Eger - hetente kétszer, 1910
1910-09-10 / 21. szám
2 EGEK. (21. az.) 1910. szeptember 10. a tervhez, a javaslathoz csak gondolat, eszme kell, a határozathoz szavazat, de az alkotásokhoz erő és munka. Erő, amely kitart és munka, amely az egész vonalon érvényesülni akar, tehát tud is. Az élet ezer meg ezer vékony szállal fűz egymáshoz bennünket. E tinóm szálakat csak az élesen látó szem veszi észre, a komolyan gondolkodó agyvelő értékeli és a tudatos, határozott célra törekvő lélek nem tépi el. Nem lehet tehát más teendőnk, mint minden katolikussal észrevétetni, méltányoltatni e szálakat és mindenkit felvilágosítani, hogy miként lesz e finom szálakból erős kötelék, mely elválaszthatatlanul fűz össze mindnyájunkat. A tudomány, a művészet, a sajtó, a kereskedelem, az ipar mind tág teret nyújt arra, hogy támogassuk egymást az apró dolgokban épen ügy, mint a nagyokban és legnagyobbak- ban. Más szóval: ne csak elméletben legyünk katolikusok, hanem a gyakorlati életben is. Ha így teszünk, csak folyton erős- bödő ellenfeleink fegyverét használjuk, de nem támadásra, hanem védekezésre. Védekeznünk pedig kell, azt Isten, ember látja. (b.) Vármegyei ügyek. Közigazg. bizottsági ülés. Hévesvármegye közigazg. bizottsága hétfőn (szept. 12-én) d. e. 10 órakor rendes havi ülést tart Káííay Zoltán dr. főispán elnöklésével a vármegyeház kistermében. A vármegyei virilisekre vonatkozó adókimutatások közszemlére téve szept. 26-ig tekinthetők meg a várm. közigazg. irodaigazgató helyiségében a hivatalos órák alatt. Színházunk jövője. Ismeretes dolog, hogy Palágyi Lajos szín- igazgatónak hároméves szerződése, amely őt a miskolczi színikerülethez fűzi, 1911. szeptember hó 1-én lejár. Épen ezért most, mikor teljesen újjászervezett társulatával már megkezdte az új színi idényt, — tehát mondhatjuk, hogy nagyon késön — megindult Miskolczon az eszme-áramlat, azon kérdés körül, hogy ki kapja újabb három évre a színházat? Mivel a kerületi rendszer ez idő szerint — inkább hasznunkra, mint kárunkra — Miskolczhoz köt bennünket, a kérdés megoldásánál városunk színügyi bizottságának is föltétlenül érvényesítenie kell jogos befolyását. Épen ezért ideje, hogy mi is elmondjuk véleményünket. Mikor azonban ezt ezennel megtesszük, minden egyébtől elvonatkozva egyedül csak a színművészet és műpártoló közönségünk érdekei adják kezünkbe a tollat. Abból a kétségbe nem vonható, mert immár hosszú évtizdek tapasztalataiban gyökerező fényből kell kiindulnunk, hogy Eger közönségének színházi igényeit nem könnyű kielégíteni. Ha nálunk föliendiil a színházba- járó kedv és így napról-napra tele van a színház, az egyúttal a színművészet ügyének örvendetes föllendülését is jelenti. Az egri közönséget — dicséretére legyen mondva — sohasem sikerült még silány, vagy nagyon is közepes előadásokkal a színházba csalogatni, azonban az igazi művészi törekvéseket, anyagi erejéhez mérten, mindenkor pártolta. Az a színigazgató tehát, aki olyan meggyőződéssel távozott városunkból, hogy ez rossz színi-állomás, csak önmagában és társulatában keresheti a hibát. Ha az előadások jók, Eger egyike a legjobb állomásoknak. Annyi azonban bizonyos, hogy nem lévén valami nagyszámú közönsége s még ahhoz mérten is kicsiny lévén a színháza, csak rövidebb időre biztosíthatja egy elsőbbrendü színtársulat létét, ízlésének, igényeinek megfelelő társulatot a téli szezonra nem kaphat, épen ezért tehát egyelőre színügyünknek épen a művészet szempontjából, helyesebb megoldásán hiába törjük a fejünket, be kell érnünk a tavaszi és őszi idénnyel. Arról azonban semmiképen sem mondliatunk 'le, hogy olyan fontos kérdésnél, mint az igazgató megválasztása, latba ne vessük véleményünket s annak, a méltányosság határain belül, érvényt ne szerezzünk. Az egri közönség három éven át folyton azt bizonyította, hogy Palágyi Lajos színigazgató működésével általában meg van elégedve. Járt a színházba. Ezt a tényt nem lehet letagadni. Hogy elődje a legkeservesebb tapasztalatokat szerezte nálunk (és ezért nyíltan ki is fejezte örömét, mikor itt hagyhatott bennünket), az ismét köztudomású dolog. Elismerjük, hogy volt rá oka, mert hiszen egy-két, akkoriban népszerű operetten kívül, más darabnak nálunk alig volt közönsége. És ime, mikor Bállá Kálmán nyomában bejön hozzánk Palágyi, elsősorban drámai előadásaival egy csapásra olyan állandó színházlátogató közönséget teremt magának, aminőről ő előtte álmodni se mertünk és amely három éven át sohase hagyta cserben. A János vitéz-láz idejében se láttunk Egerben zsúfoltabb házakat, mint aminőket Palágyi régi (Becsület, Vasgyáros) meg újabb (Ösztön, Bíboros, Lebonnard apó, Ördög) drámákkal tudott toborzani. Igen, mert a művészi színvonalon álló drámai előadásokhoz (pedig ez a szintásulat művészi értékének nem utolsó kritériuma) Paláeyi szoktatott bennünket. Pelágyinak ezért volt mindig jó állomása Eger. Nem tudjuk, hogy milyen természetű kifogásokat hozhatnak föl ellene Miskolczon és miért tartják szükségesnek a pályázat kiírását. Őszintén szólva, csudálkozunk ezen, mert hiszen a Miskolczi Napló szept. 3-iki számában is azt olvassuk, hogy az ottani szinügyi bizottság jegyzőkönyileg fejezte ki elismerését Palágyinak. Ami pedig bennünket illet, három évi tapasztalatunk alapján el merjük mondani, hogy a színművészet érdeke nem kívánja Palágyi távozását a kerületből. Mint igazgató nagyon rövid múltra és máris fényes művészi eredményekre tekinthet vissza. Szinte erejét meghaladó anyagi áldozatokat hozott úgy személyzetét, mint a színpadi kiállítást tekintve. (Ez utóbbi tekintetvalamelyik sírból kelne ki. A kisértetszerű alak, amikor kiegyenesedett, kitárta karját; előbb néhány bizonytalan lépést tett előre, aztán, noha esetlenül, olyanforma mozgást csinált, mint Mefiszto a Gounod „Fauszt“-jában. Eközben többször, nyilván akaratlanul, nagyokat tüsszentett. A katonáskodással járó durvaság, nemkülönben a sorsomért való magam-okolás keserű érzete, már korábban a fásúlt megadás kérgével vonta be a lelkületemet. De bizonyára amúgy se ijedtem volna meg, minthogy a babonás félelem ismeretlen fogalom volt előttem. No, szóltam magamban közömbösen, az a kisértés fizikai valami, aki ember módjára tüsz- köl és nem szellő-lábon jár. Eleintén gondolkodtam: vájjon nem lenne-e helyénvaló ezt az alakoskodót egy lövéssel felküldeni a minden szerbek és bosnyá- kok pátrónusának, Szent Szávának kebelébe, hogy a jövőben ne rémisztgesse boeskoros fajbélijeit. Egy szempillantás alatt azonban már máskép gondolkoztam. Ugyan miért bántanám — gondoltam magamban — ha ő se bánt engem? És vájjon, ki tudja, hogy a boldogtalant minő ok kényszeríti a kisértet hálátlan szerepére ? Amig így elmélkedtem, a kísértet a sírkövek mögött eltűnt szemem elől. Már épen napirendre akartam térni a tő-1' gatás, folyt, bő alkalmam nyílt, a pópa érdekes alakjának megfigyelésére. A pap valóságos mintaképe volt az alkoholistának. Kurta nyaka mélyen ült benn kövér vállaiban; arca lilaszínben fénylett és kocsonyaszerűen reszketett. Kicsiny szemével olykor-olykor (talán akarata ellenére) ravaszul hunyorított, a szájszegletei pedig idegesen rángatóztak. Egyszóval, hogy hűen jellemezzem: a pópa külső mázában hasonlított az ismeretes egri italos emberekhez, akiknek arcán Eger egész borvidéke megrajzolva látható miniatűrben. Nálunk e jelenséget enyhe jellemzéssel morbus hungaricusnak: magyar betegségnek szokták hívni, az igazi neve azonban itt is, meg Bos- nyákországban is: iszákosság. Ámde nem akarnám elejteni az elbeszélés fölvett fonalát... Az éjjeli őrszolgálat a megszállt környéken este 9 órakor kezdődött meg. Azt az őrséget, amelybe engem osztottak be, a pópa krumpliföldjén, tágas, szalmafedeles viskóban helyezte el a parancsnok, az őrszemnek (vedetta) pedig sorrend szerint, a kolostorhoz tartozó temető keleti szegleténél kellett felállania, ahonnan a hold fényénél a völgyszorosba be lehetett látni. Reám 11 órakor került a sor. Ahogy őrhelyemet elfoglaltam, a tereppel együtt az említett temetőt is jól megnéztem. Régi gondozatlan hely volt, tele repkénynyel buján befutott, avult sírkővel. A többnyire besüppedt sírhalmokat a szalmavirágos tövisfű (Carlina aggregata) fedte be. E szúrós növény leginkább Boszniában honos és arról nevezetes, hogy a bosnyák köznép bizonyos babonás jelentőséget tulajdonít neki. Különben az egész temető sík területen feküdt és csupán a nyugati oldalát határolta egy zajtalanul folydogáló kis patak. Úgy éjféltájban már néma csend borult az óriási, fekete árnyaknak látszó, bérces hegyekre. A virágokon pihenő szentjános-bogár- kák misztikusan csillogtak a temetőben, mintha csak a halottaknak fényeskedtek volna. . . Elvétve azonban mégis belecsendült a komor éjjeli hangulatba a bosnyák kecskepásztorok halk éneke: „Svam Sultane pisasade, Sluzsaj Care moje jade. Uhh!“ (Magyarul körülbelől: írjátok meg a szultánnak, hogy a császár elveszi a vagyonúnkat. Oh!“) A délszláv dalokat jellemző, busongó melódiát enyhén hordta szét az időközben feltámadt, enyhe fuvalom. Amint a teli holdnál a ritka természeti jelenségeket figyeltem, a temetőből hosszas, sóhajba fojtott kiáltást hallottam; majd csodálkozva láttam, hogy a nyugati részen lévő sírok közül egy fehér lepedővel betakart alak emelkedik föl lassan. Egész olyan volt, mintha
