Eger - hetente kétszer, 1910
1910-12-03 / 45. szám
1910. december 3. EGER. (45. sz.) 3 zöldgáliccal festik ; a hús közé zöldgálicot, borsavat és egyéb hasonló mérget vegyítenek, hogy a romlás jeleit elrejtsék ? Sok másféle hamisításról is tudunk, de csak néhányat említünk; hiszen valamennyit úgy sem lehetne felsorolni. A teát például úgy hamisítják, hogy a többször leforrázott és vasoxiddal festett tealevelekhez a cirokseprő hulladékát és a csalán apró hajtásait keverik; a törött cukrot szacharinnal édesített gipszszel és keményítővel vegyítik; a kávét megőrölt, datolyamagból és szárított lómáj-törmelékből együvé gyúrt szemekkel vegyítik; a törött fahéj közé téglaport, agyagot és darált fakérget kevernek; a fekete bors között sok a homok és a korom; az olajat glicerinnel és enyvvel hamisítják; a rumot, szilvóriumot és törkölypálinkát a legveszedelmesebb méreggel, a faszesszel szaporítják. De talán elég is lesz ezekből a „szemelvényekéből. A piac kalózainak leleményessége kifogyhatatlan. És ezt a leleményességet nagy ellenőrzéssel is bajos korlátok közé szólítani, laza felügyelettel meg éppen lehetetlen. A lelki- ismeretlen élelmiszerhamisítók vakmerő cinizmussal rabolják el pénzünket és egészségünket s a megtorló igazságszolgáltatás kezébe alig kerül közülük egy-kettő. A többi gyarapodik, vagyonosodik háborítlanul. Hát nem vérlázító állapot ez és nem lehet ez ellen védekezni ? De igen. Mindenek előtt ne támaszkodjunk védelem dolgában kizárólagosan a közhatóságra, hanem szervezkedjék maga a közönség az élelmiszerhamisítók ellen. A közhatóság — elismerjük, hogy megfelelő élelmiszertörvény hiányában — nem képes kellő eréllyel elbánni a piac lelketlen kalózaival, bánjon hát el velők a társadalom, amelynek pénzét szipolyozzák és egészségét veszélyeztetik. Legyünk már egyszer kiváncsiak arra, hogy miket kell nekünk megennünk, drága pénzünkért, a hamisítók meggazdagodni vágyódása miatt és követeljük a közönség egészségügyi viszonyaira felügyelő hatóságtól, hogy koronként rendezzen kiállítást a hamisitottnak talált és lefoglalt élelmiszerekből. Ezeken a kiállításokon azután megláthatjuk azt a sok vizet, homokot, gipszet, téglaport és más egyebet, amit velünk megetetnek és amikből a hamisítók meggazdagodnak. És megtanulunk óvakodni tőlük. De maga a hatóság is közvetetten tapasztalatokat szerezhet ezeken a kiállításokon arról, hogy mit mívelnek nálunk a piac kalózai s az egybegyüjtött adatok nyomán miként lehetne a veszedelmes manipulációikat megakadályozni. így, ezen az utón egyszer mégis csak eljutunk oda, hogy megcsinálják azt a rég várt, sokszor Ígért és sokszor prolongált élelmiszertörvényt. Azután jó lenne — és ezt különösen orvosaink, gyógyszerészeink és vegyészeink figyelmébe ajánljuk — okosau, népiesen és röviden megírt füzetekben közreadni a hamisítók turpisságait, feltárni a veszedelmet, amivel az élelmiszerhamisítás jár és kioktatni a közönséget arról, hogy miképen lehet fölismerni a hamisítást. Ez — nézetünk szerint — többet érne mindenféle rendeletnél és meddőnek bizonyult rendőri felügyeletnél. A hét, A mi palócainknál nevezetes nap szent András napja. A nőnem fiatalját értem; ezek közül is csak azokat, akikre még nem igen mosolygott a szerencse, komoly szándékú udvarló képében — Hát szent András a pártában maradt leányok védőszentje volna ? Az nem, de jövendőt mond: a férjhezmenésről. . . . Néha jót, néha rosszat. Már pedig melyik leány ne volna erre kiváncsi ? Ki is eszelték a módját a nép leányai, mikép csikarják ki szent Andrástól az igazságot. Az ólomöntés a legelterjedtebb a Bükk aljában. Rendesen egy rossz kanálban olvasztják fel az ólmot és egy kulcs fülén át hideg vízbe csurgatva jósolgatnak a fantasztikus alakokból. A mátraalji palócleány pedig András estéjén háttal állva az ajtónak, feje fölött dobálja át cipőjét; ha a cipő orra kifelé áll, még abban az évben férjhez megy, de ha a cipő sarka áll kifelé, akkor még legalább egy időre — otthon marad. Yan egy más mód is, amelyet még biztosabbnak mondanak. Szent András napján este a férjhez menendő leány odamegy valamely idegen ház kivilágított ablaka elé és azt megzörgeti. Természetesen, ha vannak a szobában, kiszólanak. Ha dühösen szól ki valaki, pl. így: „Takarodj onnan!“ „Vigyen az ördög!“ stb. akkor a leány férjet kap még abban az esztendőben. De ha így szólnak ki, hogy „Ki az? Ki van ott?“ — szóval a zörgetőt feleletre kényszerítik — akkor bizony még várhat a leány, mert pártában marad abban az esztendőben. Vármegyénk némely községében a galuskajóslás is divat. Négy szem galuskát készítenek ugyanis, amelyek közül háromba cédulát tesznek, melyre férfi-neveket ír a kiváncsi leányt. A negyedik galuska persze üresen marad. Ekkor forróvizbe dobják a tésztákat és ha az üres galuska bukkan fel legelőször, — akkor a leányzó még várhat a vőlegényre. * A könyörületes emberek szive melegebben dobog ilyenkor, didergő hidegben, szegényeink iránt. A koldus-sors a maga nyomorúságával, verőfényes meleg időben is elég; annál súlyosabb most, midőn ablakainkat a fehér szakállú ember rajzolja tele ékes virágokkal. De bármily borzalmasnak látszik is a koldus „foglalkozás“, még se gondoljuk, bogy ennek nincs derűje, humora, mely néha-néha féuyes napsugárként világítja meg a Lázár-életet. Ezúttal egy parányi pillanatképet vetek papírra egyik ismert koldúsunkról. Már régi ismerősöm. Mindennap látom, leginkább a déli órákban, amidőn odaér a mi házunknál lévő kőpadhoz, hol rendesen pihenőt tart a hosszas, ácsorgó mesterség után. ügy látszik, hogy ez is benne van a napi programmjában. Első dolga, hogy előveszi a kis piros pipát, meg a szurtos dohányzacskót. Néhány pillanat, és füstöl, akárcsak valami előkelő török. — Nem sokára megjelenik egy asszony is; valószínű, hogy a felesége. . . . Kettesben számlálják össze a keresetet. A kőpadon csak úgy cseng, peng a sok rézkrajcár, ami a rongyos ruha zsebéből előkerült. Akad (Uram bocsá’) egy kis pálinka is. . . Az asszony hozza neki egy kis, hosszúnyakú üvegben, amelyből az öreg időnkint jóízűt kortyolgat. Úgy látszik, ez a kenyere, pecsenyéje, itala. Lassan-lassan elfogy a beszéd, kialszik a pipa, koldus uram kihajtja az utolsó kortyot, azután feláll e szavakkal: — No, de hát dologra! Aztán az egyik jobbra, a másik balra indul „kenyeret keresni.“ * — Jók a gyermekek? — Csak ez az egy van, — felelt Irma. — Óh, ez nagyszerű! Igaz, ezzel is elég baja lehet. — Tudja, minden gyermekkel van baj; de szívesen, szeretettel bajlódom vele. — Elhiszem. Maga nagyon jólelkű. — Köszönöm. — És mennyi fizetést szoktak adni az ilyen kis gyermek nevelőnőjének ? — Ilyen kis gyermek mellett még csak dadát szoktak tartani, annak pedig vékonyka fizetése van. — Az baj; de nem tehetünk róla. — Úgy van, szólt Irma kissé mosolyogva. Pista a mosolyt felfogta és visszaröpítette, mire Irma halkan nevetett. Pista a nevetést is a magáévá tette és kacagni kezdett. — Óh, de örülök, hogy magát megtaláltam! Most már nem lesz olyan magányos az életem. Hol lakik ? — Váci-utca 12. szám. — Hogy hívják ennek a kis fiúnak az atyját ? — Bodroghy József. — Bodroghy ? . . tűnődött Pista, — olyan ismerős név. . . — Az; — gyakran olvashatja a lapokban. — Bodroghy ? . . Na, megvan! . . Hisz az nagy úr, osztálytanácsos! — Igen, a belügynél. — Maga akkor jó helyre akadt. — Igazán meg vagyok elégedve a helyzetemmel. — Nagyon örülök. . . Azt hiszem, hogy meg is látogathatnám? . . Nem ?! . Irma kissé elkomolyodott, mintha bosszankodnék. . De meggondolta: — Nem lehetetlen, — felelt halkan. — És mikor? . . Természetesen csakis akkor, mikor az úr nincs otthonn. — Az már bajos, felelt hévvel Irma, aki a célzást teljesen elértette és nagyon elpirúlt. — Miért?.. Éppen akkor volna értelme. Kibeszélhetnénk magunkat. . . Vagy hát jó; találkozzunk másütt. Mikor van kimenője? Irma már belejött és mulatatta Pista. Azért jó kedvvel felelt. — Nekem akkor van kimenőm, amikor akarom. Most a kis fiú felrebbent és egy úr elébe szaladt. — Papa, papa! — Ez az? — kérdé Pista. — Ez! — felelt Irma. Pista feltette monokliját, jól megnézte Bodroghyt. Azután Irmának nyújtotta kezét. — No, én megyek. Ha akarja, holnap megkeresem itt. Irma nem eresztette el kezét: — Ne, ne menjen; majd megismertetem Bodroghyval. — Bemutat?.. Hát olyan bizalmas viszonyban vannak ? — kérdé hamiskás mosollyal Pista. — Hogy ne ? . . Hiszen az uram ! — Ura? . . Talán a gazdája? Ezalatt Bodroghy odaért s kérdően nézett Irmára, ki felállott a pádról s Pistára mutatott: — Kárász István úr; földim, régi ismerősöm. Azután Bodroghyra mutatott: — A férjem. Pista majd hanyattvágódott. Irma tehát méltóságos asszony; — ő meg dadának gondolta és úgy beszélt vele!! Szésryenletében nem mert Irmára nézni, s alig várta hogy el- szabadúljon — a „viszont nem látásra.“ Szokolay János.
