Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-08 / 28. szám
2 EGER.. <28. sz.) 1911. április 8. értékesebb része immár a kisüzemeké, ami szociális szempontból kívánatos állapot, egyébként azonban azt jelenti, hogy az ország igen nagy területén hátramaradt, analfabéta gazdálkodást folytatnak. Ily körülmények között, a gazdasági intelligencia emelése az alsó kategóriákhoz tartozó gazdák között, beláthatatlan fontosságú és elemi föltétele minden komolyabb sikernek. Nálunk a nép gazdasági oktatásának ügyét nemzeti feladatnak kellene tekinteni. Ezt a feladatot, nagy eszközökkel és egész lélekkel kell szolgálni, különben a mezőgazdaság intenzitása érdekében kiadott milliók jórésze egyszerűen kárbavész. A szakértelemre azonban nemcsak a parasztgazdaságok éheznek. Óriási birtoktestek vannak Magyarországon, melyeket szakmabeli hozzáértés nélkül kormányoznak. Már magában véve az ország mezőgazdaságának kormányzó szervezete, a közigazgatás, is a jogászintelligencia kezén van. A középponti közigazgatásban csak újabban vivőit ki vezető állást néhány szakképzett gazda. Ezt az egy-két kivételes karriért nem tekintve, a földművelésügyi minisztérium lényegében éppen úgy jo- gászmiuisztérium, mint az igazságügyi, vairy a belünyi. A helyi közigazgatás pedig tisztán jogász-szervezet. Ebben a szervezetben szakképzett gazdák még csak véletlenségből sem kaphatnak helyet, noha a mezőgazdasági törvényeket a közigazgatási tisztviselők, a szolga- birák, hajtják végre, kiknek emellett mintegy hét millió katasztrális holdat kitevő községi és közbirtokossági birtok kezelésénél ellenőrző és irányító hivatásuk van. Óriási kiterjedésű városi birtoktestek fölött ismét a városi tanácsok intézkednek, melyeknek tagjai között szakavatott gazda csak véletlenül akad. Szinte elképzelhetetlen, hogy a minősítési törvény a gazdasági szakképzettséget meg ne követelje olyan tisztviselőkre nézve, kik tisztán földművelési ügyekkel foglalkoznak és mezőgazdasági kérdésekben döntenek. Ha a kis- és törpegazdák analfabétaságát a haladás kerékkötőjének tartjuk, annál inkább meg kell követelnünk, hogy a gazdasági szakképzettség a mezőgazdasági közigazgatás egész területén érvényesüljön. Minden körülmények között helytelennek és tökéletlennek tartjuk a közigazgatási birtokkezelést. Örömmel fogadtuk ezért a földművelésügyi miniszternek a pénzügyi bizottságban tett azt a kijelentését, hogy a városok rezsiben való gazdálkodását nem helyesli. Nézetünk régtől fogva az, hogy úgy a városi, mint a községi, s egyéb erre alkalmas kötött birtokokat lehetőleg közép- és kisbérietek utján kell értékesítenünk. A hasznosításnak ezt a módját különösen földbérlö szövetkezetek létesítése és támogatása teszi lehe övé. Egyáltalán rendkívül kívánatos az egészséges bérlőosztályok kialakítása nálunk úgy gazdasági, mint szocális szempontból. É^ Darányi birtokpolitikai törvényjavaslatának a középbérletek létesülésére célzó intézkedései a legértékesebb részét tették. Ezt a szándékot nem szabad elejteni. A magyar középosztály fiai a földbérletekben hajlamaikhoz közeleső foglalkozási teret találha'nak és a kisgazdák fiai is, némi tőkével támogatva, megtalálha'ják a boldogulásnak és a vagyonszerzésnek azt a módját, mely mindenesetre egészségesebb a hitelbe való földvásárlásnál. További birtok-szétforgácsolasokkal aligha fokozhatjuk a nemzeti jövedelmet s ezen az utón több beteg egzisztencia keletkezik, mint reményt keltó. De a haszonbérlői vállalkozások számára még óriási területünk van, melyen keletkezhetnek uj, egészséges és produktiv egzisztenciák a létezők sérelme nélkül, sőt a többinek javára értéktermelésnek és a vagyonszerzésnek biztató munkája indulhat meg. Méltán sorozhatjuk a mezőgazdasági életet termékenyítő és irányító erők közé a társadalmi köztevékenység szerveit: a gazdasági egyesületeket is. Ma a gazdasági egyesületek egyéb hivatásuk mellett a mezőgazdasági érdekképviseletnek egyetlen orgánumai. Sajnos, legtöbbjük a kettős feladat teljesítéséhez fél eszközzel is alig rendelkezik. Ezért kétségtelenül az volt a földművelésügyi miniszter egyik legrokonszenvesebb biztatása, hogy a gazdasági egyesületeknek legalább normális költségvetésük biztosításával fogja megadni az eddiginél szilárdabb lábvetőpontot. Kár, hogy ennek a szép szándéknak idáig nem volt folytatása. A gazdasági egyesületekre nézve körű belül mindmáig az a helyzet, hogy megadóztatják a felsőbb kategóriájú birtokosokat azért, hogy lefelé közvetítők lehessenek és munkásai a nép gazdasági kultúrájának. A gazdasági egyesületek, amennyire anyagi eszközeik megengedik, a legfontosabb és mondhatnánk a legönzetlenebb kulturális hivatást végzik ebben az országban. Ók maguk mindenképpen megérdemlik, a közérdek pedig egyenesen megköveteli, hogy hivatásuk teljesítésében a legmesszebbmenő támogatást élvezzék. Szerénytelenség és önzés kélkül sürgethetjük a földművelésügyi minisztert, hogy a gazdasági egyesületek talpraállítása céljából mindent és minél előbb megtegyen. Minden idefordított áldozat bizonyára éppen úgy hozzátartozik a földművelés színvonalának emeléséhez, miut a jó terméshez a tavaszi eső. Kimutatás Egerváros országgy. kévpviselö- választóiról. Egerváros központi választmánya által, az országgyűlési képviselőválasztók névjegyzékének kiigazítása céljából kiküldött bizottság munkálatát befejezvén, Rátvay Géza dr. küldöttségi elnök a központi választmányhoz már beterjesztette az összeírás eredményét, mely a következő: A választók száma Az 1912. évben Városrész az 1911. az 1912. több keveévben évben sebb Város I. . 196 200 4 — „ II. . 266 270 4 — „ III. . 103 113 10 — „ ív. . 121 119 — 2 Hatvan I. . 240 268 28 — „ II. . 227 243 16 — „ III. . 255 253 — 2 „ ív. . 176 200 24 — Felnémeti n. 131 172 41 — Czifrasánc n. 123 151 28 — Makiári I. . 138 165 27 — Makiári II. . 136 155 19 — Összesen 2112 2309 201 4 A 201 főre rugó szaporodásból levonva a fogyást (4), végső eredményképen az 1912. évre 197-tel lesz több választója Egernek, mint az idén. ad kifejezést. Ugató, harapós, hitvány ebeknek nevezi kritikusait és elmondja nekik, hogy nem bottal verték ő belé tanítói a költészetet, nem korlátozzák őt iskolai szabályok. „A kor- láttalan természet vadvirága vagyok én!“ kiált fel, mely nem virít finnyás emberek számára. Néha-néha azon a ponton van, hogy eldobja a tollat, felhagy a versírással, — de azután barátainak elismerő, békítő szavai lecsillapítják lelke háborgását. Elmondja gondolatait a szent költészetről, amelynek méltóságát éppen azok tiporják lábbal, akik fel akarják emelni, mikor azt hirdetik, hogy nagyúri, díszes, tündöklő terem az, hova csak fénymázas cipőkben lehet bejutni illedelmesen. Akik igy beszélnek, azok szerinte álpróféták. A költészet olyan épület, „Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy; Szóval szentegyház, ahova belépni Boeskorban, sőt mezítláb is szabad.“ Ám a harc után következett a legteljesebb diadal, melynek dicsősége soha el nem homályosuló fényben ragyog előttünk, igaza volt Yahot Imrének, aki mint a Pesti Divatlap szerkesztője, először adott Petőfinek biztos kenyeret. „Hiába akarják Petőfi gyorsan kivívott babérkoszorújának örökzöld leveleit lerágni az apró hernyók; haszontalan erőlködésük közt le fognak ők hullani az élet fájáról a feledés sírjába, míg az általuk üldözőbe vett költő sértetlenül és diadalmi dicsőséggel álland a halhatatlanság csarnokában.“ A jövő elismerésébe vetett hite Petőfit sem hagyta el soha. A lángelme jól sejtő ösztönével járta a saját útját, meg lévén győződve arról, hogy bármilyen ellenségesek legyenek is körülményei, az vezeti diadalra. „Mikor még nyomtatva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam — írja Úti rajzaiban — mikor még statiszta voltam a pesti Nemzeti Színháznál és hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat s a színészek parancsára korcsmába szaladtam sörért, tormás kolbászért; mikor még strázsáltam, vagy főztem kukorica-gombócot közlegény társaim számára és mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató ruha újjairahoz fagyott, s mikor a káplár „menjen kend“ parancsával lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindekkor már világos sejtéseim voltak arról, ami velem egykor történni fog és ami meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol az egyik oldalamat alám tettem derekaljnak, a másikkal betakaróztam; megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassan- kiut... És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva.“ — A prófétalelkü költőnek, aki előre látta halálát, mikor holttestén át fújó paripák száguldanak át és aki megérezte, hogy felesége egykor el fogja dobni az özvegyi fátyolt, — ezúttal is igaza volt. És hadd jöjjön most záradékul a tanulság, amelyet bevezető soraimban Ígértem. Petőfi, mikor szakítva a hagyományos felfogással, megvetve a költészetről alkotott iskolás elméleteket, uj csapásra tért és szemben találta magával az ósdi vaskalaposságot: tulajdonképen nem tett mást, mint a költészetet uj tárgyakkal, uj érzelmekkel, uj hangokkal, uj színekkel, a magyaros észjárás uj fordulataival, szólásmódjaival gazdagította, tehát népies-nemzeti irányban fejlesztette tovább. Szakított a felfogással, amely szerint a költészet csak a választottaknak, a műveltebb társadalmi osztályoknak való gyönyörűség. Mint igazi népköltő, mint magyar fajunk sajátságainak, erényeinek, gyöngeségeinek igazi megtestesítője : az egész nemzetnek, tehát már a népet is magába foglaló nemzetnek lett énekese. Azonban azt, ami a szó igazi, esztétikai értelmében vett költészetnek, mint a szépet nyelv által kifejezni törekvő művészetnek lényegét teszi : a minden anyagiasságtól ment, tiszta, fölemelő gyönyörködtetést, az eszményiség kultuszát, nemhogy lábbal tapoduá, hanem inkább magasabbra emeli, mint bárki más előtte meg utána. Elmondhatja a legköznapibb dől-
