Eger - hetilap, 1892
1892-08-23 / 34. szám
268 az óhaj, a remény, valóra vált, beteljesült; s a dalmüvészet terén az ország szivében s annak fő- és székvárosában küzdött nehéz viadalt, mindnyájunk örömére fényes diadal követé, mert mint már köztudomású: Dalkörünknek, a magyar zene örök érdemű alkotója s utólérhetlen vezénylője Erkel Ferencz ezüst mellszobrában, az országnak eddig legkitűnőbb dalköre: a pécsi dalegylet versenydijával erkölcsileg s anyagilag teljesen egyenértékűnek kimondott, ugyancsak első dijat sikerült nyernie, mit midőn ezennel bemutatni szerencsések vagyunk, a fényes és ünnepélyes fogadtatás- s a történelmileg is nevezetes egri nők szép utódai által nyújtott ékes babérért, melylyel városunk közönsége nemcsak egyletünket, hanem ön nagyságát is megkoszorúzta, forró hála-köszönetet mondva, kérjük Istent, hogy: Eger haza-szerető polgárait s lelkes honleányait minden áldásával dúsan áldja meg! — Éljenek! Kalászatok. i. A koronázási jubilaeum alkalmából, „Király és korona“ czim alatt, Simon Péter, budapesti állami főgymn. tanár egy terjedelmes munkát irt és adott ki. A különben eléggé érdekes mű szeszélyes kvodlibetben keveri össze a múltat a jelennel; hazánk régibb történetét korunk eseményeivel. S ép ezért nem is szükség rendszert keresnünk benne. Az egész mű hasonlít ama, korábbi időkben divatban volt aquarel-quodlibet-képekhez, melyek még némely régi házakban ma is láthatók, s melyeken a komáromi kalendáriom egy égett lapja szépen megfér a tarok- kártya pagátjával, Hajdn valamelyik szimfóniája töredékével, a Vezúv kitörésének képével, egy régi módi, újévet köszöntő lappal stb. barátságos békésen egymás mellett, ugyanazon mester kezétől rajzolva, — s melyeket minden bizarr összevisszaságuk mellett is szívesen szemlélünk, s elismeréssel adózunk rajzolója ügyességének. Simon P. „Király és korona“ ez. munkáját is szívesen olvassuk ; mert a „sok mindenfelét“, mit müvében összehalmoz, elég ügyesen szekeszti össze; ezenkívül irálya egyszerű, vonzó, magyaros, s müve minden sora hirdeti, hogy szerzője sokat olvasott, tanult ember, élénk megfigyelő tehetség, higgadt, komoly gondolkozású férfiú, jó magyar, lelkes hazafi, s buzgó — katolikus. Az idézett mű egyveleges tartalmában sok olyas események, momentumok, reminiscentiák is foglaltatnak, melyek bennünket közelebbről érdekelnek; s minthogy a latin példaszó szerint „Praeteritorum meminisse dulce est“, — azt hiszem, a t. olvasó is szívesen veszi, ha az idézett mű ránk vonatkozó részeit kiszemelve, e helyütt közzéteszem. * győződve, hogy kegyednek versenytársa lehetnék, s ez nekem elég. Mit várhatnék még? Hogy csudáljanak s ünnepeljenek, mint kegyedet? Én e diadalt néhány perczig élveztem, s nem kívánok többet belőle. Dicsőségem valószínű, s e lehetőség kielégít. Mi haszna van egy álom beteljesűltének arra nézve, aki bizonyos benne, hogy ez az álom nem agyrém? Én az vagyok, ami lehetnék, mert azzá lehetek, s még hozzá megvan az a büszkeségem, hogy nem akarok azzá lenni. Egy oly gyönyörről lemondani, amelyet elérhetünk, annyit tesz, mint annak a gyönyörnek az értékét megszerezni. Tehetni, és még sem tenni annyit tesz, mint az elégtételhez még egy hatalmat kapcsolni: a kevésrebecsülését. Elébb, egy pillanat alatt, mikor a kegyed nevét kiáltozták, melyet az enyémmel könnyen felcserélhettem volna, — az egész dicsőséget egyszerre átértettem, s az egész hiúságot felfogtam. Cseréljük csak fel e pásztor és földműves népet fejedelmekkel, költőkkel, s egy egész fényes közönséggel! Mi a különbség? Ugyanaz a lárma! — Azonkívül, asszonyom, nekem komoly kötelességeket kell teljesitnem. Van egy igen öreg atyám, s egy igen fiatal testvérem. Mindakettő beteg. Gyógyszert kell számukra készítenem, mert mástól el nem fogadják azt. Ez pedig igen komoly kötelesség. Azonkívül nem sokára férjhez megyek egy fiatal emberhez, aki a bíróságnál titkár. Miután e mai bohó kalandomról senki sem tud semmit, jegyesem bizonyára nem fog vonakodni, hogy feleségül vegyen. Mi elégedettek s boldogok leszünk, s gyermekeink lesznek. E pillanatban vőlegényem alkalmasint nálunk van már s nyugtalanul várakozik rám. Azt mondtam otthon, hogy egy beteg szomszédnőnket látogatom meg. De már késő van. Isten önnel, asszonyom. Én csaknem bizonyos vagyok benne, hogy boldog leszek. Kegyednek is kívánom, hogy boldog legyen. Szerző a magyar korona történetét tárgyalva, midőn a napóleoni időkhöz ér, a többek közt igy folytatja: „A franczia császár (I. Napoleon) meseszerű szerencséje és páratlan lángesze kényszerítő a királyt (I. Ferencz), hogy családjával és egész kormányával Budára meneküljön. De a magyar szent korona számára még Budavárát sem tartván elég biztos őrizethelynek, annak biztosabb helyre való szállítását rendelte el a király, egyetértve József nádorral. Ez a francziák közeledtére több főur, br. Splényi József és Almássy Pál korona-őrök jelenlétében 1805. nov. 16-án a koronát az előbbi vasládából kivétette és szállításra alkalmasabb szekrénybe tétette, melyet aztán mind lepecsételtek. Ugyanazon év decz. 1-én br. Splényi J. koronaőr és br. Perényi Lázár kamarás elindultak a koronával Budáról Munkácsra. Útközben Pest, Heves, Borsod, Zemplén és Ungmegyék s Arokszállás város nagy számú lovas és gyalog kíséretet rendeltek ki a korona őrizetére, melyet Beregmegye díszes bandériuma kisért föl a várba. Innen a veszély távoztával a következő év márcz. 23-án került megint vissza Budára. De nem pihenhetett ezúttal sem sokáig ős Buda várában, mert alig hogy megkoronázták I. Ferencz harmadik nejét, az estei Maria Ludo- vikát, 1808. szept. 7-én, a következő év jun. 15-én Szent-István jobbjával együtt ismét menekülnie kellett a már hazánkba is betört francziák elül, Gyöngyösön át Egerbe, és ezen, esőzések és gátszakadások által viszontagságteljes bujdosásából csak nov. 8-án késő este tért a két szent ereklye újból vissza budai nyugvó helyére. A koronának ezen bujdosása közben történt, hogy az rövid ideig a mezőkövesdi plébániában talált biztos menedékhelyet. A plébános a ház azon szobájában, hol a szent korona pihent, a történetileg emlékezetes eseményt a következő hexameterrel örökítette meg: „His ego sub tectis quondam pere- grina quievi“. Anno 1806. die 19-a Mártii. A német azt mondja: „Ein Unglück kommt selten allein.“ A mező-kövesdi plébánia azt tapasztalta, hogy a szerencse is ismétlődik nála. 75 évvel később, hogy a szent korona az ő födele alatt pihenő helyre talált, az a szerencse érte azt a boldog plébániát 1881. őszén, amikor Mezőkövesd vidékén tartattak a lovassági hadgyakorlatok, hogy a magyar szent korona viselője, I. Ferencz József, Magyarország [apostoli királya is, 8 napon át ugyanazon szobában hajtotta fejét nyugalomra, hol egykor koronája kipihente a bujdosás utjának fáradalmait. Ezt a nevezetes szerencsét is díszes emléktáblán örökítette meg a királyi vendéget látó plébános, Kőszeghy Winkler Mihály, ki azóta nem cserélne még nagyprépostjával sem; hisz ennek nem hált házában a magyar szent korona, sem pedig a magyar király szentséges személye. De a király ottléte alatt egyszer nagy ijedtségen ment vala keresztül a plébános ur. 0 felsége már kakas-szó előtt kilovagolt volt a gyakorlatokra, ahonnan csak este felé volt visszatérendő. A * Midőn Sarah e történtetecskét nekem elbeszélte, egy ideig egészen el voltam mélyedve gondolataimba. Érezni kezdtem magamban a hitvány vágyakozást csöndes nyugalom s könnyű, teljesíthető kötelességek után. — Ki tudja, — mondám — vájjon annak a falusi lánykának nem volt-e igaza, s vájjon az az életút, melyet magának kijelölt, nem a legjobb-e valamennyi közt? Sarah ama könnyed fej rázással dobta hátra vállaira omló fürtéit, mely nála oly sajátságos volt. — Nem! — kiáltott fel, — nagyon is tévedtem, midőn azt hittem, hogy ebben a lánykában tehetség rejlik. Mert ha érezte volna magában azt a hatalmat, hogy nagygyá legyen, bármily legyőzhetetlen akadályok daczára is meghódolt volna a végzet erejének. A lemondás ez esetben nem egyéb hazugságnál. Lemondani csak kétséges trónokról szokás. A kötelességek az egyének tehetségei szerint különböznek. Két betegnek gyógyszert készíteni: jó; de az eszményt mindenkinek hozzáférhetővé tenni, még jobb. Nekem is utat kellett elébb törnöm! Minden észokok, még a legjózanabbak is, minden kötelességek, magok a legszentebbek is elégtelenek amaz ellenállhatatlan ösztön legyőzésére, hogy azzá váljunk, ami lettünk. Sem a munka, rágalom, vagy boszuság, a dicsőség eme visszásságai, sem az apa, aki ujságlapját, vagy a beteg testvér, aki gyógyszerét kéri, nem képesek a sorsunkba való isteni beavatkozásnak útját állani. Sőt még akkor sem, ha nyomorral, kétségbeeséssel, gyűlölettel, kegyetlenséggel kellene küzdenünk, — mert, hasztalan, nem tehetünk máskép! . .
