Eger - hetente kétszer, 1910
1910-07-06 / 2. szám
Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ■■■■ intézendők. ====== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfize-' tések és hirdetések küldendők., HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1910. — 2. szám. XXXIII. ÉVFOLYAM. Szerda, Julius 6. Aratnak. . . Eger, 1910. júl. 5. (b.) Póter-Pál napját már egy hete elhagytuk s benne vagyunk az aratási munka dandárjában. A gazda épen úgy számítgatja, hogyan tizet majd az „élet,“ mint az aratórészre szerződött munkás. Ilyenkor azután szinte természetes, hogy minden nyitott szemmel járó ember szintén számítgatja: mit várhatunk az aratástól, hogyan tizet az élet, milyen lesz népünk megélhetése újtól—újig. Nálunk, Magyarországon, valóban szükségszerű, hogy az aratásnak várható, vagy valódi eredményét mérlegeljük. Szükségszerű azért, mert hiszen a magyar népnek jórészt a föld adja meg azt, amire legelső sorban van szüksége. Ez a legfőbb jövedelmi forrása; ebbe öli minden erejét; ettől várja a hasznot; ez a reménye. Nálunk eddigelé — ezer esztendőn át — a föld volt a nemzeti megélhetés alapja és — valljuk be — a jövőt is csupán erre kell, erre lehet építenünk; legalább egyelőre. — Nagyon természetes, nagyon szükségszerű tehát, hogy beszéljünk az aratásról — egyszer egy évben, j Igenis: csak egyszer egy évben, mert a magyar népnek csak egyszer van aratása évenkint. Ez, sajnos, szomorú valóság, mert kockáztatott, bizonytalan lesz általa megélhetésünk alapja. Nézzünk csak szét a nyugati művelt államokban látó szemmel, bizonyára tapasztaljuk majd, hogy azokban újév napjától — Szilveszterig állandóan folyik az aratás. Es folyik nemcsak a föld színén, hanem a föld mélyében is; folyik nemcsak a szárazon, hanem a vízen is. Anglia bányáiban például százezrek fejtik a fekete gyémántot, a fémek legkülönbözőbb nemeit éjjel-nappal, hónapokon, éveken, évtizedeken át sza- kadatlanúl. . . ipari telepein állandóan hallható a gépek ütemszerű zaja, mely mellett millió meg millió munkás sü- rög-forog, tesz-vesz. Majdnem azt mondhatjuk, hogy megszakítás nélkül, mert hiszen a kifáradt erőt, pihent test és pihent lélek váltja fel. Az ipari telepek csak vasárnapokon szünetelnek egy-egy napra, no meg a sátoros ünnepeken pihennek a munkások Urnák tetsző módon: korcsma nélkül, alkohol nélkül. . . De nem szünetel egy percre se a közgazdasági élet vérkeringése: a kereskedelem. Az óriási hajók roppant gépei valóban megszakítás nélkül zihálnak s a hajókolosszusok állandóan szel- delik a végtelen tenger hullámait. Hoz- zák-viszik még a legszentebb ünnepeken is a nyughatatlan embert, a közgazda- sági termények minden elképzelhető faját és e munkájukkal állandóan növelik a — nemzeti vagyont. Ez ám az aratás! Ez aztán a munka! Micsoda ezek mellett a mi aratásunk ?! Micsoda e pezsgő élet mellett a mi aluszékony munkásságunk?! És milyen törpe az angol, a német, a francia, a belga, a hollandi, a dán stb. munka mellett a magyar munka ?! Mi a magyar közgazdaság a nyugati művelt államok közgazdaságához képest?! Nem kicsinyelni akarjuk azt, ami magyar, hanem csak rá akarunk mutatni, hogy — elmaradtunk, hogy egyoldalúak vagyunk, hogy nemzeti megélhetésünk alapja nem biztos, sőt nagyon is ingatag, mert csak egyszer aratunk egy évben. . . Es ez az egy aratás is milyen sok kétség között jön el! Mennyi félelem, remény. aggodalom, bizonytalanság sőt olykor rettegés, kétségbeesés váltakozik és viharzik át a magyar gazda lelkén, míg végre levágathatja, kicsépelheti, behordathatja és értékesítheti termését! Az „EGER44 tárcája. A Balaton költészete. Irta: Madarász Flóris dr. 2 Előszó-féle. Ámde igy van ezzel az a költő is, aki messze kimagaslik a tömegből, mert istenadta képessége nagyobb tanultsággal, kiművelt Ízléssel párosul. A természethez ösztönszerüleg vonzódik, nem szakadhat el tőle egészen soha. Vannak határozottan természet-költők. Ilyen például irodalmunkban a bájos Virágregék költője: Tompa Mihály. Valami édes, olvadó ábránd vesz erőt a lelkén, mikor a természettel foglalkozik. Szent természet! dajkáló anyám, Szeretlek én kimondhatatlanul. Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám Lombod, virágod ha sarjad, ha hull! kiált fel a Virágregék Előhangjában. De nem is volt több olyan hűséges, olyan válogatásnélküli énekese a természet jelenségeinek, mint ő. Az övéhez hasonló feltétlen és általános hódolat, mindenre kiáradó természetszeretet és finom megfigyelőképességgel párosult természetérzék azonban különös isteni adomány. Költőink legtöbbjén beteljesül a természet szépségeit illetőleg is Vörösmartynk gyönyörű mondása, hogy Egész világ nem a mi birtokunk ; Amennyit a szív felfoghat magában, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Legtöbb költő szíve azt fogja fel a természetből, ahhoz ragaszkodik igazi benső hévvel, amihez élete virágkorának, ifjúságának emlékei fűzik. Ahhoz a természeti környezethez, amelyben először kezdett eszmélni s amelytől elválaszthatatlanok azok, akik szerették s akiket szeretett, mikor még „szép reményi hajnalcsillagánál a jövendő tündérkert gyanánt állt.“ Épen ezért az egyik költőt a hegyvidék vonzza, a Vadregényes fenyvesek homálya, Sziklabéreek felhők közelében. Ott érzi igazán jól magát, ahol Hótetöknek távol csillogása Ráfónylik az erdő éjjelére, meg ahol a hegytetőről „kékes ködben elzavart falucskák“ tűnnek szemei elé és „dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.“ (Gyulai: Erdély.) A másik nem érzi a vadregényes tájak varázsát, mert bölcsője az alföld délibábos ege alatt ringott. Mit nekem, te, zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája ! Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegy-völgyedet nem járja. (Petőfi: Az alföld.) A hegyes vidék változatosságával minden szemlélőt hamarabb leköt, mert szépségei épen a sokféleség, a tarka csoportosítás következtében nyilvánvalóbbak. Petőfi fölfedezi és lelkesedésével megérteti, megérezteti velünk, hogy a végtelen róna, melyen a szem nem ütközik semmi akadályba, ellát addig, hol az égboltozat a földet éri, szintén lehet szép. Az ő lelkesedése irányt mutatott másoknak is. Utána is akad költő, aki a Hortobágyot selyemkendőnek nézi, melyet a Teremtő leterített a földre s hogy jobban gyönyörködhessék benne, kicsipkézte a Tisza partjával s a Tiszapart mentén tarka pántlikával, százezer virággal; majd habos délibábot hímezett beléje, estére meg maradék-csillagokat, pásztortűzeket szórt el rajta. (Szabóleska.J Ez a természet és a költői lélek kölcsönhatása. Mennyire megszépíti, mily ragyogóvá teszi és mennyi érzéssel tölti meg egyik a másikat! A költészetnek ez a soha sem hervadó koszorúja övezi már a mi drága magyar hazánk minden szép vidékét: égbenyúló bér-
