Eger - hetilap, 1893
1893-04-11 / 15. szám
115 A másik, a mit én is szóba óhajtottam hozni, az, hogy a közegészségügynek nagy hátrányára van az egész világon, mindenütt, de különösen Magyarországon az, hogy az orvosoknak intézkedési joguk nincs. A legerélyesebb, leghivatottabb, kötelességét legkomolyabban átérző orvos sem képes a kellő eredményt biztosítani, mert nincs meg neki a kellő intézkedési joga, bárhol találkozik egy bajjal, melynek szigorú ellenőrzése és elfojtása a törvény értelmében az ő feladatát képezi, ő nem telteti meg magától a kellő óvintézkedéseket. Neki csak konzulativ hatalma és befolyása lévén, jelentést tesz az illető közegeknél. Már most ezek a közegek a legkevesebb és legkisebb esetekben birnak kellő érzékkel az iránt, hogy kötelességüket minden tekintetben pontosan és híven teljesítsék. Ha a járványorvos valamit tapasztal, jelentést tesz a főszolgabírónak, az a legjobb esetben kiadja a községi elöljáróságnak, ott megakad minden és nem lesz végrehajtva semmi. Sót az is elégszer megtörténik, magam is tudok eseteket, hogy a szolgabirói irodában reked meg a jelentés és nem történik semmi. Épen ezért a belügyminiszter úr szives is volt megígérni, hogy még a reform életbelépte előtt különösen fog intézkedni e szempontból, hogy a közegészségügyre kár abból ne származzék, hogy egyik-másik közeg kötelességét pontosan és híven nem teljesiti. Künn a szőlőben. A ritka hosszú tél után alig várja a gazda, hogy szőlőtelepén a munkát megkezdhesse. Keresi is a módot és alkalmat, hogy a sok tennivaló közül valamelyikhez fogjon. Akinek van már beültetett szőlőterülete, az a munkát a vermek tisztítása és földelés, esetleg elmaradt trágya szétterítésével kezdi. Azután József napja után a nyitást is megkezdi. A nyitás első rendszeres munka s megkívánja, hogy kellő időben eszközöltessék. Fagyos időjárás mellett a fiatal ültetéseket különösen az ojtványokat kinyitni nem tanácsos. Nem tanácsos, mert a télen át takaró alatt volt fiatal ojtás, ha nem is fagy meg, de gyenge szemei könnyen meghibázhatnak. Azért tehát azok kinyitásával jó lesz az idő jobbra fordultáig várni. Ha azonban bármi okok késztetnek a nyitásra, mint például közte az ékojtást akarjuk megkezdeni, akkor legalább az ojtott tőkék körül a földet nem kell erősen eltisztitani. A Jaquez, Herbemont, Jork-Madeira s Ripária szőlőtök nem nekvés reménye nélkül közé csapjanak a haza és a király vad elleneinek. A királyok menekülnek: . . . Béla Turócz bérczei között piheni már nehéz útját . . . Róbert Károly a Havasalföld sülyedező dombjai között komor gondolatok között ül poroszkáló fáradt lován. S a két harczos ? Véres küzdelem után ott alusszák csendesen örök álmaikat fényes öltözetben. Ifjú hősök, soha méltóbbat nem ékesített még királyi disz, mint míg ti néhány óráig magatakon viselétek azt! — Dugovics, Zrínyi, Szondi és egri Dobó — kiknek fényes alakja ott magaslik a messzeségben, — semmivel sem vagytok kisebbek a thermopylaei, hősnél! — Már nem nagyon messziről látszik egy barna ifjú daliás alakja, ki lelkesült hallgatóság közepett, szénfekete szemeiben a honszerelem mélységes tüzével, érczes, de melegségtől kissé rezgő hangon nyilvánítja ki, hogy ő a gazdag főúr, egy évig koldus akar lenni, összes kincseit a haza oltárára tevén le. Szécsenyi ő, a legnagyobb magyar. . . Mennyi fény, az erkölcsi nagyságnak mily mértéke már is! Pedig csak egyet-kettőt szólitánk vissza a múltból a nagyok közül. De a fény árnynyal jár mindig. Salamonok, Péterek, Ulászlók, Zsigmondok, és Kun Lászlók is ültek a magyar trónon. Visszasötétlik Vid Nándor, Csák Máté, Czilley, Karaffa, Dózsa György alakja ..............................Bakó bárdja alatt vérzett el n agy Hunyady hős fia. Melinda és Zách Klára sorsának láttára fellázad a lélek. Augsburg, Mohács, Várna síkjai, meg a Sajó habjai szomorú dolgokról beszélnek. De ne szóljak tovább, elég az árnyból ennyi. Bár ne volna több! Óriási tükör a történelem, a letűnt időket tisztán mntató, melybe érzéki szemeink bele nem tekinthetnek, de a képzelem végig lát rajta, s képeit szemlélni tudja. Én is szemlélem a mienket; képzelmem gyorsan átsiklik változó alakjain egyikről a másikra, de végre megállapodik egy árnyboritott helynél, mely oly oly kényesek, azok nyitása előbb megkezdhető. Az Othelló-val szintén nem káros kissé várni. A nyitás után következik a metszés. Először is szólunk a direk1 termek metszéséről. A direkiter- mök termését a metszés által fokozni lehet. Ezek metszésénél: a talaj, a tő, anuak kora, valamint a terület fekvése legyen az irányadó. Idősebb tőkét, például 4 és több éveset egész tetszéssze- rint reá vághatjuk, ha azok jó, elég tápdús talajban vannak. Ha bízunk abban, hogy a hozandó termést megnevelni megérlelni kellő erővel rendelkezik. Ha a talaj sovány, a reá metszés káros; mert az igaz, hogy a fakndások itt is kihozzák méhükben rejlő fürtöket; de nem képesek sem megnevelni, sem meg érlelni, s igy apró serét keménységű szemek maradnak. A metszéssel a következő fokozatos eljárás vihető keresztül. Az egyszerű metszés abból áll, ha a tőke fejezetén két világos szemet hagyunk. Ezt alkalmazzuk a fiatal tokéknél, hogy a tőke erősödjék. Világos szemnek nevezzük azon szemeket vagy rügyeket, melyek a tőkéből fakadt sima vesszőn vannak. S midőn azt mondjuk egy vagy két világos szemre metszünk, az annyit tesz, hogy ezen sima vesszőt egy vagy két szem felett vágtua el. A sima vesszőnek ezen kis maradványát a reá következő évre csapnak nevezzük. Most midőn azt mondjuk; csapra metszünk az annyit tesz, hogy a múlt éven volt sima vesszőből maradt részecskén ez éven kihajtott vess/őt egy-két vagy több szemre vágjuk. A szőlő gyümölcsét elvétve, az első éves vesszőn is néha kihozza, de rendszeresen a csapon hajtott vesszőn. És pedig minden szemnél rendszeresen két fürtöt hoz. Ha a gazda ezt tudja, azután alkalinazkodhatik a teremtést illetőleg. Ha a csapot két évnél tovább hagyjuk, akkor az csercsap nevet nyer; azért, mert a csap felszine kezd erősen fásodni s héja, mint a cserfa kezd darabos felszinü lenni. Ha a csapot még a harmadik éven túl is a tőkén hagynánk, mint a régi művelésnél a fehérszőlőknél történt, akkor azt dobosnak nevezzük. Akár a csapon akár a csercsapon, akár a doboson kihajtott vesszők mind azon tulajdonnal birnak, hogy a szemek illetőleg rügyeknél gyümölcs tör elé. komor, oly sötét s szorongó érzelmek közt hosszasan szemléli annak megdöbbentő vonásait; mig újra sugár fényes térre jut, s ott megpihen. * Volt egy kor, amidőn szép hazánkban idegen volt a magyar nyelv, számüzöttként bolyongott a nekünk édesen csengő magyar szó. Osiséggel dicsekvő tanult-művelt magyar emberek szégyelték ajkukra venni nemzetük nyelvét s azt mondták róla, hogy durva, műveletlen és a szellem megnyilatkozására teljesen alkalmatlan közeg. A nemzet értelmisége: tudósok, tisztviselők főurak, köznemesek, beszéltek mindenhogyan; beszélték a klasz- szikus latint, a divatos franrziát a müveit és finom németet, csak a szegény magyar szót vetették meg. Az a parasztnak való, csi- szolhatatlan, együgyü hanganyag volt, irodalomra, törvénykezésre s a finomabb társalgásra teljesen hasznavehetetlen. Az iskolákban latinul hallá az ifjú nemzedék a dicséret és feddés szavait, s a megtanulandó ismereteket. A vármegyei életben s az országgyűlésen latinul folyt a tanácskozás. A köznemesség házaiban ismét a latin, a főrangnak termeiben a franczia, a politika és kereskedelmi körökben a német szó hangzott, kizárva nemzeti nyelvünket jogos helyéről. Hiszen igaz, darabos volt magyar nyelvünk és szókincsben szegény; de mivé legyen a szegény tanulatlan pórnép ajakán? Egy irodalmi termék van előttem e korból. Szinte szorongva nézem, mint küzködik írója, hogy a lelkében megfogant eszméknek alakot adjon. Mily csekély készlet a szóból a fogalmak kifejezésére; mily szegénység az alakzatokban és képletekben, melyekkel érzelmeinek és gondolatainak testet adni óhajtana; mily egyhangúság és erőtlenség az irályban; mily vergődése a szellem lángjainak; hogyan kapaszkodik a szárnyalni akaró lélek! Szint akar adni festéseinek, ruházatot szelleme szülöttjeinek — és nem tud, szegény. Pedig ez olyan embernek a müve, aki jártas volt
