Eger - hetilap, 1892

1892-09-06 / 36. szám

284

gához, mely nemcsak az emésztést segíti elő, de a netalán a gyomorba jutott bacillusokat is képes megölni, még mielőtt ezek a belekbe juthatnának.

Végül: mi sem hat a gyomor működésére oly káros hatással, mint a meghűlés, a miért is ettől mindenki a legnagyobb mértékben őrizkedjék. Ezen eshetőség ellen mindenki a legköny- nyebben egy flanell-haskötő által leszen biztositva.

Ezek azon óvóintézkedési szabályok, melyek az ember egyéniségére vonatkoznak. A mi a lakást és környezetet illeti, csak röviden legyen tárgyalva.

Első sorban a legnagyobb gond az árnyékszékek, szemétdombok, éjjeli edények, köpő ládácskák lefertőztelenitésére, és pedig mennél gyakoribb és bőségesebb lefertőztelenitésére legyen fordítva, vagy nyers carbolsavas porral, vagy pedig a carbolsav 10% százalékos oldatával. Ezen lefertőztelenitési szabályt mindenki szivén viselje! Ezt megtenni mindenki becsületbeli, emberbaráti kötelességének tartsa, ezzel tartozik mindenki önnön magának, családjának és az összes emberiségnek is.

A konyha-edények tisztítására csakis forralt viz legyen alkalmazva, mi mindenki által igen könnyen teljesíthető.

Legyen végül a lakóhelyek gyakori szellőztetése ajánlva, s megemlítve az, hogy a cholera-beteggel érintkezés csak akkor válhatik veszélyessé, ha az ezek ürüléke által beszennyezett tárgyakkal közvetlen érintkezésbe jutunk s a ragályos anyagot bármi utón a szájba juttatjuk. Ha a lefertőztelenités szabályait minden tekintetben teljesítjük a beteggel való érintkezés után, úgy nem vagyunk egyhamar az inficziálás veszélyének kitéve.

Lelencz-házak.

Miután hazánkban az alkotmány helyre állíttatott s a nemzeti szellem nagyobb-nagyobb mértékben hatja át a társadalmat, azóta egyeseket és testületeket, valamint a kormányokat is mindinkább foglalkoztatja azon eszme, miként lehetne Magyarországon a magyarságot szám arányában is úgy megnövelni és megerősíteni, hogy lehetetlenné váljék a magyar államot alkotó föld területén bárkinek még csak ábrándokat is alkotni más államnak, mint a magyarnak alkotásáról.

Állam-kormányunk tett is már az elmúlt két évtized alatt e részben egyetmást; számos téren lényeges eredményeket is ért el, de a közegészségügy terén még nagyon távol áll attól, hogy el mondhassa, miszerint megtett mindent, a mit megtennie lehetett, mert e téren tevékenysége igazán alig volt több, mint a mit épen az égető szükség parancsolt. Megengedjük, hogy a viszonyok hozták ezt igy magukkal, de a dolog még is igy áll. Tett a társadalom is sokat, aránylag többet magánál az államnál, a minek bizonyítása végett elég legyen hivatkoznunk azon szá— Meg lesznek velem elégedve! viszonzá Jakab önérzetes hangon. S föltette magában, hogy a bikával kegyetlenül el fog bánni.

Az első bika berohant az Arénába. Kétségkívül jó tempe- ramentumű állat volt, de a szarvai nagyon rövidek voltak és tompák. Jakab ezt a körülményt kedvetlenül vette észre. „A küzdelem nagyon egyenlőtlen lesz!“ — monda magában. Hisz ez a bika nem is tud döfui! Mily nevetségesen apró szarvai vannak!“ S ez elmélkedései közben közeledett az állathoz, s elkezdte azt veres posztója lobogtatásával ingerelni. De mielőtt Jakab ur kellő védelembe helyezkedett volna, a bika úgy oldalba öklelte, hogy Jakab űr azt kivánta, bár soha se született volna! Daczára, hogy e támadás a bika részéről nem is történt egész dühhel, s a döfés is inkább csak horzsolás számba ment, —Jakab úr még is ott hempergett tőle a homokban. A bika azonban elfordult tőle, s lassú léptekkel czammogott a korlát mellett, erősen szaglálózva.

— Nézd csak a gyávát, az ostobát! rikácsolt boszusan donna Aquilina. Ahelyett, hogy újból neki menne a bikának, félre vonul tőle, s ott vakargatja az oldalát. Ebből az emberből soha se lesz semmi!

E közben a zenekar riadót fújt, jelt adva a viadoroknak, hogy horgos pálczáikat vessék a bika nyakába. Donna Aquilina látta, amint Jakab űr egy pár banderillát markába ragad, s magához intette őt. Napamasszony szemei tágra nyíltak, mint egy éji bagolyéi; s zöldes-sárga fényű merev tekintete baljóslatúlag tekintett fiamuramra. „Gyorsan, dologra! — suttogta hozzá düh- tompitott, elfojtott hangon. Támadd meg, akaszd a horgokat a nyakába!

mos jótékony egyesületre, melyek az utóbbi években léttesitettek, s ezek között különösen a magyarság fenntartását par excellence munkáló közművelődési egyesületekre, s főleg az erdélyrészi magyar közművelődési egyesületre.

Ez úttal az elől jelzett irányban működő intézmények között főként a lelencz-ügygyel kívánunk foglalkozni, melynek felderítése és megvitatása — nem tekintve mindnyájunkat érdeklő voltát, jelenleg épen igen alkalmi, — midőn t. i. a belügyi kormány felszóllitotta a vármegyék élén álló főispánokat, hogy mondjanak véleményt a lelencz-ügynek országos rendezéséről. Vármegyénk és székvárosunk egyaránt érdekelve lévén e kérdésben, szükséges, hogy az ügy a helyi sajtóban is kellően méltá- nyoltassék.

Körülbelül minden művelt ember előtt ösmeretes azon szomorú tény, hogy Magyarországon a halálozási arány — összehasonlítva azt más országokéval — oly nagy, hogy alig látszik érthetőnek az elmúlt népszámlálás fényesnek kürtőit eredménye, melylyel annyira szeretünk dicsekedni; melynek magyarázata pedig egyedül abban rejlik, hogy sehol a világon annyi gyermek nem születik, mint Magyarországon, s hogy ha a születésnek megfelelő arányban állana országunk népessége, akkor még vagy négy akkora szaporodást mutatott volna ki a népszámlálási eredmény, s hogy annyit mutatott csak, mint a mennyit mutatott, az az oka, mert sehol a világon nem vész el annyi gyermek gondatlanság és roszakarat miatt gonoszul, mint szintén Magyarországon.

Megtaláljuk ennek okát először a 7 éven aluli gyermekek gyógyításának elhanyagolásában, másodszor és főleg a dajkaságba kiadott gyermekek elpusztittatásában.

Valóban annyi gyermek pusztul el honunkban, főleg a községek földmives népe között, egyedül a gyógyítás elhanyagolása és a kuruzsolás miatt, hogy számát sem lehet tudni. Statisztikailag ugyanis majdnem mind abba a rovatba kerül, a melybe a többi orvosilag gyógykezelt elhaltak jutnak.

A szegény sorsú magyar-embernél a gyermeknek nem nagy becse van, s ha sok van, gyűlöletes teherré válik szemükben és „kaján szívvel nézik — a mint honunk egy lelkes orvosa Írja, — a beteg gyermek sinlődését heteken, hónapokon át, egyszer aztán a vége felé még is elviszik az orvoshoz s lelkiismeretük nyugodt, mert hisz voltak vele az orvosnál.“

íme nyugodt a lelkiismeret, de miért is ne volna az, hiszen a törvény büntetése nem éri őt, a mit pedig nem büntetnek, az nem vétek. Kijátszották a törvényt, ez a magyarázat, mely büntetés alatt megparancsolja a 7 éven aluli gyermekek gyógykezeltetését.

Van tehát törvény, mely az ilyen magaviseletét bünteti? Van, csak hogy végrehajtva nincs. E nélkül pedig a törvény nem törvény, hanem Írott malaszt. A végrehajtás hiányának oka

A szerencsétlen Jakab, a sárkány és bika közé jutva, elha tározta, hogy inkább az utóbbival veszi fel még egyszer a küz delmet. A bika tüsszögve fogadta.

— Nagy ég, hogy fuj, hogy tombol a bestia! — mondá magában Jakab úr gyanús szemmel pislogva a vadállatra.

— Előre! Támadja meg! — biztatá Jakabunkat az első matador, a quadrille főnöke.

— Isten neki. Hát előre! — sohajtá a szegény Jakab, s néhány lépést tőn előre; de egy pillanatra behunyta a szemeit, hogy a bestiát ne lássa. Azonban a következő pillanatban a dühös állat már földre taposta donna Aquilina boldogtalan vejét.

Alig haladt át a bika a szegény fiun keresztül, Jakab úr nagy gyorsan felugrott, s a korlát felé rohanva, kétségbeesetten kiabált: „Segítség! Segítség!“ — A bika pedig rohant utána, hogy felnyársalja. Jakab viador-társai káromkodtak, felesége elájult, s az egész publikum vadul tombolt. Donna Aquilina pedig fölugrott helyéről, a korláthoz rohant s rikácsoló hangon ordította veje fülébe: „Vissza! Vissza, te gyáva! Ott van a bika!“

De Jakabot nem tartotta többé vissza semmi, s egy pillanat alatt gimnasztikái ügyességgel ugrott át a korláton. Egy rettentő gondolat támadt föl megzavart agyában. Élete egy hajszálon függött, s aki őt e végzetes helyzetbe sodorta, s e szégyennek kitette, s ki még most is vissza kergette a biztos halálba, — anyósa, ott állt, kikelt, dühös ábrázattal előtte!

Jakab szemei karikákat hánytak. Kezei, melyekben még mindig ott tartotta a horgos pálczikákat, — reszkettek. Egyszerre kezei hirtelen fölemelkedtek, — a fájdalom egy egetrázó felorditása, — s a bikafékező horgos pálczikák egy pillanat alatt oda voltak vetve a — napamasszony nyakába. (E. K. u.)