Eger - hetilap, 1891
1891-12-29 / 52. szám
425 7. sz.) kiadásában jelentek meg, s minden könyvárus utján megszerezhetők. — A hevesi dalkör, mely, mint lapunk múlt számában említettük, közelebbről alakult, s szorgalmasan halad előre, hogy eddigi sükereit az otthelyi s vidéki közönségnek bemutassa, főképeu pedig, hogy fönállliatásához némi alaptőkét szerezzen, Hevesen, az ottani olvasókör helyiségeiben holnap, szerdán, f. decz. hó 30-án esti 8 órakor tánczvigalommal egybekötött dalestély t rendez. Belépti dijak: családjegy 3 frt személyjegy 1 frt. Fölül- fizetések köszönettel fogadtatnak. A dalestély érdekes, s eléggé változatos műsora, ,a következő: 1. Dalárkedv. Mazúr. Zsass- kovszky Endrétől. Énekli a dalkör. 2. Szerelmi kettős Konti- tól. Éneklik Máder Gizella k.-a. és dr. Bazsó Tivadar úr. 3. „Az én életem.“ Humoros felolvasás, tartja Horváth Endre ur. 4. Magyar népdalok. Énekli a dalkör. 5. Magyar népdalok. Zongorán játsza Strausz Edéné úrnő. 6. Nyitány „Montechi és Capulet“ dalműből, zongorán négy kézre játszák Lipovniczky Jolán k. a. és Bazsó Tivadar úr. 7. „A szórakozott kisasszony“ GabányitóD Magánjelenef, előadja Szabó Mariska k.-a. 8. Himnusz az éjhez. Beethoventől. Énekli a dalkör. 9. Levélária „Rip van Vinkle“ operettből, és „Románcz“. Zongorakiséret mellett énekli Máder Gizella k.-a. 10. Marseillaise. Énekli a dalkör. — Terményüzlet. (Sonnenschein V. terménykereskedő r. tudósitónktól.) A karácsonyi heti vásárt csekély behozatal, s szilárd árak jellemzik. Jegyzett áraink: t. búza 9.80—10.40; vaggon szállítmányoknál 30 krral több; rozs és kétszeres 8.80—9.50; árpa 5.80—6.80; kukoricza 5.10—5.30; zab 5.80—6.20 ; bab 5.60 — 6.20 mmkint. Szépirodalmi csarnok. Az egri nagy-egedhegyi remete. — Elbeszélés. — Irta: Id. Murányváry János. (Vége.) — Uram! ön tudja, hogy férjezet t nő vagyok: akarom, hogy e találkozás utolsó legyen. Kérem, engedjen távoznom. Térdeim meghajlottak, mintha isten képét akartam volna megimádni, Szeréna hangosan zokogott, — én szivemet hittem szétrepedni. Ekkor lövés történt, — s eszmélet nélkül hullottam a főidre. Midőu szemeimet felnyitám, egy igen szegényen bútorozott paraszt-kuuyhóban találtam magamat. — Az isten szerelméért — szólott e pillanatban, a félig nyílt ajtóból lábújhegyen felém közeledő jámbor pór, — ne mozogjon az urfi oly erősen, vére ismét meg talál eredni, pedig a doktort jóval későbbre várom, — s ápoló készséggel állott meg ágyamnál. — Márton, te vagy? — Igen bizony! — feleié a jó szivü paraszt, felgombolt mellénye nagy ólom-gombjait simogatva, — hát csak mégis ráismer a téns urfi a szegény csordásra, kivel sokszor oly jóizűt beszélgetett a pásztor-életről, és annak gyönyörűségéről, mikor azzal a lelkem-adta szép kisasszonynyal, úgy nap-áldozattájon a legelő dombon bolyongott. — Jó ember, mondd, hogy jutottam ide? — Élve-halva biz ott tensuram. No ha nem beszél, meg nem mozog: hát úgy elmondom a dolgot, amiként az voltaképen történt, — s borzas bajuszát meghuzogatva folytatá. — Panaszom volna nekem, tulajdonképen rég idő óta egy üsző végett; ez okból hát tegnap is már harmadik délutánt töltöttem egymásután a kastély ajtajában: de az uraság vagy vadászaton kóborol mindig, vagy nem ér rá igazságot adni, innét van aztán, hogy a szerencséje is szegény a szegénynek. Megunva a sok várakozást, épen haza felé indultam, midőn egyszerre csak puska-lövés, és hangos sikoltás történik a kertben. Eszemágában sem volt a megijedés soha, de ezúttal igazan meghökkentem s hoszú lé- lekzettel a fák közé szaladtam. A vadászatról jött uraság kisütött puskájára támaszkodott, mintha csak verebet lőtt volna, nagyon kaczagott, a tensasszony pedig, — mozdulatlanúl feküdt a márvány kőpadon. De bezzeg az urfi lapoczkája alá úgy befurta ám magát a golyóbis, hogy kikeresni még a doktornak is nagy munkába került. A cselédség úgy rebesgető, hogy mind ez azért történt, mert urunk feleségét féltette, de én meg azt gondolom, azért történt biz ez igy voltaképen, hogy hát az uraság vala- hára boszuját tölthesse. Elég az hozzá, becsületem most már az igaz, kimúlt a kastélyból, mert hát azt a sülthalszemű jágert, ki az úrfit el hagyatot tságában a szekérutra akarta kit enni, jól fültövön találtam, igy azután meghiszem azt, hogy vége a barátságnak; de azért nem adnám egy egész vármegyéért, hogy az urfi szegény házamban gyógyul fel. — Véled, édes Mártonom? — Nem csak vélem, hanem bizonyosan tudom, — feleié a becsületes pór biztatólag — mert maga a doktor is abban állapodott meg, hogy ha a golyó egy hűvelyknyivel ferdébben szalad; hát a seb csak akkor lehetett volna egészen halálos. — És úrnődről nem hallottál semmit? — Dehogy nem! De azt csak akkor mondom meg a maga valóságában, ha az úrfi teljesen felgyógyúl. Hat hónap múltával tökéletesen felgyógyultam, — s midőn jó Mártonom által értesültem azon borzasztó eseményről, hogy Szeréna lelövetésem alkalmával véremet látván kibugyanni, szive meghasadt, és azonnal szörnyet halt, s amint én hat hónap alatt felgyógyultam, ő ugyan annyi idő óta már alussza — sírjában az örök álmot. Miután Márton arról is értesített, hogy Subich jószágát árendába adta s a fővárosba tette át lakását: tervemmel rögtön kész voltam: felmenni utána Pestre és nemtelen bánás-módjáért számadásra vonni s elégtétel-adásra kényszeríteni. A fővárosban találkoztam apámmal szolgáló két huszár-tiszttel, kik engemet jól ismervén, állapotomról kérdezősködtek. El- mondám nekik a velem történteket, s különösen a Szerénával történt utolsó találkozásomat. Ok nagy részvétet tanúsítottak irányomban, és miután szándékomról meggyőződtek, — elvállalták részemről a párbaj-segédkezést. Elmentek Subichhoz nevemben, s kihívták, különösen elmon- dák neki szóról-szóra a Szerénával történt utolsó találkozásomat. H 0 minden kifogás nélkül elfogadta a párbajt, és megnevezte szinte segédjeit, kik is összejővén, megalapították a fegyvernemet, s annak végrehajtási módját. Másnap a párbaj megtörtént pisztolyra; a lövés vezényszóra — s midőn erre a fegyverek eldurrantak, mindketten földre húllánk. Én a mellényemen levő gombomnak köszönhetem az életben maradást — mert a golyó az aczélgomb hegyébe ütközvén, czélt tévesztve hatott oldalbordáim közé; — s a sebből két hét alatt kigyógyultam. — Subich golyóm által szivén találva holtan rogyott össze. Elégtételt vettem tehát Subichon hazudozásaiért, hogy nős s gyermekes vagyok; valamint Szeréna haláláért és első meg- lövetésemért. Most tudhatja, édes uram öcsém, az okát ezen szőrcsuklyának, melyet hordok. — Apámat testvéremet, és magamagát feláldozó jegyesemet elvesztvén, más pálya e megunt életben reám nézve nem létezhetett, E helyet választottam ki, mely magaslatot szegény Szerénával sokszor megbámultuk éltem aranykorában a farmosi sir- kertből; — és hogy meggyőződjék róla, nézzen bele e távcsőbe — melyet előbb rendes helyére illesztek. Belenéztem és egy georgina-virágokkal körülültetett sirke- ritést láttam. A márvány-lapon pedig e három név: Kandó Ákos, — Gábor és Szeréna volt látható. — Lássa uram öcsém, én minden évben Szeréna halála napján lemegyek Farmosra a sirt ápolni és Szeréna lelki üdvéért, valamint magam meggondolatlan bűnöm bocsánatáért ájtatosan imádkozni. Ez volt az öreggel utolsó találkozásom, mert tőle haza érkezvén, gazdasági tisztté történt kinevezésemet már asztalomon találtam; s igy eltávozván Egerből, egy év múlva, midőn látogatóba vissza-érkeztem, bátyámtól értesültem, hogy az öreg remetém már fél éve, hogy a ferenczrendiek sírboltjában pihen.
