Eger - hetilap, 1891

1891-12-08 / 49. szám

álmaikra visszaemlékezni. De bizonyos, hogy előbb is álmodnak, és pedig mivel az ő külviláguk, élményeik, emlékezéseik még szűk körre terjednek: álmukban is csak napi kedvencz játékaikat, a katonásdit, bábuzást folytatják. Még a csecsemő kisdedek arczán is meg-megjelenik olykor alvásközben egy-egy édes mosoly, mikor — mint mondani szokás — társaikat, az angyalkákat látják. Magától érthető azonban, hogy ez ó náluk nem a sajátképi álmodás hatása még, hanem csak valamely kéjes, vagy fájós érzet vonja mosolyra, vagy silóra arczocskáikat. Erre mutat az is, hogy, a mint minden anya tapasztalhatja, a kisded mosolyát hamarabb látjuk meg alvása-kőzben, mint ébrenlétében.

Az élet közép- és hanyatló korában rendesen leggyérebbek az álmok. A középkor és a hanyatló kor — főleg a szellem munkásainál — a hosszú gondok és a rövid álmok kora. S talán épen azért, e két korban az alvásra szükséges idő is a legrövidebb; hanem aztán, teljes testi épség mellett, az alvás annál mélyebb. Már pedig a mélyen alvó csak elvétve álmodik.

Természetes végre, hogy az ifjúkor álmai a mint leggyako- riabbak, úgy leggazdagabbak is. Hiszen ezen korban építgetjük jövendő szerencsénk, boldogságunk, dicsőségünk légvárait. Itt az ébrenlét is álmodoz isokban, ábrándokban lüktet. Azért látogatják éppen ezen kort az agy és idegzet magasfokú ingerléseiből fejlő kóros álmok, melyek kivált a delejes-álom, alva-járás és a delejes-látás.

II. Megjelenésükre nézve az álmok általában vagy csak képek s jelenetek, vagy pedig az álmodénak lelki szemlélete előtt keletkező s lejátszódó cselekvények, történetek.

Az álomképek s jelenetek rendszerint csak mozgás és fejlődés nélküli tünetek, milyen pl. valamely templom, vagy palota ragyogó belseje, diszkért, fenséges hegycsoport, a csillagos ég képe, a nyugvó tenger tükre. Megesik azonban, hogy az álomképek is változnak, és pedig olyformán, hogy más képbe, vagy cselekvénybe olvadnak át, — a mint ezt némely ködfátyolképe- ken láthatni.

Az álmainkban eléállott képek-, jelenetek-, vagy cselekvé- nyeknek rendszerint csak szemlélői vagyunk, mert jobbadán csakis a magasabb fokú izgultságban fordul elé, hogy álmunkban a nézőkből magunk is szereplőkké leszünk, azaz járunk-keliink, teszünk-veszünk, cselekszünk valamit. Ilyenkor azonban, mivel az álomjelenetek személyünkkel is összeolvadnak, az erősebb izgatottság álmunkat többnyire félbeszakasztja, azaz fölébredünk ; vagy pedig az ingerültség folytán kimet ülve, még mélyebb, álmodás nélküli alvásba merülünk. Szereplő álmaink e lázas ingerültségét többnyire a bő estélizés meg a szeszes italoknak túl a szomjúságon élvezése idézi elő. Az ily álmok leggyakoribb tárgya: valami vitatkozás, megmérközés, vagy fenyegető veszedelem, melyben meg akarnak ölni; vagy valamely neki bőszült állat kerget, — mire aztán rémület s borzalom ragad meg; menekülnénk, de

Az „EGER“ tárczája.

Mikor az emberfia szerelmes.

Don Miguel de Cervantes, Saavedra, a „Don Qui- xotte“ halhatatlan szerzőjének élete rendkívül gazdag kalandos részletekben. Az 1568-ik évben Rómában találkozunk vele, holott akkor Aquaviva bibornok szolgálatába lépett. E lépésének a következő esemény volt az oka.

A bibornoknál akkor ennek egy unokanővére lakott, kinek Beatrix volt a neve. Azon idők szerint ennél szebb lány nem volt Rómában. A leányka már bizonyos Montescalcbi gróffal volt eljegyezve, s egybekelésük immár küszöbön állott.

így álltak a dolgok, midőn Cervantes a héthalmú városba érkezett. A fiatal kalandhajhász spanyol csakhamar értesült signora Beatrice felülmúlhatatlan szépségéről, s mint a poéták mondják: — látni őt és megszeretni pillanatnak müve volt.

A hevesvérű spanyol azonnal kész volt tervével.

Másnap jelentkezett a bibornoknál, s felajánlta neki szolgálatát. Oly szeiencsés volt, hogy egészen kedvező hatást gyakorolt a bibornokra, aki nyomban szolgálatába fogadta őt.

Tervének kalandossága nem éreztette vele szolgálata fáradalmait. Az a kedves körülméiiy, hogy a szép Beatricet naponta, közvetlen közelből láthatta, teljesen kárpótolta őt. Szentül meg volt győződve, hogy a bájos hölgy nem is vonakodnék őt szívéfutni nem bírunk, s igy végre is kínos nyöszörgéssel, kiáltással rezzenünk fel.

III. Az álmok tárgyai ezerszerúek. Természetes mégis, hogy oly tárgyakról álmodunk leggyakrabban, melyek vágyainknak, hajlamainknak s élethivatásunknak megfelelnek, vagy, viszont, azokkal ellenkeznek. Szóval, a mi ébrenlétünkkor élénkebben elfoglalja, vagy épen megragadja lelkünket, álmainkba is legtöbbször átviszszük. A távolból kedveseink körében, otthon, álmodjuk magunkat; máskor pedig otthonról a távolba, utazási, világlátási kalandokba ragadnak álmaink. A férfí hivatalának s övéinek ügyeivel tépelődik; mig az örömben, bánatban lengébb nőnek könnyúdebb gondok, a háztartás s a gyermekápolás viszonyai tükröződnek le álmaiban. A vadász vadat üldöz, a huszár lovát és magát csicsomázza, a természetbúvár füveit, kagylóit rendezi, a művész szerkeszt és tervezget, — s igy tovább.

Érdekes a hivatási álmokban, hogy a szakembernek némelykor álma ad foglalkozásához eszmét s gondolatot. írják, hogy Tartini zeneköltő megálmodta a hires „Ördög-Sonata“ dallamát; Benvenuto Cellini, nevezetes szobrász, pedig egyik szobormüvének diszitményeit a börtönben álmodta meg. — Több festésznd van továbbá följegyezve, hogy az álmában látott arczo- kat s képcsoportozatokat ébren szerencsés sükerrel dolgozta fel. Az ily művészi, vagy tudományos álom-látomás vagy ötlet azonban nem mindenkor vált be. Számos tudósról maradt fenn, hogy bölcsészeti, mathematikai s egyéb nehéz tételeket oldott meg álmában, de melyekben nem volt köszönet. A mit t. i. alaposnak, elmésnek látott álmában, azt ébren nagyon is félszegnek találta. S természetes is ez, a mennyiben az álom csak az emlékező s a képzelő erő játéka, minélfogva benne az értelemnek s Ítéletnek csakis esetleg van része.

Sürún szolgáltatnak álmainkhoz tárgyat az ébrenlétünkben átélt tapasztalatok s élmények; de azon megjegyzéssel, hogy az ébrenlét élményei a maguk teljességében soha sem tükröződnek vissza álmainkban, hanem csak egyes részeik, vagy alakjuk szerint, sőt gyakorta csak egy eszme által, mely az élményben s a belőle támadt álomképben, vagy cselekvényben megvan. Sokszor ugyanis csak egyetlen ötlet, pl. hogy „lakásunkba rablók törhetnek be“ — ennyi is bőven elég arra, hogy egy ily betörést minden hajmeresztő részleteivel együtt átéljünk álmunkban.

S még ennél is gyöngébb alapot s összefüggést látunk az ébrenlét és az álom élményei között igen gyakran. S igy a következőben is. „Álmában kinézvén egy valaki lakása ablakán, nagy meglepetéssel látja, hogy az átellenes ház egészen más, mint a milyennek azt évek során át naponkint látta és megszokta. A kapu nem a régi; az ablakok jóval nagyobbak és máskép beosztva. . .“ S mi volt a dologban? Csak annyi, hogy a szemközt lakott és ezerszer látott család nem régiben más, ismeretlen lakásba költözött onnét át; meg hogy az álmodó, álma előtti navel és kezével magajándékozni, ha megtudná, hogy bírásáért ily alacsony komornyikféle szolgálatra vállalkozott.

S e titok csakhamar tudomására is jutott a szép Beátrixnak.

Nagybátyja, a bibornok, a hirneves Caravaggio festővel lefestette magát, hogy arczképével szép húgát ennek születésnapjára megajándékozza.

Saavedra, akit a bibornok házában közönségesen Savedoro- nak hittak, azt a megbízatást kapta, hogy ő eminencziája arcz- képét a Beatrice születésnapja reggelén, ennek szobájába akasz- sza. A fiatal spanyol épen azzal foglalkozott, hogy a felakasztott aczképet egy virágkoszoruval körülövezze, midőn az imádott hölgy hálókamrácskájából a szobába lépett.

A bájos fiatal hölgy meglepetve állott meg, s barátságos köszönetét rebegett a nem kevésbbé meglepett ifjúnak.

' — ügy látszik, — szólt bűvös hangon, — ön művészileg

ért a virágok kiválasztásához.

E szavakkal kezébe vette a gyönyörű virágcsokrot, melyet Saavedra asztalára helyezett, midőn a csokorból egy levélke hullott ki, melyet a leányka tüstént fölnyitott, s halk hangon fel is olvasott.

A levélkére egy sonett volt írva, egy virágkoszoru, fiizve Savedorótól, aki a toskánai olasz nyelvet csaknem oly jól beszélte, mint a saját kasztiliai anyanyelvét. Beatrice hangosan olvasta fél az utolsó versszakot, mely következőleg hangzott:

„Nem! holt anyag! Bár téged isteni Művészet alkotott, — megérteni