Eger - hetente kétszer, 1911
1911-01-14 / 4. szám
1911. január 14. EGER. (4. sz.) 3 Az említett statisztika szerint ugyanis az 1908—1909. iskolai évben volt jog- és állam- tudományi hallgató Melyik városban? Téli félév Nyári félév 1. Budapest ................... 3 726 3278 2. Kolozsvár.................... 1562 1362 3. Kassa......................... 183 175 4. Nagyvárad .................... 1 56 133 5. Pozsony........................ 2 74 234 6. Eger............................. 1 19 106 7. Pécs............................. 1 28 109 8. Debrecen.................... 1 47 129 9. Kecskemét.................... 8 5 101 10. Máramarossziget. . . 124 125 11. Sárospatak.................... 5 5 49 12. Eperjes......................... 315 292 Összesen: 6874 6093 Az említett iskolai évben tehát átlag 6000 jog- és államtudományi hallgatója volt hazai egyetemeinknek s akadémiánknak — Zágrábot leszámítva. Ezzel szemben orvosnövendék átlagban 2000, bölcsész pedig 1400. Igaz, hogy jogász több kell, mint orvos és tanár. De közéletünk nem ily aránytalan többletet kíván. Vagyis már az a körülmény, hogy ifjúságunk beteges szeretettel keresi a jogot, mutatja, hogy ez nem normális állapot. Nem is lehet annak mondani, ha elgondoljuk, hogy a köny- nyebb megélhetés és a négyévi semmittevés reménye vezérli az ifjakat a jogi pályára. Más szóval: az előadások kerülése mellett is boldogulhat a jogi tanfolyamokon. E tekintetben azután a két egyetemet nem lehet eléggé hibáztatni. Viszont a vidéki jogakadémiák nagy részét ki kell venni a pa- naszlottak közül. Nálunk például nem lehet a jogásznak — elhallgatni az egész félévet, vagyis feléje se nézni az akadémiának. Ezzel szemben a fővárosban nagy kavarodás lenne, ha egyszer minden beiratkozott jogász elhatározná, hogy 8-tól 12-ig végighallgatja az előadásokat. Háromnegyed része kiszorulna — tanterem hiányában. Minek írnak be tehát annyi jogászt, ha nincs elég tanterem? így természetes, hogy a rendszer csalogatja az iskolakerülésre a joghallgatókat. Ennélfogva a reform legelsejét abban kell látnunk, ha a szabályozás első pontja ezt fogja mondani: A tudományegyetemeken és jogakadémiákon csakis annyi joghallgató jegyezhető be, amennyit a tanintézetnek rendelkezésre álló tantermeiben megfelelően el lehet helyezni. Addig nem lehet radikális reformot kezdeni e téren, amig a tanintézeti kérdés fenti oldalát nem rendezik. Papir-jogászkodásunk addig nem érhet véget, mig több jogászt iratnak be, mint amennyi a padokban elfér. E reform folyománya lenne azután az a paragrafus is, mely kimondaná, hogy az az egyetemi tanár, ki országgyűlési képviselővé választatik, a két állást összeférhetetlennek köteles tekinteni. Mert csak ez által lehet elkerülnünk azt, hogy a budapesti tudományegyetemen a professzorok a katedrát csakis a politikai harcok utáni pihenőnek tartsák. Vagy képviselők, vagy ifjuságnevelők legyenek! így elérnénk azt, hogy a jogász és a tanár közelebb jönne egymáshoz. A tanár ugyanis csak az ifjúsággal foglalkozhatnék s viszont az ifjúság se szorulna ki hely hiányában a a tantermekből. Mennyivel intenzívebb lenne felsőbb nevelésügyünk ez esetben. Azonnal megszűnnék a papiros-jogászság. Azonban ehhez még egy föltétel kell. Tiltsák el a középiskolát végzett államhivatalnokokat attól, hogy államszolgálatban mint rendkívüli, avagy mint névleges tényleges joghallgatók, utólagosan szerezhessék meg a jogi végzettséget. Mert ennél képtelenebb valami nincs. Az a sok hivatalnok, ki jogi diplomát akar magasabb álláshoz, azzal az elhatározással megy neki a jognak, hogy bármily protekcióval, de minél kisebb készültség árán szerezze meg az államvizsgát. És ezek az urak is jogászoknak vallják magukat, jóllehet a jog- és államtudományoknak még csak a zománcát is alig ka- pargatták le. És ugyancsak ezek az urak eléje törtetnek a;rendes, szabályos úton végzetteknek a hivatalokban. Jólli-het az állásokhoz szükséges jogi kvalifikációjuk talán még a zérusnál is kevesebb és csak papiroson van meg. Milyen nagymérvű e hivatalnok-jogászkodás, azt csak a nagyobb hivatalnok-gócpontokon lehet látni. Az a vasutas, az a postás, az az adótiszt, akinek nem tetszik a kezelés, vagy ál-uri mivoltának derogál a foganatosítás alantas szerepe, mind műkedvelő-jogásznak megy, bízva átminősítésében. Igazán vétek ilyen jogászokat nevelni, mert ezekben a legprimitívebb jogismeretet is alig kereshetjük. Igaz, a nem kizáróan jogászi (bíró, ügyvéd, jogügyi igazgatóság, kincstári íigyészég, igazságügyminiszterium stb.) pályára lépő jogvégzettek se foglalkoznak jogi doktrínákkal a hivatalokban, de mégis inkább föltételezhető, hogy — ha becsülettel fogták fel jogi tanulmányaikat — a jog- és államtudományok kvintesszenciáját ismerik. Az eddigiek, mondhatnánk, a jog-oktatás reformjának személyzeti részét, keretét adják. Eddig jobbadán az anyaggal foglalkoztunk, amely anyag a jogi oktatás passzív alanyát teszi. Azonban e személyzeti kérdést szinte lehetetlen is elmellőzni a reformnál, mert hiába a legeszményibb újítás, a legszakszerűbb reform a tanítás rendszerében, ha az anyag nem alkalmas arra, nem méltó, nem megfelelő, hogy e magasztos eszméknek alkalmas talaja legyen. Az anyagot kell előbb megrostálni. A mag csak igy kerülhet szikla helyett alkalmas termőföldbe. Csakis igy lehet jól megalapozni a reformot, mi által kettős lesz a nyereségünk: 1. ) jogi oktatásunk színvonala emelődik az anyag-megrostálás folytán előálló nemesbe- dés következtében; 2. ) így sikerül elejét vennünk annak a túlzott tülekedésnek, mely a mai ifjúságot a jogi iskolák felé Űzi. (Befejezése következik.) A hét. Minden drágul. Annyira emelkedőben van minden, hogy manapság már azt csodáljuk, ha valamit a régi árban kaphatunk meg. Az Egyetemes Regénytár-rak kötetei egy koronáért voltak kaphatók, tavaly azután fölemelték 20%-kai, és most már 1 kor. 20 fillér minden kötetnek az ára. A Stampfel-féle TudoA reájok való hatás nagyságát és minőségét bajos volna megállapítanunk határozottan. Némi támpontot nyújt mégis, hogy azok a hajlamok, amelyeknek kifejlődésére a társulat alkalmas eszközöket nyújtott, mennyiben jutottak kifejezésre az életben, legfőképen pedig azok a nyilatkozatok, melyekkel a társulat neveltjeiből vált nagy férfiak, iránta érzett hálájukat és elismerésöket kifejezték. * A társulat megalapítói között szerepel az akkor I. éves teológus, Szvorényi János (szerzetesi nevén: József), a később naggyá lett nyelvész és iró. Fiatal lelke talán akkor itta- sult meg először a magyar nyelvért égő lelkesedés tüzétől, midőn felesküdött a zászlóra, melyre a „honi nyelv és literaturá“-ért való küzdelem jelszava volt felírva. És bár a társulat akkoriban még csak „olvasó“ és nem „dolgozó“ kör volt, a lelkesítésen kívül mégis adott Szvorényinak magyar olvasmányokat, adott irányítót. Mint Szász Károly mondja — „hosszú és sikeres irodalmi pályájára nevelője és táplálója lön.“ O maga legjobban tudta, hogy mennyit köszönhet társulatunknak. És sokszorosan vissza és fizette tartozását azzal, hogy gimn. igazgató korában állandó vendége volt társulatunk nyilvános ünnepségeinek, s 50 éves fennállása alkalmával meleghangú elismerő levél kíséretében 100 írttal jutalmazta meg a kört, „melynek egykor bölcsőjét ringatta“ s „melynek kebeléből lépett irodalmi aprós dolgozataival a nyilvánosság elé.“ Még tagja volt Szvorényi a társulatnak, midőn az 1837-ben új lelkes tagokat nyert Pájer Antal, Perger János, Tariczky Endre s mások személyében. A következő évben már ott találjuk a tagok sorában Viparina József I. „évi“ teológust is, a későbbi Párkányi Bélát. Ezek a lángoló lelkű ifjak hamarosan új életet teremtettek a társulatban; új működési tért nyitottak tehetségüknek, midőn 1837 ben kimondották, hogy a társulat tagjai ezentúl dolgozni és dolgozataikat birálát alá bocsátani tartoznak. A társulat sokat köszönhet az említett nevekM nek. Ok voltak azok, akik a tagokat a passzív szereplés helyett a tényleges munkába bevezették. A legszorgalmasabb „dolgozó tagok: Perger, Viparina, Pájer. . .“ Perger János előbb mint „titoknok“ (később jegyzői állás), majd mint a társulat elnöke fejt ki nemes munkásságot. Főképen a nevelés kérdéseivel szeret foglalkozni, mert a munkácsi megyéről irt vázlatai után 1846-ban két, a gyermeknevelés körébe vágó dolgozatával kelt elismerést. Viparina József a legmunkásabb tagok egyike. Említésreméltó dolog, a Szentírással való foglalkozás iránt érzett hajlamának jellemzésére az, hogy a társulatban elfogadott első dolgozata németből fordított szentírás-részlet. Több értékes dolgozata közül a levéltárban, sajnos, csak egvmaradt meg; a többi elkallódott. Nagyobb tisztséget nem viselt a társulatban, de ahol több tapintatot, ügyességet kívánó bírálatról, vagy egyéb teendőről van szó, mindenütt megtaláljuk nevét, Valóban nehéz volna eldöntenünk, hogy ily nagy lelkeknek a társulat fejlődésére, viszont a társulatnak a naggyá leendő ifjak lelkére való kölcsönös hatásában — ki maradt az adós fél. Annyi bizonyos, hogy a társulat első nagyobb föllendülését az ő munkás kezűknek köszönheti, de viszont ők is megtalálták, a társulat érdekében való munkájok eredményét abban, hogy megtanultak önérdek nélkül, pusztán nemes ideálokért dolgozni. Egy évre Tárkányinak a társulatból való távozása után a társulat tagjainak névsorában találjuk Zalár (családi nevén Hizly) József, 1846- ban Mindszenty Gedeon I. éves teológusokat, akik a társulatnak 1848-ban bekövetkezett megszűnéséig nem egy szép jelét adták fejlődő tehet- ségöknek. Mindszenty az időtől kezdve, hogy „Milyen a valódi lelkipásztor?“ c. dolgozata dicséretet nyert, egyre gyakrabban szerepel szavalattal. Szereti Petőfi költeményeit és előadásra való tárgyat is választ közűlök. A szépen megindult munkásságnak az vetett véget, hogy a társulat 1848-ban feloszlott, miután összes vagyouát, 100 forintját, a haza oltárára áldozta fel. (Befejezés következik.)
