Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-29 / 34. szám
1911. április 29. EGER. (34. sz.) 3 lentése az egri főkáptalannal folytatott tárgyalásokról. Ury József dr. és társai kérelme a főszékesegyház nyugati sarkától a törvénykezési palota főbejárója előtt levő aszfaltjárdáig gyalogjáró kiépítése iránt. A mérnök előterjesztése állati hullaégetőkemence létesítése tárgyában. Nagy János dr. kérelme a tanonc-inter- nátus részére megszavazott segély első részének (500 kor.) kiutalványozása iránt. Hevesvármegye alispánjának leirata a bérkocsi-szabályrendelet módosítása tárgyában. Az iparos-képzés. Sok, nagyon sok a baja a magyar iparosnak. Főként a magyar kisiparosnak. Szinte szemlátomást pusztul, sorvad: és nem akadnak az orvosságára! Pedig sokan keresik ezt az orvosságot! Iparpártolásról beszélnek, iparfejlesztéssel kísérleteznek. Nem ér semmit. Pártolással, fejlesztéssel csak az egészséges ipart lehet is- tápolni: a beteget előbb talpra kell állítani. Egészséges vérkeringést kell biztosítani számára. És hogy ezt teltessük: a baj gyökerét kell kikutatni; és, bár fájdalmasan essék is, ott, a gyökérnél kell kezdeni a bomlasztó betegség csiráinak kiirtását. A magyar kisipar válsága nem az iparpártoláson és iparfejlesztésen múlik, hanem — akár milyen merészen hangzik is — az iparos-képzés kérdésének szerencsés megoldásán fordul meg. Mert, miként azt Kecskeméti Antal, szegedi lakatos-mester, (tehát maga is kisiparos 1) magyaros őszinteséggel mondja: „mit ér az iparpártolás, hogyan fejlesszük iparunkat, ha nincs elegendő, hasznos munkaerőnk, nem vagyunk képesek iparosokat nevelni; azaz talán tudnánk, ha lenne ennek megfelelő matériánk, de különben is, sajnos, igen kevés azoknak a munkaadóknak száma, kik ezen a téren hivatásuk vagy kötelezettségük tudatában vannak.“ Igen érdekes ennek a derék, értelmes"és tisztánlátó magyar iparosnak a fejtegetése a magyar kisipar helyzetéről és azokról a módozatokról, amelyekkel a bajok továbbterjedését megakadályozni és orvosolni véli. Talán használunk az ügynek, ha egyet-mást közlünk belőle. Hogy az iparosképzés, — írja az érdemes lakatos-mester — és a hasznos munkaerők nevelése manapság minő nagyfontosságu tényezők és minő nagy szükségét érezzük a nem is mondom hasznos, hanem csak a némikép megfelelő magyar munkaerőnek, ezt mi, iparosok, tudjuk leginkább mérlegelni; mi érezzük ennek hiányát leginkább. Szó sincs róla, akad ilyen is. És távol áll tőlem a muukásosztály bármelyik részét bántani, vagy szemrehányással illetni, hiszen egymásra vagyunk utalva és bizony mi mesterek, vagy munkaadók csakis munkásainkkal együtt, csak egymást megértve boldogulunk úgy, ahogy tudunk, de általánosságban elismert, leszögezett tény, hogy igen kevés azon munkásaink száma, kik hivatásuk magaslatán állanak. De általános a panasz minden téren, hogy nagy a munkáshiány és ez tényleg igy is van. Hogy miért? Nagyon egyszerű ennek a magyarázata. Eddig a tanoncok (a múltban inas volt a neve) a legszegényebb néposztály azon gyermekeiből kerültek ki, kik tanulni egyáltalán nem akartak, vagy nem tudtak. A középosztály, a tulaj- donképeni iparosnak való matéria, a világért sem adta volna fiát ipari pályára, hanem úgyszólván kinlódtatta a felsőbb iskolák osztályaiban is, vagy a legvégső esetben beadta valaminő kereskedésbe inasnak, azzal a gondolattal, hogy akármi lesz is a gyerekből, de mesteremberhez, de inasnak nem adom. Manapság másként áll a dolog, a közép- osztály is iparost szeretne a fiából nevelni. Ott véli (s egész helyesen !) boldogulása útját feltalálni; de inasnak vagy egyáltalán nem adja, vagy csak a legvégső esetben, a kényszer nyomása alatt adja fiát, mert félti (és joggal féltheti is) a műhely levegőjétől, a műhelybeli általános rósz szokásoktól, a bánásmódtól. És bizony-bizony, a mai szociális viszonyok következtében, a munkaadó minden fáradsága kárba vesz és a legjobb akarat mellett sem nevelheti inasait hasznos munkásnak. Ki kellene tehát emelni az inasokat a műhely környezetéből, és ipari szakiskolák, vagy ehhez hasonló más intézmények létesítése által kellene iparosokat nevelni és ezzel egyidejűleg a magyar ipart fejleszteni és megteremteni. Jól tudom azt, hogy az ipari szakiskolák tömeges létesítése egyelőre kivihetetlen, mert nincs meg rá a kellő anyagi fedezet; azért más megoldást kell keresni és talá ni. Elsősorban a felső ipariskolák számár kellene mérsékelni, vagy legalább is újabbak felállításával már nem szaporítani a számukat. M-rt s^m az államnak, sem a társadalomnak, legkevésbbé pedig az iparosoknak és a magvar iparnak az érdeke nem kivánja a felső ipariskolákból kikerülő úgynevezett „intelligens, művelt iparosokat,“ akik a frakkos urat játsszak, de akik félve nyúlnak a kalapácshoz, nehogy folt essék a — becsületen. A felső ipmskolák helyett is a gyakorlatban kitünően bevált ipari szakiskolák számát lehetne szapotítani, ahonnan dolgozni akaró és tudó segédek, valóságos mesteremberek kerülnek ki. De miután az ipari szakiskolák tömeges létesítéséről nem beszélhetünk, mert ez az állam pénzügyeinek rendkívüli nagy megterhelésével járna, ipari szakműhelyek, vagy ipari tanműhelyek (a cím mellékes) létesítését ajánlom olyképen, hogy azok állami felügyelet alatt lennének, de az államnak úgyszólván semmi néven nevezendő megterhelését nem vonnák maguk után. Ezeket az ipari tanműhelyeket, legyen az fémipari, vagy faipari, (egyelőre csak ezekről beszélek), olyan kizáróan vidéki központi ipari városokban kellene létesíteni, ahol megfelelő nagyobb fém- és faipari ipartelepek vannak. A telep tulajdonosával, ha annak személye és eddigi ipari rátermettsége m ndeu tekintetben megfelelő, az államnak tárgyalásba kellene lépnie az iránt, hogy hajlandó lenne-e telepén, a saját költségén ipari tanműhelynek megfelelő revedett, a szíve. Ez saját szavaiban jut kifejezésre akkor, midőn megtudja Jessica szökését, aki drága ékszereivel hagyta el az atyai házat: „Bárcsak leányom holtan heverne lábaim előtt és a drágakövek fülében! Bárcsak gyász- pádon feküdnék előttem s az aranyak koporsójában.“ Részvétet éreznénk az agg ember iránt, midőn súlyos hálátlanság földig tiporja, melyet mint apa gyermeke részéről tapasztal. Megindítana sorsa, melyet oly tragikai erővel felpanaszol: .. meg nem mozdul a balsors, csak ha az én fejemet kell sújtani; sehol semmi sóhaj, csak ha én nyögöm; semmi könnyű, csak ha én sírom.“ De abban a pillanatban, amint megtudjuk, hogy kedvesebb volna neki, ha leánya holtan; gyászpadon heverne lábai előtt, mint az, hogy drágaköveit kell elvesztenie: szívünk megfagy, eltűnik szívünkből minden gyöngédebb érzés, minden részvét. És örvendünk a pénzsóvár uzsorás balsorsán, aki minden etikai követelmény előtt légmentesen zárja el szívét. Lehet-e tehát föltennünk Shylockról, hogy ő népét szereti, mikor még saját leánya iránt sem érez szemernyi szeretetet sem ? Vizsgáljuk most a per törvényszéki tárgyalását. Porcia a Shylock kötvényét, melyet ő maga „tréfásának, Porcia pedig „csodás természetűdnek mond, érvényesnek ismeri el. Mert ha volt idő, melyben az adós testével és életével felelt adósságáért: akkor kellett lennie oly időnek is, melyben oly köti evél, mint a Shylocké, érvényes volt. Porcia tehát azt a jogot, mely a kötlevélből foly, magában véve — a konkrét eset körülményeit nem tekintve — elismerhette, mert annak az időnek jogrendje, melyből a költő a jogszabályt veszi, ily adósleveleket nem tartott erkölcstelennek. A köt- levél ellen tehát formai szempontból és általában véve nem lehet kifogásunk. ítélet alá kell azt bocsátani, humánus érzékünk bármennyire is szeretné azt elkerülni. A bíróra nézve nincs más űt, mint a felek jobb érzéséhez appellálni és felkérni őket, hogy az embertelen szerződés végrehajtásától álljanak el. A tiszteletre méltó dozsé, a velencei törvényszék elnöke, komoly szelídséggel iparkodik hatni a megátalkodott uzsorásra, hogy félelmetes jogától álljon el: „Zsidó, szelid válaszra számolunk.“ Nem használ a szenátorok rábeszélése sem. Az istentelen uzsorás szíve kővé vált és fen- héjázóan kérkedik jogával: „— — A fontnyi húst, mit rajta keresek, Drágán vevém. Enyém; kell birnom azt.“ „Én itt kötvényemhez ragaszkodom.“ Megkínálják kétszer annyi pénzzel, mint ameny- nyit követelése kitesz; háromszor annyival; sőt ha ez kevés, tíz annyi pénzt is készek letenni. Shylock hajthatatlan marad. „Én jogomat kívánom.“ A Bolognából meghívott ifjú jogtudós, Porcia, sem tehet mást, mint azt, hogy az uzsorás szívéhez szóljon : „Legyen tehát kegyelmes a zsidó.“ Mindhiába. Porciának nemes, szép szavai a kegyességről — nem indítják meg az uzsorást. Gyűlölete, aljassága minden emberi érzést megvet. Porcia azután pénzvágyát akarja fölkelteni t „Shylock, 5k három ennyi pénzt ajánlanak.---------------------------------------légy Kö nyörletes, vágy három annyi pénzt, Hadd tépjem ón szét e kötlevelet.“ Hasztalan, az irgalmatlan uzsorás nem tágít - szörnyű hidegvérrel vágja oda a birónak : „Lelkemre mondom, nincs oly büverő Nyelvben, mi megmásítsa szándokom.“ „Én itt kötvényemhez ragaszkodom.“ A velencei törvényszéknek tehát Ítélnie kell; döntenie kell a fölött, hogy a törvény betűje (a szigorú jog), vagy pedig a szelleme (a méltányosság) győzzön ? A biró kénytelen a királyi kalmárt az ördögi uzsorás késének kiszolgáltatni: „Kalmár húsából egy fent a tiéd: S törvény szerint megadja e gyűlés.“ A kocka el van vetve. Győzött a merev jog. (Befejezése következik.)
