Eger - hetente kétszer, 1911
1911-05-10 / 37. szám
2 EGER. (37. sz.) 1911. május 10. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsága hétfőn délelőtt 10 órakor rendes havi ülést tartott a vármegye székhazának árvaszéki üléstermében, Káiiay Zoltán dr. főispán elnöklete alatt. A rövid, alig fél óráig tartó ülés napirendjéből kiemeljük a következőket: A szokásos havi jelentésekből tudomásul vette a közigazgatási bizottság, hogy a vármegye területén a szarvasmarhák között pusztító száj- és körömfájás szünőben van. Április hó folyamán mindössze 3 községien terjedt tovább a ragadós baj, ellenben két községben teljesen megszűnt. Az újabban fertőzött községek: Egerszalók, Gyöngyöshalmaj és Kai. A vármegye mezőgazdasági viszonyai és a ter- más-kilátások megnyugtatók; a munkásviszonyok is kielégítők. Széky Péter dr. gazdasági előadó a községekben egy-egy előljárósági tagot a községek határában felburjánozó ártalmas növények irtásával kéri megbízni, akit azután a szerbtövisért és arankáért is felelőssé lehetne tenni. Beniczky György a kártékony cserebogarak pusztításának elrendelését kéri. Az alispán bejelentette, hogy a cserebogarak irtását már elrendelte, sőt újabb körrendeletben fel fogja hivni a községek elöljáróit az irtás szigorít keresztülvitelére és ellenőrzésére. Hogy pedig a cserebogarak irtása a jövőben hathatós, gyökeres és egyöntetű legyen, tervbe vette azt is, hogy nemes versenyre buzdítja a vármegye lakosságát a termés-pusztító bogarak pusztítására nézve és pedig úgy, hogy Abauj-Torna vármegye mintájára pénzalapot teremt, melyből a hatóságokhoz beszolgáltatott cserebogarakért, súly szerint, bizonyos díjat ad a bogár-irtóknak. Ezt az eszmét egyébként a Hevesmegyei Gazdasági Egyesületnek megfontolás és javaslattétel végett kiadni kéri. A közigazgatási bizottság azt elfogadta. A közigazgatási bizottság legközelebbi ülését junius hó 13-ára, a hó második keddjére tűzték ki, mert a szokásos második hétfőn a törvényhatósági bizottság rendes évnegyedes közgyűlését tartja. A kivándorlás statisztikája ezúttal is örvendetes apadásról számol be. Április hó folyamán mindössze 20-an, illetve a hozzájuk tartozó családtagokkal együtt 23-an kértek útlevelet. Tizenhatan meg is kapták a kért útlevelet, 4-et pedig elutasítottak kérelmével, j A megyei közutakon épülő 12 drb. vas- betonhíd vállalati szerződését az alispán bemutatta, melyet a közigazgatási bizottság jóváhagyott. Az 1909—1910. évi közúti zárószámadás megvizsgálására kiküldött bizottság jelentése alapján a közigazgatási bizottság a közúti számadást elfogadásra ajánlja a vármegye közgyűlésének. A napirend többi részét apróbb számadások, felebbezések, adó- és gyógydíjak elengedési ügyei és kivételes-nősülési engedélyek töltötték ki. Az élet mélységeiből. — Társadalmi levelek. — Titkos társaságok. Bagoly mondja a verébnek: nagyfejű. Ez a szálló-ige talán sohasem aposztrofált találóbban egy-egy úgynevezett „nagyot mondást,“ mint most, hogy a „szabadkőmüvesi közszellem erős ébredésének“ egyik chanteciere azt kiáltja világgá az ébredő szabadgondolkodók táborából: — Titkos társaságok ? Ez nem mi vagyunk, szabadkőművesek ; hanem a — szerzetesrendek. Azután vélt igazát igy igyekezik támogatni a kitűnő (bár önkéntelen és szándéktalan) humorista : „Ä. szerzetesrendek szervezete, alapszabálya a laikus közönség soraiban senki előtt sem ismert (?) s melynek köztudomásra jutása nagy harcok kitörésére vezetne. (!) A szerezetes- rendek életét csakúgy, mint minden társaságét, bizonyos alapszabályok szabályozzák. Ezek az alapszabályok Magyarországon jóváhagyva nincsenek, azokat semmiféle közjogi hatóságunk nem ismeri. (?) A klerikalizmus óriási hatalma könnyű szerrel kivívta azt, hogy a mai jogállamban a szerzetesrendek olyan szervezetet képezhessenek, amely teljesen az államon kívül él. (?) A szerzetesrendek e szervezeti szabályokat a legnagyobb titokként őrzik (?!) saját jól felfogott érdekükben, mert hiszen különben minden kétséget kizáró módon beigazolódnék, hogy a szerzetesrendek az állam, az ország népességének érdekeit semmibe se veszik, tagjaik egyedül és kizárólag a klerikális érdekek egyoldalú szolgálatára hivatottak. (!) Ekkor derülne ki igazán, hogy melyik tábor is a hazafiatlan; vájjon az-e, amely az általános titkos választójog, a felekezettelen állami népoktatás és szekularizáció jelszavával a magyar nép gazdasági és kulturális felszabadításáért küzd, avagy az a tömeg, amely az állam pénzén és a hivatalos körök meleg támogatásával, Magyarország népének érdekeire való minden melléktekintet nélkül az egyház hatalmi érdekeiért harcol.“ Hát bizony ez lendületes — kilendülés. Komoly szót azonban alig érdemel. Nem egyéb ez telivér szabadgondolkodó — nagyképűsködésnél. A mai társadalom, mely a haza javán munkálkodik, és a régi, mely ezt a hazát fenntartotta, a mai társadalmi rendet, közviszonyokat, kultúrát, gazdasági erőforrásokat megteremtette : vájjon honnan toborozta vezetőelemeit, a nemzetfenntartó intelligenciát? A szerzetes-gimnáziumokból. Mert bizony a bencések, a ciszterciek, a kegyesrendiek, a premontreiek, a piaristák, a jezsuiták, a ferencrendiek, a minoriták látták el hajdan, és látják el még ma is csaknem az egész vonalon a magyarság őrleikének, az intelligenciának középiskolai oktatását. És ezért lennének ők azok, akik: „...az állam, az ország népességének érdekeit semmibe se veszik“? Vagy talán az rrgalmasok, akik kórházakat tartanak fenn, orvosokká, gyógyszerészekké képeztetik magukat, hogy a szenvedő emberiségnek segítségére legyenek: ezek a haza és a nép ellenesei? Avagy a ferencrendiek, a kapucinusok, akiket a nép — jótékonyságukért, könyörületükért, szolgálatkészségükért, emberbaráti működésükért—barátoknak nevezettel? Vagy a többiek, akik mindannyian a kultúrának, a hazafias- és valláserkölcsi erényeknek s a közjóiét előmozdításának zászlóvivői ? . . . Nem, t. .‘.-os elmélkedő. Nem az állam és a nép ellenségei ezek, hanem a haza és a nép igazi barátai, oktatói. Sőt még csak nem is „titkos társaságok.“ Hiszen szervezetük közismert (legfeljebb az nem vesz róluk tudomást, aki nem akar; avagy aki a közművelődésnek csupán a — fáklyahordozója!); működésük áldásait pedig akár közvetetlenül, akár közvetve, de mindnyájan érezzük. Azt értjük, hogy a „szabadkőmüvesi közAz építőmunkás még nem érhetett mesz- szire. . . Ott lohol sápadtan, félelemtől reszketve. Bátorságot iparkodik magára erőltetni és egyszerre üldözői felé fordulva szól: — No, mi lesz ?! Magukat alkalmasint a bizottság küldte utánam! — Még kérdi ? ! Az üldözők az árokba lökik kerékpárjukat. — Nyomorult! gazember! áruló! Tudhatja, hogy a rókavadászatra nincs tilalom az esztendő egy napján sem! — Mit akarnak tőlem ? Nincs-e jogom ahhoz, hogy akkor dolgozzam és ott, ahol én akarok? Van-e az embernek szabad akarata, vagy nincs? — Ezt a szabadságot az arcára bélyez- zük, gaz áruló? A munkás háttal támaszkodik egy fa törzsének és fenyegetően emeli fel ivópalackját: „A ki léket akar a fejére, csak jöjjön közelébb!“ A három férfi körültekint és meggyőződik arról, hogy senki sem látja őket. — Szabad akarat kell neked ? Erről majd beszélünk, kutyái Megfizetünk neked, te tőkések szolgája! Kődobások és ökölcsapások érik a munkás széles mellét és napsütött, esővert arcát; szöges csizmatalpak rugdossák testét. — Itt a béred, áruló! Majd megtanítunk téged arra, hogy miként kell kollégáidat eladni. A szánandó ember immár nem tud tovább védekezni. Kimerülve rogy le a földre, miközben egy patkós csizmasarok széttapossa az orrát. — Ez a sztrájkbizottság pecsétje! A munkás elájult. Mozdulatlanul fekszik vérében, mialatt a három ítélkező tanácskozik felette. Mitévők legyenek vele? — Eb, mit! Hagyjátok itt megdögleni! — szól az egyik és kerékpárja felé indul. — Nem! Én ennél jobbat tudok. Jöjjetek, segítsetek. Fogd meg a vállánál, te pedig a lábánál. Most egy közeli fához cipelik. — Támasszátok ehhez a fához! ügy; kössétek oda saját övével! Erősen! Még erősebben! És most akasszátok nyakába a tarisznyáját. . . Még néhány durva szitkot szórtak az öntudatlan ember felé, ki azonban már nem hallotta, azután gyorsan eltűntek kerékpárjaikon. Másnap reggel egy pap ballagott az országúton az állomás felé. Ráakadt a fához kötött vonagló munkásra. — Szegény barátom ? Kik voltak a haramiák ? — Nem voltak azok rablók! — nyögte ki a megkínzott ember. — Hát kicsodák ? — Társaim. — Miért ? — Tisztelendő uram, gyermekeim vannak és emellett beteg a feleségem. És két hónap óta már ez a harmadik sztrájkunk. Ostoba sztrájk! azt se tudjuk, miért rendezték! Én végre is dolgozni merészkedtem. — Dolgozni merészkedett! — ismétlő a pap. Oly súlyos vétek az? — Annyira súlyos, hogy ma reggel már öt társam elhaladt mellettem a jobb érzésüek közül és egynek sem volt bátorsága kötelékeimet megoldani. A pap felsóhajtott. — Szegény emberek, gondolta, Krisztus és egyháza szabaddá tette a munkásokat, mig az újkori pogányság újra rabszolgasorba hajtja őket. . . Pierre L’Ermite után.
