak ablakaira nézve, igaz, nagyon is aktív szörnynek bizonyult), de nem öntudatos, tervszerűen mozgó és cselekvő, számbeli súlyával, értelmi fensőbbségével is imponálni tudó falanx. Addig gyülekeztek, úgy és oda mentek, úgy viselkedtek, ahogyan a vezérek akarták... Egy vörös toll, vagy szalag... és templom helyett a korcsma, már kész volt az — elvtárs, akinek ugyan halvány sejtelme sem volt az igazi szocializmusról ; legföljebb holmi kis vagyonfelosztásról álmodozott. . .

Ennek a visszás és lehetetlen állapotnak szükségszerű következménye lett az igazi szociális-irodalom megteremtődése és a keresztény szociális szövetségek megalakulása. Itt már az elmélet és gyakorlat, a katedra és utca közt nincs különbség, mert a körmönfont kapitalisz- tikus rendszer és a történelmi materializmus helyett egy édes, gyönyörű, világos és ragyogó mondaton épül föl az egész: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!“ íme, a vallástalan és hazafiatlan szociálizmus helyére hogyan vonul be a hit és hazaszeretet kettős sarokkövén fölépülő igazi szociálizmus.

Közben a „vörösök“ is sokat engedtek. Bebel, a szociálisták fővezére, a hadseregellenes izgatás legforróbb napjaiban jelentette ki, hogy egy újabb francia-német háború esetén .. kardot kötne, puskát akasztana a vállára

LGER. (46. sz.)

s öreg csontja} ellenére a Rajnához menne!“ íme, itt már fölcsillant a megtaposott, legyalázott eszmén^, a hazának magasztos, szent fogalma ! . . .

A minap egy magyar községben, Kisteleken, roppant nevezetes esemény történt. Városy Gyula plébános egyházi szertartás keretében megáldott egy vörös zászlót, az ottani szociá- lista párt jelvényét. . . íme, a nem is oly régen ateizmussal kérkedő szociáldemokrácia mint fordul megint a belső, a legyőzhetetlen erőtől hajtva — a kereszt felé. Belátják, hogy ez a legszebb] jelvény; a szociálizmus elképzelhetetlen a Szeretet és ennek szimbóluma, a kereszt nélkül.

A téves utakon járó elvtársak egyre jobban tudatára ébrednek, hogy sivár, hideg, sőt fagyos világ az, melybe a jobbat kereső emberi természet bevitte őket. Fényt és meleget sugárzó testeket, gondolatokat keresnek tehát. S mint Nagyi Konstantin idejében, fölragyog az égen a láűgoló kereszt, rajta izzik a biztató ígéret: „E jelben győzni fogsz.“ E jelben, mely a (emplomok sugár tornyain tiin- döklik, mely Szent István koronáját díszíti, mely ott sugárzik a magyar nemzet címerében s mely porladó testünk nyugvóhelyét jelöli majd egykor.

Ezekkel

a tényekkel a legkirívóbb ellenmondásban van a Népszava minden sora. Aki e lap vallásgyalázó cikkeit olvassa, azt hiheti, hogy a szociálizmus tajtékzik a vallás elleni gyűlölettől. Ez tévedés. A hivatalos lap igenis üvölti a maga) átkait és gyalázó mondásait, de ez korántsenj jelenti, hogy az egész ország szocilista táborának minden tagja, egytől-egyig szintén igy gondolkoznék. A Nupszavának érdeke, hogy igy írjon. Legalább ő azt hiszi. Azt tartja: már igy is annyit vesztett a tekintélyéből az elvtársak előtt, hogy csöndes, békés hangjait meg se hjallanák. S ezért ordít, ezért üvölt. Elfeledi természetesen azt a mesét, mely az oroszlánbőrbe bujtatott hosszufülű, szürke állatról szól. . .

Említésre méltó egy másik (látszólagos) ellenmondás is. A Galilei-kör ízetlenkedéseire gondolunk. A magukat szabadelvűeknek és szo- ciálistáknak va!ló amaz (úgynevezett tiltakozó) gyűlésére, melyet föltétlenül bizonyos körök Útmutatása szerint, a műegyetemi zászlószentelés alkalmából tartottak. Szomorú dolog, hogy az egyetemi ifjúság körében ilyenek is akadnak, de annál örveudetesebb, hogy a nagy többség bátran védelmére kelt a megcsufolt vallásnak. Es a rektor is odaállott ezeknek az egyenesle kü ifjaknak az élére.

Ez a kt|t eset csak azt illusztrálja, hogy az érdekeltek észrevették a szocializmussal lényegileg ellentétben nem álló két magasztos eszme ragyogásának újraéledését. Látjuk, hogy a földi és másvilági haza fogcsikorgató ellenségei egyre fogynak. S ezért mindent megtesznek, hogy fanatizálják, izgassák, lázítsák a tömeget a gyönyörű iker-eszme ellen. Munkájuk haszonnélküliségét látva, annál jobban dühöngenek, mig egyszer beáll a természetes visszahatás — és ők szépen elhallgatnak.

Ennek pedig nem sokára el kell jönnie, ha t. i. a tajtékzókban van egy kis alkal- mazkodni-tudás. S hogy van és pedig nem is kevés, azt pkunk van föltételezni. El fognak tehát ők nemsokára csöndesedni, mert maga a szociálizmus is lehiggadt már. Nem forradalmat kivan, aanem lassú átalakulást; nem erőszakot, hanem jogot; nem csillogó frázisokat, hanem örök, tartalommal telített eszméket és eszményeket; nem csak a saját jólétét, hanem az emberiség boldogulását.

Ezek a, célok, ezek a vágyak még a kétel1911. junius 10.

kedőket, is meggyőzhetik, hogy a szociálizmus jövője milyen irányban fog kialakulni. Mert a szociális problémák megoldása két összetevőből fog eredni: az önfentartás ösztöne s a felebaráti szeretet érzése. Mint az égitesteket is a centrifugális és centripetális erők helyes aránya tartja meg pályájukon: úgy a szociális kialakulások tartós és hasznos voltát is csak az említett két tényező teljes összhangja fogja megalkotni. .. És ha ez a bolygó megindul pályáján : az emberi szív örök, magasztos, szent érzéseitől fog kapni hőt és fényt, mert másképen minden élet elpusztul rajta. Ez pedig nem a szociálizmus jövője lenne, hanem a — halála.

De az igazi szociálizmus: élni fog. . .

Hogy pedig minél hamarább eljöjjön az ő országa, az ál-szociálizmust kell lehetetlenné tenni. Matlák József.

A hét.

Elmúlt pünkösd ünnepe is. Igyekszünk leszögezni valami reminiszcenciát; gondolkodunk, ugyan mit is lehetne? Künn a világban végbement ünnepről nem sokat lehet följegyezni... Az a Pünkösd, amely ezelőtt néhány emberöltővel oly poétikus hangulatot ébresztett — nincs többé... Sajnos, már csak elvétve énekli a magyar leány:

Mi van ma, mi van ma,

Piros Pünkösd napja;

Holnap lesz, holnap lesz A második napja.

Jó legény jól megfogd Lovadnak kantárját,

Hogy el ne tapossa A pünkösdi rózsát...

Még néhány községében Magyarországnak megválasztják „a pünkösdi királytnéhány faluban, arra a Nagy Magyar Alföld szíve felé, apró leánygyermekek még felöltöznek pünkösdi királynénak, koszorusleánynak, hogy házról- házra járva, néhány fillérért bemutassák ruhájukat, fátyolos koszorujokat, tudományukat.

Erre mifelénk már ritkaság az ilyesmi. Az a mindenható kultúra túlságos erősen belemarkolt a magyar nép szívébe, leikébe. . . Hej, az a „kultúra“ de egyszerre leszedte az egyszerűség patináját rólunk, s bizony megérjük, hogy az arató leány, marokszedő legény Zer- kovitz-nóták dalolása mellet pengeti majd a sarlót, Ady-dalokat fognak vásárolni a ponyván s abból kesergik majd el a szürke téli napokon a kuckó párkányán ülve, hogy ez a világ de milyen fekete. . .

Istenkáromlás, bicska, fütykös, pálinka, a zsidó lőréje, ivó, duhajkodás a mi népünk ünnepi mulatsága. Ne neked nemzeti népoktatás, fonomimika, gyermekpszihologia! A Gar- baiak és Jakabok kellenek nektek! Vallásoktatás nélküli iskola meg nem elég ez már igy is?

De nem kell gondolni, hogy csak paraszti népről van szó; bele van ez már oltva sok mester-csemetébe is. Az ünnep délutánján a Fő-utcán garázdálkodott egy ilyen akasztófavirág. Nem volt útjába vetődött élő lény, akit ne inzultált volna a legszemérmetlenebb, legistentelenebb, legpiszkosabb, legmegbotránkoz- tatóbb beszédekkel. A járó-kelők gyorsított lépésekben igyekeztek tova s kérték az Istent, hogy csak egy szerencsétlen rendőrt vezérelne eléjük, aki deresre húzta volna a pocsolya- szájú mesterinast.

*

No de azért volt kedvesebb dolog is elég; — az Isten házában, hol az ünnep második napján egyházmegyénk ősz apostola bérmált, segédpüspökével. Igen sok kedves jelenetnek, ellesett párbeszédnek lehetett szemtanúja a