Eger - hetilap, 1892

1892-12-06 / 49. szám

386

lánosan bevett családi szokások szerint kézcsókolás végett körutazásra iudűltak az asztal körül. E szertartás folyama alatt mindenikhez volt egy-egy nyájas kérdésem, minek következtében csakhamar bizalmas közelségbe jutottam az aprósággal: az öt éves Palika és a három éves Jenőke úgy osztoztak meg bizalmamon egymás között, hogy egyik a jobb, másik a bal térdemen foglalt helyet s nagy gömbölyű okos szemeikkel onnan lestek fel ajkaimra; a szép kis szende hét éves Mariskát azonban udvarias szerénysége csak egy lépés távolságra bocsájtá közelembe, s vidáman pergő nyelvecskéje, kérdéseimre adott helyes feleletei arról győztek meg, hogy ő szellemes, igen kedves és jó nevelésű leányka.

Néhány rövid perez után az apa, alkalmatlankodásnak magyarázván a gyermekek bizalmaskodását, szeretetteljes komolysággal elszólitotta őket mellőlem, s hogy ünnepélyesebbé tegye a jelenetet, mindenik gyermekkel saját ügyességét mutattatta be. Mariska néhány sort olvasott s kötéseit, horgolásait mutatta elő ; Palika „A kis huszár“ czimű gyermek-verset mondta fel s egy pár katonai fordulatot végezett; csak a három éves Jenőke mutatványa körül mutatkozott egy pillanatra föuakadás, de csakhamar önmaga kisegitett bennünket a zavarból, midőn kijelentette, hogy ő „csak“ tánczolni tud, s állításának igazságáról nyomban olyan legényesen meggyőzött, hogy valóban kaczagásra derített mindnyájunkat. Azonban mi történt?! Ez a vidámabb, de teljesen ártatlan zaj felébresztette a bölcsőben aludott legkisebb gyermeket, ki nyomban erős, telt szoprán hangján követelte az ő illetékes részét úgy az ebédből, valamint az ebéd után való kedélyeskedésből is. A fekhelyéből való kiemelésben atyja megelőzte anyját s bemutatta őt nekem nemcsak úgy, mint a családfa negyedik sarjadékát, hanem úgy is, mint akinek testvérei között művészi tehetsége van, a mennyiben már is tud zongorázni, — s eközben végig sétáltatta apró kövér lábacskáival a kisdedet a zongora-billentyűk során. Örökítsük meg e kis művésznő nevét: Erzsikének hívták.

Ezen kedves családi jelenség alatt észrevétlenül többször vetettem fürkésző tekintetet a szülőkre. Az a forró szemsugár, a mely az apa szeméből ilyenkor tekintetemmel találkozott, az az örömköny, melyet a mama, az én figyelmemet meglopva, akkor törölt le, a mikor Jenőke táuczra perdült: arról győzött meg, hogy az én kartársam boldog, boldog pedig családjában és családja által. . . .

A gyermekek játszani mentek az udvarra, az anya a legkisebb körül talált foglalkozást; én és a házi gazda az ő kiváló szakértelméről és szorgalmáról tanúskodó gyümölcsöskertbe vonúlAz „EGER“ tárczája.

A kik válni akarnak.

— Newyorki história. —

Mr. Elton nem volt épen rósz ember. Mrs. Elton, a felesége, sem volt épen rosznak mondható, de rósz volt az közöttük, hogy már kerek tiz év óta éltek együtt, mint férj és feleség, s az a kínos körülmény, hogy házasságuk gyermektelen volt, veszedelmes unalommá kezdett köztük fajulni. Ehhez járult, hogy Elton uraság csalhatatlan jeleit kezdé tanúsítani eddigi nyárspolgárias életmódja megváltoztatásának az által, hogy a felesége iránt tartozó gondosságát s figyelmetességét főleg az által gyakorolta, hogy a legnagyobb csöndességben, suttyomban lépett a lakásba, ha késő éjjel került haza, s hitves társának, aki mindezek daczára rendszerint fölébredt, tele beszélte a fejét a klubról, s a számos jó czimborákról, kiktől sehogy sem bírt megszabadulni. Elton asszonyság mindezen kibúvó beszédekre egy darabig csak tamáskodó mosolygással válaszolt; de midőn egy alkalommal Elton uraság arra a szerencsétlen ötletre vetemedett, hogy a szöszkék kiváló szeretetreméltóságát kezdte dicsérgetni, Elton asz- szonyban kitört a fekete harag, s a féltékenység tövise egész szive gyökéréig befurta magát. Mindezek daczára a szemrehányásnak egy szava sem jött gúnyosan mosolygó ajkaira, — hanem másnap reggel, midőn férje foglalkozására ment, annál liosz- szasabb és sűrűbb özvegyi fátyollal burkolta be fejecskéjét, nesztelen sietséggel hagyta el a házat, s a lóvonatú vasútra ülve, az egyik külváros felé vette útját. Hová vezette bősz boszuja? A világ minden kincséért se árulta volna el. Csak a kocsivezetőnek intett egy helyütt, aki aztán a vonatot egy utczaszögleten megállította, s az asszonyságot kiszállni segítette.

tunk barátságos beszélgetésre. Szó volt itt kettőnk között fizetés- javításról, nyugdijtörvény-módositásról, s a többek között azt is megtudtam, hogy mily drágán vásárolja meg az én kartársam az ő kis családi boldogságát: kántorkodik, tanitóskodik, a kasznár gyermekeit tanítja, a törvénybiró fiát a gimnázium I. osztályára készíti elő. Én óva figyelmeztettem, különben egészségesnek látszó kartársamat, hogy lehetőleg kímélje egészségét a túlterhelő munkától. 0 azzal védekezett szavaimmal szemben, hogy nem tehet másként, mert ezt családja érdekében meg kell tennie. E szavakra társam elkomolyodott; komor sejtelem látszott homlokán ülni és egy mély sóhajtás szállott el ajkairól. . . .

Rövid egy óra után ismét felkerestük barátom nejét és a gyermekeket; én búcsúztam és eltávoztam.

Az óta pedig, két-három év alatt, nagyon megváltozott minden. ------— Én azon kedves családi jelenet befolyása követk

eztében családot alapítottam; őt pedig családja elveszítette; nem bírta el szegény kartársam az anyagi küzdés súlyos terhét; pihenni szállt korának és életútjának felén, egy boldogtalan özvegyet s négy egészséges gyermeket hagyván hátra gyámolat- lanúl, szegényen, éhesen. . . . Megdöbbentő valóság.

Boldogéit kartársamtól, szomorú emlékén kívül, melyet a tisztelet kegyeletével őrzök iránta szivemben, — még ama titokzatos sejtelmet is örököltem, a melyet utolsó találkozásunk alkalmával homlokán ülni láttam, a melyet nem árúit el előttem, de mindamellett megértettem. Éz az a bizonyos közös sejtelem, az a közös kéteskedés, a mely csaknem minden családos tanító szivén táplálkozik, a melynek alapja a tanító hátra maradó családtagjainak reménytelen jövőjében van.

Kedves kartársak! Ha értitek és érzitek, mily becses, mily nemes és mily szent kötelességet ró rátok a közös életpálya közös sorsán alapúló kartársi szeretet törvénye; ha szivetek fel tud melegedni a tanítók árváinak, tehát önnön árváitok sorsának enyhítése érdekében: úgy meg fogjátok érteni, miért jelenik meg e pályanyertes kis dolgozat; t. i. egyetlen kővel kívánom feljebb emelni az országos kától, tanítói árvaház épülőben levő falát, a mennyiben e füzet jövedelme általam az országos kától, tanítói árvaház alapjához csatoltatik. Vajha ezen önzetlen szándékom sikere, kedves kartársaim, a ti jó akaratotok- és pártfogásotokon sem múlna!

Végül, az ügy nevében, nagyságos és főtisztelendő Zs endo vies József prépost-kanonok, egri egyházmegyei főtanfelügyelő úrnak hálás köszönetemet nyílvánítom, mivel az ő áldozatkészsége tette lehetővé ezen kis munka megjelenését.

Midőn Elton asszony a kemény talajt érezte lábai alatt, óvatosan tekintett néhányszor körül, s egy jelentéktelen külsejű ház felé tipegett, melynek kapuja fölött a következő felirat vala egy czégtáblán olvasható:

„Első nemzetközi titkos rendőri szövetkezet.“

Bizonyos vegyületével a kielégítésre vágyó boszuszomjnak, s titkos töprengésnek haladt Elton asszonyság a lépcsőn fölfelé, melynek végén egy szerecsen szolga fogadta, ki őt egy félhomályos terembe vezette, melyben egy érdemes úri ember lépett eléje.

— Eljöttem egy ... — kezdé Elton asszony.

— Diskrét ügyben — vágott szavába bátorítólag a titkár ur a tétovázó asszonyságnak.

— Egy férj észrevétlen megfigyelése ügyében, — egészité ki Elton asszony.

— Valóban kényes ügy, melynek elintézése fejében alapelőlegül húsz dollár dijat kérünk.

Eltonné készséggel vonta elő tárczáját, s az asztalra olvasta a kívánt összeget.

— Ami intézetünk — folytatta az érdemes titkár ur — épen ily ügyek elintézésében szerezte meg magának az utolér- hetlen ügyesség hírnevét. Sőt határozottan állíthatom, hogy a házassági kihágások elintézése különleges foglalkozásunkat képezi. Asszonyom, mi a már lefizetett előlegen kívül napjára öt dollárnyi átlagösszeget számítunk, s az a szokás, hogy ez átalány néhány napra, teszem azt, egy hétre előre lefizettessék.

Eltonné ezúttal már egy kissé lassabban vette elé a tárczáját, miközben a titkár ur igy folytatta mondökáját.

— Miután az első formalitásokon túl vagyunk, kérem a szükséges támpontok közlését, melyeknek megfigyelése a további rendelkezésig kötelességünkké tétetik, valamint a czimet is, mely alatt asszonyságod kutatásunk eredményéről való értesítéseinket kezéhez juttatni kívánja.

Eltonné minden nehézség nélkül tudatta, hogy a kívánt ér-