Eger - hetente kétszer, 1911
1911-05-20 / 40. szám
2 EGER. (40. sz.) 1911. május 20. lünk, ahol a vasúti menet-díjak ol- csóak. És ezt a hiányzó fölösleget a személy-díjszabás reformjával, illetve az utazás drágításával másutt sem tudták előteremteni; nálunk sem fog ez sikerülni. (Azzal természetesen tisztában kell lennünk, hogy az a vasúti politika, amely nem csupán arra irányul, hogy a vasutakba fektetett tőke kamatozása és törlesztése biztosítva legyen, hanem arra is törekszik, hogy a mindenkori pótberuházásokat is fedezni tudja, vagyis hogy tőkét gyűjtsön az utazók filléreiből: kulturális szempontból is, nemzetgazdasági szempontból is csak lehetetlen állapotot teremtene.) Poroszországban például a menetdíjakat a jegy-adóval drágították meg. És a reform eredménye az lett, hogy amit nyerni akartak a díjak emelésével, azt (vagy még többet annál) elveszítették a kocsiosztályok árkülönbözetével. Mert az utasok a magasabb kocsiosztályokból átköltöztek az alsóbbakba, vagyis aki azelőtt a második osztályon utazott, az most a harmadikban is elég jól utazik. A refom tehát csak az utazás kényelmén rontott, de a vasút jövedelmét nem fokozta. Ez az eset ismétlődnék nálunk is, ha a zóna megdrágulna. És ugyan mi haszna lenne abból a vasutaknak, ha a tehetősebb polgári osztály: a latejnerek, a kereskedők és iparosok, tehát a vasút törzs-utasai, a második osztály megszokott bőrüléseiről a harmadik kocsiosztály keményebb és kényelmetlenbb fapadjaira vonulnának ? Ha vannak bajok a Magyar Államvasutak financiái körül és azokat reparálni kell, akkor ezt a javítást ne a jónak bizonyult zóna-díjszabás megbolygatásán kezdjék, hanem a szinte fölöslegesen nagy személyzetnek apasz- tásán, a tulságba vitt bürokratizmus megszüntetésén és a takarékosabb gazdálkodáson. Baross Gábor az ő zseniális alkotását nem arra építette, hogy a külföldi vasúti árak nagyobbak-e, kisebbek-e, mint a mienk; hanem arra, hogy a magyar népet a kultúra leghatásosabb eszközére, az utazásra ösztönözze. És ez sikerült is neki. Miért akarják most lerontani ezt a sikert? Eger város közgyűlése. Eger város képviselőtestülete ma, szombaton délelőtt 11 és foly- tatóan délután 3 órakor rendes közgyűlést tart. A napirendre tűzött 50 tárgy közül kiemeljük a szokásos évi számadásokon kívül a városi díjnokok kérelmét a városi nyugdíjintézménybe leendő felvételük iránt; a helypénzszedési uj szabályrendeletre vonatkozó előterjesztést; a szóda és ásványvizek megadóztatását; a III-ik orvosi állás betöltésére vonatkozó előterjesztést; az uj építési programmot és a hatósági cselédközvetítő szabályrendeletét. Egerváros „bajban.“ Ne tessék megijedni; nem vagyunk bajban. Legalább is nem vagyunk olyan nagy bajban, hogy így kellene címezni ezt a cikkünket. Éppen azért tettük ezt a rosszhang- zásu szót idézőjel közé, hogy senkit meg ne ijesszen; no meg azért is, mert idézzük a — Budapesti Hírlapból. Ez az érdemes lapunk tegnapelőtt egy terjedelmes cikkben negyven városról írta azt, hogy bajban van. Irta pedig abból az alkalomból, hogy a Statisztikai Havi Füzetek kedvezőtlen kimutatást közölt negyven vidéki városnak márciusi természetes szaporodásáról, illetve fogyásáról. Szomorú cikkét a következőképen kezdi: „A középponti statisztikai hivatal havi közleményeiből hónapok óta szomorú intelem gyanánt állapíthatni meg, hogy a népesség természetes szaporodása sok vidéken megakadt: a halálesetek felülmúlják a születések számát. Tetézi e bajt városaink nyavalyás állapota. A propagatív erők e műveltebb, vagyonosabb s a kultúra segítő eszközeivel inkább rendelkező középpontokon nemhogy emelkednének, sőt ijesztő hanyatlás mutatkozik bennük sokfelé. Negyven városi jellegű községre mutathatunk az ország különböző tájékáról, ahol ez a dekadencia évek óta tapasztalható. Szembe is tűnnék már ez a lassú sorvadásuk, ha nem kártalanítaná őket veszteségeikért a feléjük özönlő falusi jövevény népesség. A városokba áramlott falusi elem újítja fel időn- kiut vérüket, ez hozza rendbe megfrissült vérkeringésüket. E vándor-kontingens nélkül negyven hazai városban észrevehetően meggyérült volna idáig a népesség, kiürülnének a házak, élettelenné válnának az utcák. Mert saját természetes erejéből ez a negyven képződmény már vagy egy évtizede nem tud gyarapodni s tovább fejlődni.“ Mindenesetre hálára kötelező dolog, hogy hazánknak egyik legtekintélyesebb lapja ilyen féltő gonddal ír e negyven vidéki (11 törvény- hatósági, 18 rend. tanácsú és 11 nagyközség) városról, de Egerre nem lehet vonatkoztatni ezt az aggodalmas megállapítást. Elismerjük mi azt, hogy „több jóhírű, tekintélyes, többnyire vagyonos városban vette át enerváltság a potenciák szerepét,“ de meg kell állapítanunk, hogy Egert (bár sok bajjal küzd) nem lehet az ilyen városok közé sorozni. Igaz, megdöbhentő adatokat nyújt e cikk sok városról és szinte hihetetlan, hogy Temesvárott 142 születésre 189 halálozás esik, vagy hogy Pécsett 92 születés volt, holott 135-en haltak meg folyó év márciusában. A rendezett tanácsú városokban általán névé „nem ilyen intenzív a kórság.“ Összesen 368 születésre 432 halálozás esik, de — a Budapesti Hírlap szerint itt is — „legjobban járt Eger, hol született és meghalt 78—78 egyén, deficit tehát nincs, — mégis szomorú, hogy e derék magyar város a Mátra alatt meddőségre jutott.“ rétes, ügy hiszem, hogy nagyon könnyen szállítható. Sajnos, kevésbbé az a számtalan változatban és buján termő, nálunk teljesen ismeretlen főzelék- és saláta-féle. Nem győzök betelni azzal a leírhatatlan festői, kedves látvánnyal, amit itt a zöldségárusok „alkalmatosságai“ nyújtanak. Ez is egy speciálisan szicíliai dolog: két, nagykerekü taliga, sárgára festve, amelynek a legpicikébb részén is, a szicíliai népéletből vett részletek vannak megörökítve nagyon ügyesen. Erre a kis járműre művészet- számba menő ügyességgel és pokoli jártassággal olyan hihetetlen mennyiségű színpompázó, étvágygerjesztő „árut“ raknak fel, hogy egy nagy szobát megtöltene. Értékes műtárgy válnék belőle, ügyes ecset által „Csendéletedet ábrázolva. És most képzelje el, akinek elég gazdag fantáziája van, hogy ennek az igy megrakott alkalmatosságnak az ülésére még egy jól megtermett atyafi is felcihelődik és sebes ügetésre serkent. . . egy házőrző eb nagyságú csacsit! A „törpe csacsi“ egy másik specialitása Szicíliának. Olyan bájosak ezek a rendkívül kecses, fürge pici állatok. Játékszernek valók, mint az ölebecskék. És hogyan dolgoznak! Én folyton csodálkozom, hogy a már itt időzött mágnások közül egynek sem jutott eszébe ilyen „fogatot“ hazaszállítani. . . Az igaz, hogy a legtöbb nászuton volt itt. Ha mint családapa jön, bizonyosan eszébe jut, hogy milyen óriási feltűnést keltenének gyermekei ebben a bájos kis járműben. . . a Stefánia-uton! Rendkívül munkabírók ezek a kedves, pici állatok, és — bár nem vagyok tagja egy állatvédő egyesületnek sem — akárhányszor keményen lehordtám azokat a szívtelen embereket, akik a szerencsétlen állatoktól túlságos sokat követelnek. így például egy alkalommal a legnépesebb utcán, a Corso Vittore Emmanuelen, hat izmos embert láttam ülni egy, már kiürült zöldséges taligában, olyan picike csacsitól vonva, hogy akármelyik gyermekszoba szőnyegére inkább odaillett volna játszótársnak ! — Nem szégyellik magukat? Nem szállnak le azonnal? De meg sem mozdultak. — Hozzá van ez a kis állat a teherhez szokva, mondja az egyik. A vágóhídról akárhányszor behúzott egy egész ökröt! — De ti hatan vagytok! kiáltja a járókelők közül valamelyik jókedvű szicíliai. Erre óriási hahota kerekedik és a hat lusta fráter megszégyenülve sompolyog le a taligáról. Leírliatatlanul érdekes képet uyujt a palermói utcák tarka élete. Virágárusok rogyá- sig megrakodott állványa ontja felénk édes illatát. Ambuláns szakácsok kinálgatják orrcsiklandozó, párolgó menűjöket: különböző „frit- turák“-at (olajban kisütött hal és zöldségféle); nyárson megsütött bárányt és kis kecskéket; salátákat, olajos főzelékeket; süteményeket mézből és mandulából stb. stb. Nem vagyok képjs megérteni, de a méz itt élvezhetetlenül rossz! Vastag maszat, mint a vastag terpentin, vagy a köcsikenőes, és kellemetlen szaga, kiállhatatlan íze van! Ebben a földi paradicsomban, ahol januárban több virág van, mint nálunk nyár derekán! Sweiz nagyon büszke a mézére; pedig a miénk: ez az aranyszínű, kristálytiszta — ha akarnánk — világhírű magyar méz, mennyire túltesz rajta! . . . Az itteni élet érdekes alakjai még a „Scrittore public“ azaz nyilvános Írnokok. Nyitott helyiségekben, amolyan csűr-félékben, ülnek körül vagy húszán. Asztalkáik körül „klienseik“ sorakoznak, türelmesen várva, amig rá- jok kerül a sor. Mindegyik megakad a „dictá- lásban", de az Írnok csak akkor segíti ki, ha a rendes „tiszteletdíjon“ kívül még pár szoldit helyeznek neki kilátásba. Eleinte meglepett a Scrittore public és a kliensek nagy száma: