Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-05 / 27. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre _ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendök. === Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők. HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 27. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szerda, április 5. Csak tizenöten! Eger, 1911. április 4. Egerváros képviselőtestülete rendkívüli közgyűlést tartott csütörtökön, amelyre szabályszerű időben küldötte szét a meghívókat polgármesterünk. A gyűlésnek 11 órakor kellett volna kezdődnie s pár perccel később is csak tizenheten voltak a városház díszes nagytermében ; ezek között hat volt a városi tisztviselő. Később még hatan szállingóztak be a közgyűlésre, melyet igy huszonhárom képviselőtestületi tag jelenlétében tartották meg. Ez a szám, mely körülbelül 10%-a képviselőtestületünknek, bizony nagyon szomorú képet ad a városatyák kötelességteljesítéséről. Még szomorúbb, még sötótebb lesz ez a kép, ha meggondoljuk, hogy a 23-ból 8 — városi tisztviselő: a polgármester, főjegyző, ügyész, főszámvevő, mérnök, két tanácsos és a jegyző. Megállapítható ennélfogva, hogy tulajdonképen csak tizenöt városatya ment el a gyűlésre. A gyűlés kezdetén volt: 11, később érkezett: 4. Tekintettel most már arra a körülményre, hogy Egernek 100 virilis és 100 választott képviselője van, könynyen kiszámítható, hogy csak minden tizenharmadik képviselő érdeklődött a tárgy iránt. Pedig nem is holmi apró- cseprő dologról volt szó, hanem egy 140 ezer koronás tőkebefektetésről: a csendőrkaszárnya építéséről. Közügyről van szó: az alkotmányos szabadsággal együttjáró önkormányzati ténykedésről, melynek jogát a választópolgárok ezrei a kiválasztottakra ruházták. E kiválasztottak azonban vajmi keveset törődnek a kötelességgé magasztosult jog teljesítésével. És ha ezt a nemtörődömséget a virilis képviselők követik el: az ő dolguk. Első sorban és a legnagyobb mértékben az ő bugyellárisuk bánja. De a választott képviselők részéről hűn az ilyen hanyagság, amelyet egyáltalán nem ment az, hogy hiszen mindenütt igy van, az egész vonalon. Nem mentség az, hogy a képviselőház ülésén átlag 50—60 képviselő vesz részt; nem mentség, hogy igy van ez a vármegyék közgyűlési termeiben is. Egyik hiba nem menti a másikat; egyik bűn alól nem ad föloldozást a másik. Már csak azért se menthető ez a közönyösség, mert hiszen csak a szorosan vett közügy iránt tanúsítják. A városi költségvetést (egyik legeslegfontosabb ügy!) többnyire 30—40 képviselő jelenlétében tárgyalják le. Mikor a törvényház részére kellett megszavazni a telket, a szó szoros értelmében erőszakkal fogdosták a városatyákat, hogy a törvényben megállapított feles létszámot összehozzák. Pedig erre külön is felhívta polgármesterünk a képviselő- testületi tagok figyelmét. Egész máskép áll a dolog, ha személyi ügyről, ha választásról van szó. Csak egy irnoki állást kelljen betölteni, rögtön együtt van 100—120 városatya; egy-egy elsőbbrangu tisztviselő választásához pedig 180—190 képviselőtestületi tag is megjelenik. Ez persze, mivel tulajdonképen a hivatalnokok intézik városunk ügyeit, alapjában szép dolog lenne. Sajnos azonban, itt is a komaság, rokonság, barátság az érdeklődés rugója, nem a közügy sze- retete, becsülése. . . De nem panaszkodunk tovább, mert talán úgy is hiába. A legutóbbi városi képviselőválasztásoknál is elmondottuk véleményünket a városatyaság kellékeiről : süket füleknek beszéltünk. Közönségünk a hibás, mert nem jól választ’. néhány gondolatot és szolgálhatok némi tanulsággal is mai irodalmi viszonyaink között, mikor szintén uj, eddigelé járatlan utakon törtető és elismerést szintén a jövőtől váró egyéniségek akarnak érvényesülni szemünk láttára. A múlt század harmadik évtizedének végén és a negyediknek elején a magyar irodalom szellemét, a tisztult felfogást, egy folyóirat fejezi ki, amelynek címe Athenaeum. A már- már tünedező klasszicizmus szellemi világának hagyatéka ez a név, amely a széplelkűek előkelő magyar társaságát akarja egybefoglalni akárcsak Athen neve Perikies jeles korszakában. Ennek az első, igazán enrópai színvonalon álló szépirodalmi folyóiratnak szerkesztői voltak: Vörösmarty Mihály, az országnak ekkor már általános elismeréssel koszoruzott nagy költője, Bajza József, a félelmes, mert megalkuvást nem ismerő elvektől vezetett kritikus, és Toldy Ferenc, irodalomtörténet-írásunk atyja. Hatalmas triumvirátus, amelynek tekintélye előtt akarva, nem akarva, mindenki meghajolt! Ok alkották irodalmi kérdésekben a legfőbb fórumot; itéletöktől nem volt fölebbe- zés. Akit ők költővé avattak azzal, hogy költeményét folyóiratuk hasábjain közrebocsátották: azt céhbeli költőnek ismerte el az irodalom és az olvasóközönség. Legjelesebb kölAz „EGER“ tárcája. Petőfi. Irta és az egri Jogakadémiai Kör irodalmi szakosztályának 1911. március hó 30-áu rendezett irodalmi estélyén fölolvasta Madarász Flóris dr. Hogy Petőfi neve mit jelent azóta, mikor mint a hirtelen lefutó csillag eltűnt nemzetének fényességtől elkápráztatott szemei elől: arról nagyon sokat lehetne beszélni, de szükségtelen. Ha valami, hát az ő költői nagysága, benne él a magyarság minden rétegének köztudatában. Lángszellemének ragyogása meg nem fogyatkozott, sőt inkább megnövekedett erővel világít át immár több, mint egy félszázadon és fog átvilágítani annyi századon, amennyit a Gondviselés ennek a nemzetnek szánt. Egyéniségének varázsa ma is delejes erővel vonzza a rokonlelkeket. És kinek az életében nincs legalább egy-két esztendő, mikor a lelke rokon Petőfinek érzelmes, lobbanékony, lelkesülni, szeretni meg háborogni tudó, egészséges leikével? Nagyságának bámulatában nevel föl bennünket az iskola és kiválóságainak értékök szerint való megbecsülésében nincsen ellentét, (mint annyi sok más dologban,) az iskola és az élet között. Ami volt hajdan a görögnek Pindaros és Anakreon, a rómainak Ovidius és Horatius; ami az olasznak Petrarca és Dante; ami a franciának Beranger és Hugo Viktor; ami a németnek Heine és Uhland; ami az angolnak Burns és Byron: az nekünk magyaroknak Petőfi, aki a költői lángész legragyogóbb, legteljesebb megtestesítője, tehát a mi nemzeti Géniuszunk legnagyobb dicsősége. Híre kiterjed a világ minden tájára. Ismerik még ott is, ahol rólunk tán egyebet sem tudnak, mint azt, hogy magunkénak vallhatjuk Petőfit, a világirodalom nagy héroszainak egyikét. Ezért mondottam és ismétlem, hogy arról beszélni: mit jelent Petőfi neve ma, fölösleges szószaporítás benne. A helyett tehát, hogy a Petőfi általában ismert és elismert kiválóságát magasztalnám, inkább arról óhajtok röviden szólani, hogy mit jelentett Petőfi neve akkor, mikor az ismeretlenség homályából feltűnt, s eladdig egészen töretlen utón kezdett haladni a magyar Parnasszus csúcsa felé. Szellemi művelődésünk történetének igen érdekes fejezete az, mely Petőfi jelentőségét jobban megvilágítja, mint ha órákon át hordanék halomra mindazt a sok szóvirágot, amit nyelvünk ősereje az igazi nagyság dicsőítésére termett. Nagyon jól tudom, hogy kimerítő munkát nem végezhetek, de legalább ébreszthetek
