Eger - hetilap, 1892
1892-12-20 / 51. szám
402 Mindeme kérdések végleges megoldásáig azonban úgy a magam, mint az egész püspöki kar buzgó óhajtása s törekvésének czélja, hogy ama lelkészeknek, kik valóban kedvezőtlen anyagi helyzetben vannak, helyzetük lehetőleg enyhittessék; s határozottan mondhatom, hogy a püspöki kar most folyó tanácskozmányá- ban is az ily irányú gondoskodás módjai- és eszközeivel foglalkozni fog, miként már előbb foglalkozott is. Már jóval előbb, Simor prímás idejében tartott tanácskoz- mányain ugyanis, tüzetesebb megvitatás tárgyát képezte azon mód, melylyel a püspöki kar, a kedvezőtlen anyagi helyzetben levő lelkészek fölsegelléséhez a maga részéről járuljon. Konkrét javaslatok tétettek, például a püspöki jövedelmek után fokozatos százalék szerinti hozzájárulás; e javaslatok keresztülvitele azonban, Simor halála következtében megszakadt. A primási szék üresedése alatt ez ügynek is nyugodni kellett. A jelen év folyamán, májusban, köztudomás szerint, a püspöki kar újabb bizottságot küldött ki az ügy tanulmányozására s javaslattételre. A bizottság el is készítette javaslatát, s ennek kapcsán kerül ezúttal tárgyalásra az ügy; remélem, s legbensőbben óhajtóm: süker- rel. Mert kétségkívül vaunak nehézségek, de nem legyőzhetetle- nek, legalább e részben a püspöki kar jó indulatán nem fog múlni a dolog. Mert, hogy ténybeli bizonyítékot is szolgáltassak, elmondhatom, hogy az említett bizottságnak a prímáshoz május hóban tett előterjesztésére, legnagyobb részben együtt vannak már az egyes egyházmegyéknek, a prímás e részbeli fölhívásához csatolt minta szerint szerkesztett jövedelmi kivonatos kimutatások. E kimutatásokat azonban, amint azok tényleg elkészültek, nem vélem a kérdéses ezélra megfelelőknek, nem tehát olyanoknak, melyek alapján helyesen intézkedni lehetne; még csak átmenetileg sem. Mert véleményem szerint, még ideiglenes, átmeneti intézkedéseknél sem lehet oly preczedenseket alkotni, melyek nincsenek összhangban azon elvekkel és követelményekkel, melyeket a végleges megoldásnál szem előtt kell tartani. Okom van pedig föltenni, hogy az említett jövedelmi összeírások e szempontból nem kifogástalanok. Se hiányukat nem kicsinyelhetem annyira, hogy, mint a május havi bizottság tévé, elejthetőnek vélném ide vonatkozólag azon kérdést: vájjon a lelkészi vallomások teljesen hitelesek-e? vagy azok némelyike kifogás alá esketik? S e hitelesség kétségkívül csökken, ha megengedhetőnek tartatik az is, mint a bizottság részéről történik, hogy el lehet tekinteni attól, vájjon egyes lelkészek javadalmába betudandó-e a stólajövedelem, a mise-alapitványok után járó dijak; és vájjon a telek jövedelme a régi kamarai számítás, vagyrpedig a katasztrális tiszta jövedelem szerint számitandó-e? És hogy továbbá, megengedhető Az „EGER“ tárczája. Szvorényi József emlékezete. Felolvasta a magy. egyh. irod. tár. 1892. decz. 18. X. gyűlésén a társulat elnöke: Szepesy Sándor. Tehát ő is ?! . . . Egyik a másik után! . . . Tőle is meg kellett válnunk. . . . Halálharang csengett fülünkben, midőn végküzdelmét meg- hallánk. Remegtünk érte. Szivünk verése perczröl-perczre hevesebbé vált. A mily mértékben emelkedett, oly mértékben lassult a nemes kebelben. . . . A rendház harangja megkoudult. Bus hangját gyorsan szárnyra kapta a szél. A gyász hírvivője volt. Szivünk verése legfelsőbb fokra szökött: annyira féltetté már örökre megakadt. A gazdag csermely kiapadt. Holt meder a mi megmaradt. Láttuk a sötét ravatalon. Elmaradhattunk-e? A hit zárta le szemét; az élő remény ajkait. Virághalmaz borította. Egy nemzedék fájdalomvirágai. A nemes, halvány arcz oly nyugodtan tekintett rájok. Koszorúk bokrai mért? Érdemim nem kérnek. . . Két emberöltő özönlötte körül koporsóját. Az egyik a baráti kegyelet adóját leróni, a másik mestere koporsójára könnyűit hullatni jött. Melyiké súlyosabb? melyik vesztesebb? Baráti szeretet rég birt tárgyának csak egyikét vesztette el: a tanítvány egyetlen mesterét. Mester körül eltöltött rövidke perczek évek hiányát pótolják. Ebben nem részesülni: pótolhatatlan veszteség. Egyedül vesztes az ifjúság! A koporsó felett siró gyászdalok hangos zokogása volt. Fáklya kanyargó füstje bánat felhője. Kedves testvérek! mi még többet veszítettünk. A mi veszteségünk kétszeres. Gyászunk is kétszeres. A mester elhagyott. lenne, mint ama bizottság véli, az összeírásoknál ez eltérő eljárás azért, mert csak azt kellene szerinte vizsgálni, vájjon egy előre megállapítandó kongrua-minimumou fölüli vagy aluli végösszeget mutatnak-e azok fel; mert igy amelyek nagyobb jövedelmet tüntetnek fel, azokra az összeírásnál követett eljárás aggályos volta magától elenyésznék. Amelyek pedig kisebb jövedelmet mutatnak fel, az utóbb megállapítandó elvek szerint a végrehajtásnál kiigazíthatók lennének. A bizottság e nézete azonban elfogadhatatlan álláspont. Mert hiszen épen azon körülmény eldöntése, hogy e még megállapítandó minimum fölötti vagy alatti osztályzatba jöjjön-e valamely plébánia: magának az összeírásnak helyessége és hitelességétől függ; ha az összeírás nem megbízható, akkor könnyen beál- hatna az eset, hogy ennek alapján a minimum alatti osztályba jönnének, mások sérelmére, oly plébániák, melyeknek a minimum feletti osztályban lenne igazság szerint helyök. E visszásságot, az ebből keletkező zűrzavart, a csak utólag, a bizottság véleménye szerint, a kongnia feljavításával egyidejűleg megállapítandó irányelvek melletti kiigazítás nem enyésztetheti el. És ha szükséges az irányelvek megállapítása — utólag, mért nem állapíttatnak meg azok már előzőleg, hogy azok szerint megbízhatón készíttessenek el a kimutatások ? Miért ott végezni, ahol kez- deui kellene ? Biztos irányelvek nélküli kimutatásoknak nem lehet reális értékök. Ily tág keretben mozgó összeírások tehát, mint látható, megnyugvással nem lennének elfogadhatók még azon ezélra sem, hogy ideiglenes intézkedések alapjául szolgáljanak. Ennél fogva, nemcsak az én véleményem, de a püspöki karnak már elébb nyilvánított felfogása szerint is, uj, helyesebb ösz- szeirás szüksége forog fen. A püspöki kar tudnillik, már 1885-ben Trefort miniszterhez intézett egyik válasziratában kijelentette, hogy ha a kongrua-javitás kérdésének alapos és igazságos megoldása czéloztatik, szükségkép az összes egyházmegyék plébániáira kiterjedő, és pedig az ország valamennyi egyházmegyéjében egységes irányelvek szerint eszközlendő jövedelmi összeírásnak kell megtörténni. Ez volt a püspöki kar felfogása. Ennek megtörténte után bizonyos, hogy a püspöki kar a maga kötelességét megteszi. Nem szabad feltenni azt sem, hogy a püspöki kar elhatározása talán csak alamizsnaszerű évi segély- nyújtásra szorítkoznék. Gyökeres rendezkedésre van szükség, és e gyökeres rendezkedésnek megvan a maga parancsoló követelménye. Tiltakoznom kellene minden oly föltevés ellen is, mely a püspöki kar készségét ez irányban legtávolabbról is kétségbevonni akarná. És uem csinálok titkot azon nézetemből sem, melynek egyébiránt Vaszary herczegprimáshoz intézett, s elébb említett levelemben is nyílt kifejezést adtam, hogy a püspöki kar hozzájárulási mérvének, módjának megállapítására szükséges a főpapi Ez nem minden. Nekünk még ő több is volt. Tekintsetek társulatunk történeti lapjaira, felelni fognak. Élő története volt. Egyike azon lelkes ifjaknak, kitől fogant. Ezért kétszeres a mi fájdalmunk is k. t. Vér volt a mi vérünkből. Magasröptű lelkének lángja első szikráját itt fogá. Azért, ha méltán osztozunk a veszteség fájdalmában: nagyságából és dicsőségéből is méltán kérünk részt. Just tartunk hozzá, és ez a mi dicsőségünk. Jóságos lelke nem is zárkozott el tőlünk. Ki feledhetné azt a gyöngéd atyai hangot, melylyel erösité: szivéhez oly közel állunk? Ki feledhetné azt a gyermekded vidámságot, melylyel bizonyító, mily örömmel vett részt ünnepeinken ? Nem maradt el soha. És az ő jelenléte a nemes törekvés bátorítása volt. Nyájas tekintete, méltó jutalom ; egyetlen elismerő szava jutalomnál becsesebb. Bizonyára az édes ifjú emlékek legszebb képei merültek fel olyankor, s örvedett, mert ifjú lelkesedésük folytatását látta. És társulatunk, melynek melegágyából annyi nemes sarjadt, kegyetlen lehete-e tehát egyik legnagyobb alakja iránt? Emléke tisztelet tárgya, ő maga mindenkor mintakép leszen. K. t. a hetvenhét éves aggastyán nyugodni tért. Hosszú élete méltó jutalma. Nem veszett kárba egyetlen perczecske sem. Élete nem a magáé volt. Talán ama forrongó korszak, melyben léte első perczeit számláló, talán az rejtette méhében nagysága magvait. Talán már az anya tejével szívta be azon lázas időnek tevékeny szellemét Nagy tehetségek, lángelmék környezték. Közöttük nőtt fel. Érezte barátságuk melegét; csodálta szellemüket. Átélte rajongó korukat, átérezte eszméiket. Közetlen szemlélte jellemüket, s Ítélte meg tetteiket. Lehetett-e tehát hivatot- tabb nála azon önfeláldozó pályán, melyre érző szive vonzotta? Szerzetes és tanár. Benne a humaniórák rég letűnt klasszikus szerzetes tanárjainak valódi eszményképe testesült meg. Nemcsak mester volt ö, jóságos, de szigorú atya egyszersmind . . . Nem szakadt benne szét a pap az emberbaráttól. Mialatt nemes lelke
