Eger - hetilap, 1893

1893-06-20 / 25. szám

195

varasbékává s úgy mennek el nap lenyugta után, rendesen éjjel, ahhoz, a kit megrontani szándékukban van. Az ilyen állati alakot öltött bűbájosoknak nagyon nehéz ártani, hiába üti veri az ember őket bármivel, hanem ha sikerűi aztán „szentelt madzaggal“ megkötözni őket a kocsikerek küllőjéhez vagy a boronához, sérthetetlenségüket elvesztik s elbánhat velük bárki is kénye kedve szerint.

De nem csupán nők, hanem férfiak is beállanak a gonosz szellemek szolgálatába. Azt mondják, van olyan bűbájos a kocsisok között is, a ki éjnek idején kimegy a keresztútra, ott szentelt krétával egy rótát (kört) csinál a porba, beleül annak a kö- zepibe s úgy várja be az ördögök, boszorkányok jöttét, a kiktől jutalmúl a bátran kiállott ijesztgetések után kap olyan ostort, melylyel „akarmiuyő rósz lovat, még talán ha félig döglött véna is“ képes lesz elhajtani messze útra.

Párádon az uradalmi kertészetnél szolgálatban levő korosabb „kertész-bojtár“-tól hallottam erre vonatkozólag egy esetet. Vele történt meg, mikor fiatalabb korában a grófi udvarnál „lovász-inas“ volt, s lelki üdvösségére esküdözött az eset megtörténte mellett, mielőtt még szavai valódiságában való kétkedésemnek kifejezést adtam volna.

A bűbájosok ördögi mesterségük titkait nem viszik magukkal a sírba, hanem örökül hagyhatják gyermekeikre s az apa a fiát, az anya a leányát szokta rendesen beavatni e titokba.

Szentül hiszi a palócz ma is, hogy a ki életében elkívánta a más tulajdonát, s „csak azt tartotta: húzzad a szegényt“, vagy ha „istenbántó“ „fajtalan életű“ volt, az olyan ember nem hal meg „istenes halál“-lal, hanem vagy a vízbe fúl, vagy a villám sújtja agyon, vagy más szerencsétlenségnek esik áldozatúl s büntetésül még holta után sincs nyugalma, hanem mint „hazajáró“ vagy „jajgató lélek“, vagy tüzes ember bolyong a vidéken éjszakának idején „hegyet, vő’gyet, vizet, feődet bejárva“ mindaddig, mig életében elkövetett vétkeiért meg nem bűnhődött. Valóban az ily lelkek mintha csak a túlvilágnak örökös bolyongásra kárhoztatott Ahasverusai volnának, kik megpihenést nem lelve, nyakukban kénytelenek hordozni mindazt, a mit életükben másoktól jog- talanúl eltulajdonítottak. Ezért tartja a palócz oly nagy tiszte- letpen a „határkövet“ s terület-foglalás végett arrább nem ásná azt titkon sem, hogy majdan holta után nyakában ne kelljen hordoznia mindaddig, mig csak meg nem szólítja valaki. Mert palócz hit szerint a „jajgató lélek“ vagy „a tüzes ember“ a büntetés súlya alól azonnal feloldódik, mihelyt valaki annak illő rendje módja szerint megszólítja őket, a mit azonban a legelső találkozás alkalmával nem tanácsos megtenni, hanem csak a harmadiknál, mert halálos félelem fogná el különben az embert.

Akkor is legjobb úgy köszönteni őket:

— Minden lélek dicsérje az Urat! — melyre a bolyongó lélek nehéz sóhajok közt azt feleli:

pán selyemlágy pillái alul löveltek elő olykor-olykor szemeinek igéző villámszikrái.

Ez a nő volt az örmény Christophor felesége. Mellette ült a férje, egy előhaladott korú, de különben izmos, tagbaszakadt férfiú. Szürkülő, ritkás haja napbarnított, széles homlokot körített, s barátságtalan, átható, éles tekintete czéltalanúl révedezett hol a bíróságon, hol a közönségen. De mégis gondosan látszék kerülni a tekintetét egyetlen embernek, egy fiatal, csinos katonatisztnek, aki finom szőke bajuszát pödörgetve, büszkén emelkedett ki a közönség sorai közöl, hogy elegáns, sugár termetét, melyet az aranyos egyenruha méginkább kiemelt, annál jobban kitehesse a bámúló szemek tekintetének.

Ez a tiszt vala Bobyscheff gróf. Némi távolban tőle ült egy öreg, tömzsi emberke, sápadt ábrázattal, s övig érő hosszú ősz szakállal. Testét vastag durva gyapjú-szövetből készült kámzsás csurapé, az úgynevezett „darócz-switka“ födte. Ez volt az oláh Grodisko, ki sérüléseiből még alig épült föl.

A sendzia powjatow (törvényszéki elnök), ki két pod- sendak (szavazó biró) közt, ült, egyszerre megrázta az elnöki csengetyűt, mire a teremben azonnal siri csönd állt be. Ekkor ő czári fölsége nevében megnyitotta a tárgyalást, s fölhívta a pissary-t (jegyzőt) a hivatalos iratok felolvasására, melyek ilyetén rendben lettek felolvasva:

„Előttünk Wierowknie Ivanovitsch Iván, kaminietzi rendőr- főkapitány, és Hawrilovitsch Nikolás rendőrtiszt előtt, a felek és tanúik, eskü alatt kihallgattatván, a következő vallomásokat tették:

— Én is dicsérném, ha lehetne!

Aztán ha fájdalmas, mély, tompa hangon fölkiált, hogy „Jaj be nehéz! . . . hová tegyem?! . . .“ legjobb ezt felelni rá:

— Ha nehéz, tedd oda, a honnan felvetted, — s azzal az örökös bolyongás átka alól felszabadúlva, visszanyeri nyugalmát.

Hogy a babonáktól megmételyezett lélek phantasiája mily csodálatos érzéki csalódásokba ejti a palócz embert, s mily bá- múlatos visiók képeit varázsolja e láznélküli betegek szemei elé, az valóban a hihetetlenséggel határos.

Csöndes éjnek idején megholtakat lát a templomból ünnepélyes proczesszióban, lobogókkal, lámpákkal, harangzúgás és zsolozsmák zengése között a falu túlsó végén levő kőkereszthez kivonúlni; majd meg a lápos-ingovány felett meggyúladt mocsárgáz lángjai ismerős emberi alakká olvadnak át előtte s látja azt a temető árka mellett kifelé haladni a szántóföld barázdáira s mi több, hallja ijesztő, gúnyos kaczagását, vagy felbúgó fájdalmas nyögését a teher súlya alatt, a mit nyakában hordozni kárhoztatva van.

Ez itt éjnek idején megholt szeretőjét látja az útczán fehér ruhában, piros csizmában, vagy ma eltemetett édes anyjának leikével találkozik a pitvar-ajtóban, a ki épen megköszönni ment haza a szállást; amaz meg a keresztúton csinált kör közepén guggolva, látja a vörös nadrágba öltözött lólábú ördögöknek, s a tüzes szekereken száguldozó boszorkányoknak egész légióját, a feléje rohanó fekete ebeknek egész falkáját s a tüzet lehellő, szikrázó szemű fekete bikáknak öklelő küzködéseit a porba csinált kör körül, s mig egyik a phantóm láttára követ ragad föl s a vélt kisértetet meghajigálja, addig a másik a félelemtől, borzalomtól megrázkódtatva, ájúltan rogyik össze s nem ritkán komoly betegséggel fizeti meg babonás lelke könynyenhivőségét.

Különfélék.

— Samassa József dr. egri érsek úr ő exja a múlt szombaton, f. jun. hó 17-én székvárosába visszaérkezett.

— Samassa József dr. egri érsek ur ő exja Schlauch Lőrincz nagyváradi püspök ő migát, bibornokká történt kineveztetése alkalmából, a következő klasszikus latinságú rimpárban üdvözölte:

Purpurem humeris semper faustus fertő,

Excelso animo, oreque diserto.

(A bíbort mindig boldogan viseld vállaidon, magasztos lélekkel, ékesen szóló ajkakkal.)

— Az egri jogakademia évzáró ünnepe. Az egri érs. jogaka- demia a múlt csütörtökön, f. jun. hó 15-én tartotta az 1892/3-iki isk. évet bezáró ünnepségét. Ez ünnepet a lyceum kápolnájában tartott, s „Te deum“-mal egybekötött háladó istentisztelet nyi„Grodisko S. Zabor, kicheniewi illetőségű, oláh nemzetiségű, 68 éves kaminietzi lakos, ki az itteni városi lajstromban kosárfonónak van bejegyezve, ezeket vallja:

„Január hó 5-én a Sinotrisch folyó partjához ügyekeztem, hogy ott friss hajtású fiizvesszőket gyűjtsék egy kosár számára, melyet a kármelita atyák konyhája részére kell vala elkészítenem. Utam a Kavassard külvároson vezetett keresztül. A köny- nyek sűrűn potyogtak szemeimből, nem a bubánat, hanem a kutya-hideg miatt. Minden lépésnél az orrom hegyéhez kellett kapnom, megtudni, hogy nem fagyott-e még el, s a hó ropogott a bocskorom talpa alatt. Egyszerre valami nagy ménkű súlyos test zudúl a nyakamba, mely földre sújt. Szörnyen megrémültem, s nagyot ordítottam, mert szentül azt hittem, hogy ismét egy bukott angyal hull alá a mennyből, akit a jó isten pokolra taszított, s aki hulltában épen énbelém akart kapaszkodni; — de csakhamar láttam, hogy az csak egy közönséges emberi halandó, aki tépett ingben gyors futásnak eredt. Hamarosan megcsípték őkémét, de mindjárt el is bocsátották. Akkor odajöttek, s igy szóltak hozzám: „Ne aggódjál, jó ember, a gróf gazdagon meg fog jutalmazni.“ Aztán fölemeltek, s a házikómba czipeltek, aholott bizonyára meghaltam volna, ha Novronsky ügyvéd úr pártfogásába nem vesz és orvost nem hoz számomra. A grófot többé sem nem láttam, sem nem hallottam felőle.

„Bobyscheff Alexiewitsch gróf, kapitány a Jernitscheff-huszár- ezredben, moszkvai származású, 25 éves, ezeket vallja:

„Én a Christophor kereskedő házában voltam elszállásolva, s hogy szabad időmet is hasznosan töltsem el, azt az ajánlatot

*

i