Eger - hetilap, 1891

1891-11-03 / 44. szám

359

Ha visszaemlékszünk, hogy a korábbi években milyen pompásan sükerült műkedvelő színi előadásokat rendezett az egri müveit közönség s különösen a fiatalság köreiből kikerült műkedvelő társaság, mely nem egy alkalommal kiváló színi tehetségű műkedvelő erőket, s a fokozottabb kritikai igényeket is kielégítő szini előadásokat mutatott be az egri közönségnek, s hogy e műkedvelő előadások jövedelmei mily nagy segítségére voltak egynémely humanisztikus intézményünknek : valóban fájdalommal kell arra gondolnunk, hogy mindez csak volt, s hogy társas életűnkben — talán hosszú időre — kihalt azon éltető, elevenítő szellem, mely hivatva volna mindezeket visszaidézve uj életre, uj virágzásra kelteni.

Hallom a vészkiáltást, mely e társadalmi elhanyatlásunk legfőbb okát gazdasági viszonyaink megdöbbentő mérvű alásülye- désében keresi s találja fel. Az anyagi veszteség, mely a legfőbb vagyonúnkat, úgyszólván egyedüli jövedelmi forrásunkat, szüleinket ért rendkívüli csapás folytán városunk lakosságát érte, évente százezrekre rúg, mig amúgy is már alig elviselhető terheink nemhogy csökkentek volna, de sőt gyarapodtak. Az anyagi, a köz- gazdasági sülyedésnek pedig természetes és kényszerű következménye a szellemi, a társadalmi hanyatlás. Innét a társas életi visszavonultság. „Ne nyújtózzál tovább, mint ameddig a takaród ér.“ „Ha szegény vagy, ne tánczolj.“ Tartja a példaszó.

A pessimizmus e sántikáló okoskodását azonban nem vagyunk hajlandók elfogadni. Veszni indult, s nem is érdemes az életre az a társadalom, az a nemzet, mely bárgyú fatalizmussal engedi magát a reá súlyosodé csapások terhétől összenyomatni, anélkül, hogy azok alul összetartó, ujult, edzett erővel kiemelkedni törekednék.

„Aide toi, et dieu faidera.“ „Segits magadon, s az isten is megsegít,“ — mondja a példaszó. Aki magán segiteni nem tud, azon az isten sem segít.

Szerintünk megfordítva áll a dolog. A szellemi erők ébrentartása, s fokozása, a közművelődés emelkedése egyik legfőbb eszköze s tényezője a közvagyonosodás fokozásának. A történelem egy műveletlen, szellemileg sülyedt nemzetet se mutatott még be anyagilag gazdagnak; míg az ellenkező önigazolásául alig hozhatnánk föl szebb és magasztosabb példát a franczia nemzetnél. Talán még soha sem ért nemzetet súlyosabb csapás, mint busz év előtt a franczia nemzetet. Más, nép e csapás alatt összegörnyedt, végkép megsemmisült volna. És Francziaországnak elég volt két évtized, hogy úgyszólván hamvaiból, phönixként újra föltámadjon, dicsőbben és hatalmasabban, mint vada! S ki tagadhatná, hogy mindezt a franczia nemzet magas műveltsége s szellemi fensőbbsége idézte elő?

Magunknak kell tehát mindenekfölött magunkon segítenünk, ha végkép elsülyedni, megsemmisülni nem akarunk.

a fényes termet, arczuk kipirul az izgatottságtól, s röstellik a dekolletált ruhát.

Mindegyiket egy-egy Bájkúthy Alfonz vezeti s tartja őket üres beszéddel.

Ezek az Alfonzok nagyon kedves emberek. A legelegánsab- bak, a legfessebbek a fiatal emberek között. Az igaz, hogy hadi lábon állanak még a magyar oitographiával is, de kitűnő tánczo- sok s a táncz legjobban emeli őket a nők szemében.

De csitt ! A legfessebb bakfis épen most lép be a terembe, s az Alfonzok legszebbike vezeti karján s a szép Elza kíváncsian géz végig a termen. Kis szive hevesen ver az izgalomtól, s a lámpaláz pirosra festi képét, az első bál elfogúlttá teszi.

Újra végig és végig sétálják a termet; Alfonz hivalgó udvarlása jól esik a kicsikének, s el-elábrándozik a jövő bálok fényes soráról.

Azután megszólal a zene; s kitörő jó kedvvel tánczolnak s az újra és újrának talán soha sincsen vége.

Hiába az anya könyörgése, — csak még egy kicsit, ez az utólsó és Alfonz, a kellemes dandy mondja neki a bókokat s szerelmet vall mindjárt az első táncz alatt.

Óh még a farsangon jubilálni akar. Most csak a huszadiknál tart és el akarja érni az ötvenet.

Rá sem figyelnek arra a sarokban ülő emberre, aki majd •elnyeli szemével a gyönyörű Elzát. Csak a kedves Alfonzé most itt minden gondolat.

Alig hogy vége volt a táncznak, az a sarokban ülő fiatal ember izgatottan keresi fel Bájkúthy Alfonz barátját.

Ha kétségtelen, hogy a szellemi fejlettség, a műveltség magasabb foka egyik leghatalmasabb rugója a közvagyonosodás emelkedésének: úgy az is bizonyos, hogy a közművelődés előha- ladását, s magasabb fokú fejlődését legfőképen a társadalmi érintkezés által éli el.

Ép ezért nem lehet, nem szabad társadalmi életünk hanyatlását, alásülyedését megfoghatatlan közönynyel, érthetetlen apa- thiával tűrnünk, s megengednünk, hanem minden erőnk s tehetségünkkel oda kell hatnunk, hogy társadalmi életünk minél élénkebbé, minél szorosabbá, s bensőbbé fejlődjék.

Minő eszközök állanak, vagy állhatnak e czél elérése tekintetéből rendelkezésünkre? — erre nézve szerény nézeteimet, a t. szerk. eugedelméből, jövő czikkemben óhajtóm kifejteni.

Sincerus.

A szabadságharcz-kiállitásról.

Szakértők és a sajtó osztatlan véleménye az. hogy régen nem sükerült kiállítás úgy, mint a szabadságharczi emlékek kiállítása. A rendezők megérdemlik az elismerést. Sok évi szakadatlan gyűjtésbe és nagymérvű áldozatokba került, mig ezt az eredményt biztosították.

A mai nemzedék már messze van a szabadságharcztól és azt a közvetlen utóhangulatot sem élte át, mint mi, kik az ötvenes években voltunk gyermekek.

Ezt a hangulatot azonban a szabadságharczi emlékek kiállításán magasztosan érezheti át bárki, mert itt a nagy idők eseményeit ujya átélheti.

Nincsen itt egy darab sem, a mely értékes és tanuságos ne lenne, s nemcsak nézni, de tanulmányozni is lehet.

Minél többet látja valaki a szabadságharczi emlékek kiállítását, annál többször igyekszik odajutni. Az eddigi tárgyak helyébe újabb tárgyak lesznek kiállítva, úgy, hogy az érdekesség napról-napra növekedik.

Legújabban nagyon helyes volt az, hogy a rendezőség a külföld rokonszenvét is feltüntető képeket állított ki, a melyekből kilátszik az, hogy hazánk jobblétét, szabadságát szívesen óhajtották.

Itt vannak sok példányban azok az allegorikus képek, melyek 1848/49-ben Olaszországban készültek s a magyar-olasz rokon- szenvet tüntetik fel.

A világ legelőkelőbb három szépirodalmi képes lapjának; a londoni Netvanak, a lipcsei Illusti irte Zeitungnak és a párisi Ulustrationnak egykorú képei is láthatók szabadságharczunkról, ügyes mutatványokban.

Sok egyszerű tárgy van, a mi azonban, amint magyarázatát tudjuk, nemcsak megindító, de lelkesítő is; csak egyet emli— Alfonz! Mutass be annak a kis lánynak, fülig szerelmes lettem belé.

— Ah! Elhiszem, elhiszem, de már késő, ő az én saison- ideálom; de talán jövőre átengedem, ha ugyan elél a kicsike addig, mert úgy látom, közel jár a sorvadáshoz.

Oly könnyedén beszélt a kicsikéről, mintha a kártyaveszteségét anzágolná.

A legközelebbi tourban Bájkúthy Alfonz karra kapta barátját s odavezette a szép Elzához.

— Elza nagysád, Kapor Antal urat, engedje meg, hogy bemutassam.

Az a szerelmes ember ott állt ideálja előtt mozdúlatlanúl s ügyetlenül forgatta kezében kalapját.

Elza önkéntelenül elnevette magát s azután némán ment tánczra s az a fiatal ember ügyetlenül forgott vele végig a termen s rálépett egy nehány embernek a tyúkszemére.

Alig hogy vége volt a táncznak, Alfonz rohant el a szép Elzával, aki nevetve szólt oda Alfonzhoz.

— Miféle vadembert mutatott be nekem? Teljesen tönkre tett egy táncz alatt.

— Óh nagysád, ezzel az emberrel egygyel több imádót nyert; de ez ám veszedelmes, már holnap meg akarja kérni a kezét.

— Az enyémet? Óh, ez igazán remek dolog lesz, — szólt Elza s csengő kaczagás követte beszédjüket.

Az a szerelmes ember pedig szomorúan néz reájuk s egyet- egyet sóhajt, mintha tudná, hogy min kaczagnak olyan jóízűen.

A második négyesnél Kapor Antal járásbiró merev léptékké