Eger - hetilap, 1892

1892-02-23 / 8. szám

Ötven éven át szívni a szabad lég helyett a füledt, poros, yomasztó levegőt; mindennap megfeszíteni a beszóló szerveket aüködésökben a kimerülésig; próbára tétetni a türelemnek a szellemi gyámoltalanság s a csínyekre hajlandó ifjúi vér szilaj nyilvánulásai által; látni gyakran a jóakarat s a hivatás-szeretet- szülte lelkesedés kárbaveszett fáradozásait; érezui olykor a korlátoltság méltatlan bántalmait — s mindezt nem a saját szellemi és anyagi jólétének érdekében, hanem egy eszmének: a humánus haladásnak szolgálatában tenni: elismerést váró érdem, még ha ennek viszonzásául kényelmesebb s némi apróbb élvek meg- szerezhetését megengedő éiet.et biztosítana is a társadalom; s ha. e méltán várható viszonos szolgálat megtagadtatik a közügy egy ily munkásától, az a tiszteletet és elismerést mint erkölcsi jutalmat annál fokozottabb mérvben várhatja,

A társadalom minden más munkása felmutathatja munkája eredményét, mert az rögtön jelentkezik. A kézműves minden kalapács- és vésőütésének iátható nyoma marad, s midőn müve készen van, elénk tudja állítani. Az ügyvéd, ha a jog és igazság eszméjét diadalra juttatta, büszke önérzettel mutathat, mindenki által szemlélhető müvére. Az orvos munkájának azonnal jelentkező eredménye a megszűnt-tett fájdalomérzet s a visszatért erő, és egészség. A festő minden egyes ecsetvonása új kifejezést, új alakot lehel a vászonra; a zeneművész gyönyörrel tölti el hallgatóit, s egyetlen hang játékából el nem vész. S a tanitó ? Ha az ügyszeretet buzgalmával dolgozván nap nap után, észszerű és tapintatos eljárása által olykor egyik vagy másik nemes érzelmet felébresztő apró hallgatói keblében, s egy-egy fogékony szívben oly el nem tűnő vonást húzott szavai mélyreháfásával, mely idővel élesen és markaimul fog kidomborulni a férfiúvá fejlődött egyén jellemében, aki aztán a megszilárdult nemes önérzettel felvértezve az élet hívogató, csábos veszélyekkel telt utjain soha sem fog arra az ösvényre tévedni, mely a becstelenséghez vezet: — nos! ki látja a jellem ama végtelen értékű elemét szikrát, fogni s a gondos ápolás által lassú lobogássá élesztetni? Hát ki látja a füvecske magját a föld mélyében életnek indulni? — Es midőn idővel talán a férfiúi disz: a polgári és hazafiéi erények összege tisztelt,té teszi őt, összes erényeit beragyogván és éltetvén a jellem tiszta fénye, ki fogja a múltban kutatni és feltalálni emennek első forrását: a hivatását jól teljesítő tanró munkájában? Aki csak egyetlen léleket tudott, ily nemes irányú ösvényre terelni a fogékony gyermekkorban, az már elévüllietlen érdemeket szerzett, aki egy emberöltőn keresztül törekedett ily czélok után. az még sokkalta inkább.

Es azt ki látja, midőn az Alkotó által bár oly nasry fogékonysággal megajándékozott, de még üres, fejletlen lélekben az értelem megnyiladozik s mind tisztább körvonalakban kezdi látni

Az „EGER“ tárczája.

James Brown házassága.

— Amerikai történet. —

Addye Bloddet.t fólszisszentett, s finom tűvel megsértett ujjacskáját piros ajkaiba véve, igyekezett fájdalmát enyhíteni.- Bizonyosan megint James urra gondolt, kisasszony? jegyző meg a fiatal miss mamája, szemüvege alól Addyera pislogva.

— Most épen nem, anyám.

— Most — nem. Tehát máskor mégis? . . .

— Igen gyakran. Hiszen ön tudja: nagyon szeretem.

— Úgy? És én mégis ajánlanám, ha lemondana róla. Annak az urnák semmije sincs. Állása sem életrevaló . . . Kegyed csak nem akarja őt eltartani kézi munkájával? Várjon még kicsikém, van ideje a férjhezmenetelre.

Bloddetr, asszony megigazította pápaszemét s leányát magára, hagyta.

A kis Addye szomorú arczára egy pár könycsepp gördült, homlokán a bánat felhője borongott.

Az ajtón kopogtattak. James Brown lépett be, vidám arczczal.

Addye karjai közé repült s eltelejté könynyeit.

— Örömhírt liozasz ?

— Valóban, kedves Addye. Nagyszerű eszmém van.

nr

önbelsejét s az érzéki és erkölcsi világ jelenségeit.? — midőn az előbb üres leiekben az ismeretek ép buzaszemei kezdenek garmadába gyüjtetni, melyek már azutan önmaguktól újabb és újabb termést hoznak évenkint, hogy végre is dúsan megrakott magtárrá tegyék a bensőt? Azt nem látja senki, mert a lélek megfoghatatlan lényegébe be nem láthat emberi szem, s annak csodás alakulásait nem szemlélheti a kutató tekintet soha. Pedig az magától meg nem történhetik, oda az emberi szellem reáha- tása szükséges. A Teremtő megalkotá a talajt, de a gondozást az emberre bízta: a lélek fogékony jó és rósz iránt, de érintetlenül hagyatván, puszta maradna, mint bármely föld munkáltatás nélkül., E munkát legelőször a szülök teljesítik, s utánok a tanítók. Ámde amazoknál e munka csak mint a szeretettől parancsolt mellékes foglalkozás tekinthető a létfeutartás erős küzdelmei mellett; végrehajtásában pedig csupán az életben kifejlett jó-érzéket, az Isten által az ember bensőjébe öntött s a szeretet által vezérelt lelki ösztönt követik. Mig az utóbbiaknál e nemes törekvés a legfőbb életczél s egyszersmind eszköze a létfentartás- nak, müködésökben pedig tervszerűen, s eszköz- és czéltudatosan járnak el. Ily hivatást teljesítvén, megfelelő és igazságos méltánylást érdemelnének a társadalom e napszámosai.

8 talán mert csak a nem szemlélhető bensőben van meg munkájok eredménye; mert hatásában csak évek múlva jelentkezik az; talán mert senki sem gondol arra, hogy mi lenne az emberiségből a tanítók működése nélkül, csak egy-két évszázad alatt; — talán mert senki sem szemléli s annál kevésbé érzi csak egy órára is azt a kimerítő, testet és lelket egyszerre fárasztó küzködést, amelyet kötelessége teljesítése közben a tanitó folytat : — talán azért nélkülözik a társadalom részéről ezen igazságos viszon-szolgálatot — hogy eszmék magasáról egy pillanatig a rideg való durva realizmusára lépjek le: ezért van talán a bör- tönőröknek, szolgáknak, baktereknek sokszor a tanítókéval egyenlő, sőt jobb javadalmazásuk . . Bármint álljon is. a dolog, a valóság ez. Nincs azért hivatás, mely oly mértékben igényelhetné az erkölcsi jutalmat, a nyilvánosság méltánylását, mint a tanítói pálya. Igaz ugyan, hogy ez nem pótolhatja ki távolról sem az évek hosszú nélkülözéseit, de legalább némi vigaszt, nyújt, s megóv a demoralizáltatástól. 8 mert annyira rejtetten fejlődik munkájok eredménye a láthatatlan bensőben, s igy fontossága és értéke sokkal kedvezőtlenebb színben tűnik fel a nagy sokaság előtt, a sajtónak, mint minden nemes ügy hivatásszerű támogatójának fel kell emelni szavait a dolog igaz és tiszta megvilágítására^ adván ezzel morális segítséget, és megérdemelt erkölcsi jutalmat munkálóinak. így általánosságban is ; — igy mindazokra, kik e nemes, szép. de terhes és hálátlan pályán c^ak egy-két évtizeden át teljesítették hűen feladatukat.

— Eszméd? Csak — eszme?

— Ugv van. De bízzál bennem, okvetlen gazdagok leszünk, nemsokára, s akkor ... De sok időt nem tölt hetek, utána kell a dolognak látnom. Nézd, ezt hoztam számodra. Jól megőrizd!

Egy édes csókkal zárta le James kedvesének ajkait és gyorsan távozott.

Addye nyugtalanul nézett utána, még valamit akart vele közölni, de már késő volt.

Az ajándékot nézte meg azután. Mi lehet az? Egy kis papír, olyanforma, mint, egy bank-utalvány. De nem az.

A szöveg felvilágosítást nyújt minden bizonynyal. Olvassuk csak: „Sorsjegy, 942. szám. Nyereménytárgy: James Brown. Kora 25 év. Termete daliás. Haja: dús-szőke. Fogai: épek. Modora: megnyerő, stb. Ára: két dollár. A húzás batárideje: f. évi Julius 31-dike, a „Park Hoteléban déli 12 órakor.“

— Ah, a szegény James kijátszatja magát .-. . De váljon én nyerem-e meg? Ez nagy kérdés. Azaz: kétséget, sem szenved, hogy én nem nyerhetem meg, ezzel az egy sorsjegygyei. Bizonyosan lesznek, kik tizet, húszat, talán száz darabot is vásárolnak. Miért nem adott nekem száz darabot? Oh, a fukar James! ... Le kell mondanom róla, hiába! Pedig meghalok, ha övé nem lehetek.

Másnap minden hírlapban a következő hirdetés volt olvasható: „Én, James Brown, nősülni vágyó, ifjú ember vagyok. De pénzem nincs, melylyel valamihez kezdhetnék. — Elhatároztam tehát, hogy magamat kijátszatom. Azon hölgy férje leszek, ki sorsjegyén megnyer. Ma és húzás idejéig mindennap a „Cent- ral P,.rk“-ban fogok sétálni, divatos öltözetben, vállamon piros szalaggal. A ki meglátni óhajt, szíveskedjék ide fáradni . . .