Eger - hetilap, 1891
1891-12-01 / 48. szám
390 Egy már vau. Menjünk szaporán a többi után! Mézbe van mártva ennek az Abonyi Lajosnak is a tolla s fogván a czeruzát beirtani másodikul: Abonyi Lajos: A mi nótáink. Eközben eszembe jutott, hogy nem fogom-e Jókait rossz hirbe keverni az udvarnál, ha az „Uj földesurat“ a Bach-világ persifiage-ját segítem fel Becsbe? Ejh, legyünk jószivüek, kegyelem Jókainak! Kitörültem az „Uj földesurat“ s megint nem maradt, csak egy könyvem az, „A mi nótáink“. Hanem ’iszen majd mindjárt kerítek én ahhoz társakat. Gömbölyűn pöndörödnek Porzónk „Tárczalevelei“. Árgusnak száz szeme volt, Ágainak százegy van a jellemzőt meglátni, de mit ér, ha könyve bár mint csöpög is a magyar zamattól, nem felel meg ennek a czélnak; tájképeket, városrészeket, külsőországi úti benyomásokat ir le; itt van Tóth Béla kötete, de ebből csak a törököket szeretné meg a trónörökös és Tóth Bélát. Szegény Balázs Sándor is hagyott valamit. Gyönyörű két beszély- gyüjteményt; de miféle embereket ir le? Jámbor budai nyárspolgárokat, a milyeneket Becsben is láthat ő fensége. Epébe mártott pennáju Tolnáink pediglen oly cselszövő gazemberekkel népesíti meg könyveit, hogy, ha azokból ösuieri meg a magyarokat a trónörökös, talán el sem vállalja az országot . . . Sipulusz tárczái elevenek, mulattatok, de ö karrikaturákat ád; Sebok az én kedvenczem, gyönyörűen gyügyögteti rajzaibau a gyermekeket — de a trónörökös nem pesztonkát keres. Hej Vas Gereben! Persze, hogy Vas Gereben volna jó, ha most élne, ha most Írna. De ő a régi magyar viszonyokat festi. S minek nézegesse azt meg Károly Lajos, amit I. Ferencznek kellett volna meglátni ? Végre mintha valami nagy hal akad az ember horgára, élénken felkiálték: Holló! A „Gyalogösvény“ Baksaytól! Sorozzuk be hamar a „Gyalogösvényt“! És beírtam a Gyalogösvényt. De eközben eszembe jutott, hogy az Abonyi: „A mi nótáinkban“ csupa szemenszedett rablók szépeinek, pedig a betyárromantikával már ugjns túlságosan saturálíuk a világot. Kitöröltem tehát „A mi nótáinkat“ is; megint ott voltam az elején, megint csak egy könyvem maradt. Megvagyok-e átkozva, vagy mi ez ? Sohase birok tovább jutni egy könyvnél. Csak nem kell mindjárt elcsüggedni, biztattam magamat. Türelem, türelem, menjünk tovább! Á Vadnay Károly legújabb könyvét is el küldhet nők, ha nem volna tele forradalmi reminis- centiákkal. Csillogó-pattogó szikrákat szór a Bródy Sándor liizes vénája, de ő a lélektani problémákra vetette magát; az ő embesok fejőket csóváltak, iit-ott egy-egy elnyomott kaczagás, mig másutt botránkoztató morgás hangja volt hallható. Ily körülmények közt lady Killaruey lehetetlennek tartotta, hogy a mee- tingen részt vehessen. Leírhatatlan izgalom s lehangoltság közt hagyta el tehát a termet, miközben a püspökök egyike kenetteljes beszédében méltó felháborodásának adott kifejezést ama hallatlan, botrányos insultus fölött, melylyel e czédulák által egy eddigelé mocsoktalan, s a legmagasabb tiszteletre méltó nevet megtámadtak; Killarney lady a legiszonyúbb izgatottság állapotában ért palotájába, s rögtön sürgönyözött a világ mind a négy tája felé férje ura után. Miután azonban sürgönyeire sehonnét se kapott választ, másnap reggel fölkereste a „Lord Killarney és T-sa“ uj czég londoni irodáját, hol őt a társaság jelenlévő képviselője, mr. Sidcup Tamás, a legkitiintetőbb udvariassággal fogadta. A sértett urhölgy, anélkül, hogy mr. Sidcup tiszteletteljes szavait csak a legkisebb figyelemre is méltatta volna, elővette a zöld czédulát, s mutató ujjával odabökve a Killarney-névre, fenyegető, kérdő tekintetet vetett férje — bűntársára. Mr. Sidcup pedig kedélyesen mosolygott. — Mit jelent ez, Sir? — kéfidé az urhölgy fenyegető hangon. Egy kis üzleti vállalat, lady Killarney ; s remélem, hogy az ön férje és üzlettársai nem fogják vele — a rövidebbet huzni. — Sir, bolonddá akar engem tenni, hogy ilyesmit akar velem elhitetni, hogy férjem valósággal odaadta volna a nevét ilyen ocsmány vállalathoz? . . Lehetetlen! . . Hol van most a férjem? — Alkalmasint Dublinban, méltóságos asszonyom! a végett, hogy ott ami fölséges szeszes italunkkal üzleteket csináljon. Vagy rei nem isznak, nem esznek, nem kártyáznak, nem politizálnak, adót nem fizetnek, hanem végtelenül érdekesen fépelő Inek. (Pedig az adófizetés gondjai Magyarországon legalább is foglalkoztatják annyira az elméket, mint a szerelem.) Nem megy e lajstromcsinálás sehogy sem . . . Eszem lázasan nyargal végig szerzőkön és könyveiken. Bársony István szépen Írja le a természetet, a madarakat, a fákat, de én istenem a fákban (még ha hazaírulóuak tart is a baloldal) szembetűnő hasonlatosság van, teszem azt az osztrák cserfa és a magyar cserfa között; Kazár Emil okos, magvas iró, de az emberek belső világát rajzolja. Elléptetgetem magam előtt saját rajkóimat is. Szeretném őket szepítgetni, de az udvarhoz ők se valók. Egy- szerü kalamárisból születtek, egyszeui sorsra. Csak menjetek ti a magatok lábán gyerekek, a kicsiny falusi házakba, már a mélyítek t. i. itt nem reked a könyvárusok kosztosai: a künnlakók, az antiquariusok, — és a bennlakók, az egerek számára. Már-már kétségbe kezdtem esni. S először villant meg a szivemben az a vágy, hogy bárcsak készen lenne már a Gyulai Pál „Romhányija“! hátha azt el lehetne küldeni. (Bocsássatok meg barátaim de ilyen állapotban fühöz-fához kapkod az ember.) Végre is, be kell vallanom, nem bírtam öszszehozni többet öt könynnél (abból is három a Jókaié, egy a Baksayé, az ötödiket képzelje mindenki a magáénak). Ivánka Imre ráförmedt: — Hát a többi öt hol van? — A többi öt még nincs megírva. — Az lehetetlen! Hát olyan szegény az irodalom? — Nem szegény az, hanem az olvasó személyiség olyan hogy nem minden alkalmas neki. — De tíz könyvet mégis csak összeszedhettél volna egy főherczegnek is? Az épen annyira nehéz, mintha valaki tiz főherczeget akarna összeszedni egy könyvnek. — De mi ennek az oka ? — Egyszerűen az — nyugtatám meg a kegyelmes urat, a kit teljesen elszomorított ez az irodalmi állapot — hogy a mi Íróink inkább a fiatalságnak dolgoznak. A véletlen úgy akarta, hogy nem sok idő múlva ez eset után, megszólít a képviselőház folyosóján Szögyényi-Marich László, a király melletti miniszter, hogy a leányainak válogassak össze egy csomó magyar olvasmányt. — A leányaim — mondá — Bécsben lakván, azt szeretném, hogy legalább lelkűk ne nélkülözze ott sem a magyar levegőt, hadd táruljon eléjük a magyar leányok életvilága a könyvekből. Mit éreznek, hogy játszanak, mi dobogtatja meg kis sziveiket. Egy szóval jó magyar könyveket kérek. Megígértem, hogy összeállitom ezt a lajstromot is, de éppen lehet, hog Edinburgban (mert ott nagyon szeretik a jó whiskyt iszogatni!). Azonban az sincs kizárva, hogy ő lordsága ezúttal másfelé utazik üzletünk érdekében. . . — Mr. Sidcup! ennek a társaságnak fel kell oszlani, — mondá a lady határozottan. Ez az erkölcstelen üzlet, mely a testet és lelket egyaránt megrontja, nem állhat fenn tovább. Ismétlem: a társaságnak fel kell oszlani! — Hogyan, lady Killarney, a mi társaságunknak fel kell oszlani ? Egy ilyen virágzó társaságnak, melynek részvényei nap- ról-napra emelkednek? Nem, asszonyom, az lehetlen! — Ha Killarney lordnak pénzre van szüksége, forduljon hozzám, — jegyzé meg a lady kevélyen. — Talán nem akart méltóságos asszonyomnak alkalmatlanságára lenni, — viszonzá Tamás a legnyájasabb mosolylyal. — Mit kíván ön a részvényeiért ? kérdé a lady hirtelen. — Valamennyiért? — Valamennyiért. — Negyvenezer fontot. — Negyvenezer fabatkát! — Bocsánat, lady Killarney, én nem kínáltam Méltóságodnak a részvényeinket. — De nekem lehetetlen eltűrnöm, hogy ez a rettenetes whis- kygyár a lord Killarney, a férjem nevét viselje. A botrány szörnyű. Jóságos ég, hisz a világ azt hinné, hogy a lovaim, a fogataim, sőt még az öltözékeim is, mind abból a pénzből kerülnek ki, melyet ez az átkozott vállalat jövedelmez, hogy . . . hogy . . . ah! — Megengedem, Mylady, hogy e hiedelem könnyen lábra kaphatna.
