Eger - hetilap, 1891
1891-10-27 / 43. szám
349 Egész Horvátország felett tyrannuskodik Jellacsics, a ki csak szóval is pártolja a magyarokat, felakasztatja. Fiume városát, mely Magyarország sajátja, elfoglalta s onnan a magyar tisztviselőket elkergette, a várost horvát katonákkal megterhelte. Jellacsics a rendet akarja helyreállítani, ki bízta meg a horvát bánt, hogy az Magyarországban rendet csináljon? Hiszen nálunk nem volt rendetlenség, mig 6 az alvidéken a ráczokat ránk nem uszította és mig ő maya seregével a Dráván át nem jött. Jellacsics azt mondja, hogy nem bántja a magyar népet, hanem ha Pestre juthat, szétveri a minisztereket, szétkergeti az országgyűlést és megsemmisíti az 1848-diki törvényeket, a melyek adták a nép szabadságát. Zágrábuiegyében felséges fejedelmünket a hoivátok sváb királynak csúfolták, ezt hallotta Jellacsics és még sem büntette a gúnyolódót. Zágrábban felséges nádorunk, István arczképét, a piaczon égettette meg. Királyotok meg van gyalázva, nádortok megbecstelenitve, s nem állótok boszut, ?“ Salamon Lajos, a fejérmegyébe küldött kormánybiztos, igy buzdiija fegyverre a népet Jellacsics ellen: „Föl Magyarország hű népe, kiben az apák vére még savóvá nem szőkült. Halál a pártütő Jellacsicsra, ki a korona gyöngyei után törekszik; ki a királyt meg akarja csalni. Fegyverre az áruló ellen, ki vérünk kiontása után Tótországot akar alapítani azon a földön, melynek minden hantja apáink vérével kövérittetett.“ „Rajta hát hazafiak! Nem öltöztetik ujonczaitokat frakkba; magyar ruhát fognak viselni, magyar tisztekkel magyarul beszélhetnek, magyar földön fognak tanyázni s szolgálják a királyt s hazát, a melynek alkotmányára megesküsznek.“ Érdekes a ii on véd el mi bizottmány egy szózata, a melyben közzétéve Görgeinek egy tudósítását arról, hogy a győri utón maga mögött felégette a gabna, zab, széna szalmagyüjte- teket, e példa utánzására a következőleg buzdít: „A státus mindenkinek kárát megtéríti azonnal, melyet a haza védelme végett szenvedett; keljenek fel a népnek milliói! takarítsanak el minden élelmet az ellenség elöl, s ha mi keveset el nem takaríthatnának, gyújtsák fel! égessék össze! hadd vesszen el éhen, ki hazánk szent földjét zsarnok lábával megfertőzteti, és ha lefekszik pihenni, gyújtsa fejére a nép az alvó helyret. — Hadd vesszen éhség, fagy, láng és fegyver által! És el fog veszni, ha a nép felkel. Fel! fel! a népnek millióival!“ De nem csak hatóságok, hanem magánosok is lelkes szózatokban buzdították fegyverre a magyart. így például Herepei Gergely kolozsvári ev. ref. lelkész a következőképen: „Ébredj fel szegény elárult magyar nép, és lásd meg a te ellenségeidet, mert tábort ütöttek ellened, hogy kiirtsanak tégedet a földnek színéről! Az oláh és a szász, kinek te sohasem ártottál, vesztedre esküdtek, el akarják foglalni földeidet, felégetni házaidat, elhajtani marháidat, tégedet pedig meggyilkolni akarnak és nem kedveznek még a bölcsőben lévő ártatlan gyermek életének sem.“ „Kelj fel magyar nép, és fogj fegyvert, a milyent kaphatsz: csép, fejsze, vasvilla, kasza, lándzsa mind jó szolgálatot teszen most; és ha nem lenne fegyvered, szerezz magadnak, mert az idők gonoszok, Krisztusnak ama parancsolatja szerint: most a kinek erszénye vagyon, elővegye azt, hasonlatosképen a táskát is, és a kinek nincsen fegyvere, adja el felső ruháját és vegyen szablyát magának. — „Szt.-Lukácsnál a 22-ik rész 36-ik versében.“ A délvidéken dúlt polgárháború iszonyatosságairól szóló kiáltványokat most is csak borzalommal olvashatjuk. A Jellecsics által fellázított ráczok kegyetlen vérengzéseiről a következőket mondja egy, a népet fegyverre szólító kiáltvány: „A mit a tatárok tettek, nem hasonlítható a ráczok kegyetlenségeihez. Az ekeszarvánál vagy kepéi közt békén munkálkodó magyar földmivest elfogják, nyakát elfiirészelik, mert tudjátok meg, minden magyar fejért két aranyat kapnak; vagy elevenen megnyuzzák, vagy szalmába tekergetve megégetik; lábait, kezeit elvágják, az asszonyok emlőibe tüzes drótot húznak, az ártatlan kisdedeket torony tetejére kötözik vagy falra szegezik, úgy lődözik czélba. Polgárok ! nem lázzad-e fel minden véretek ily baromi tettek hallatára, nem esküsztök-e boszut a lázadók fejére?“ Elképzelhetjük-e az örömérzetnek azt a fokát, a melylyel azok, a kik e borzalmas időket átélték, a következő kiáltványt olvasták, a melyet Spelletich Bódog kormánybiztos adott ki Szabadkán 1849. április 4-ikén. Szén t-T a m á s volt, nincs többé. Vitéz seregünk, 4 óra hosszáig tartott ostrom után április 3-dikán délelőtt 11 órakor rohammal vette be. A bevehetetlennek tartott gaz tanya nincs többé, valamint elenyészendnek ellenségeink is utolsó iziglen. Mert az Isten, ki az égben van, nem fogja büntetlenül hagyni azon isfentelenséget, mely rajtunk elkövettetett. Béketi'irés és összetartás véreim, és mentve lesz az imádott hon. A rácz erő lelke: mintegy 3000 szerb nyugszik a feldúlt fészek romjai alatt. Ágyúik, fegyver, marha, gabona stb. nagy mennyiségben jutott birtokunkba. De feleink közül is többen nyugodjék az örök álmot. Béke és áldás hamvaik felett. Béke és áldás reájuk: kik vérüket érettünk ontották! Dicső emlékük csak e nemzettel enyészhet el. mert lakást nem változtathattak, lévén mindaketten egyazon ke- helyből fakadva. De a pajzán lepke urfi nem érzett könyörületet a szegény nővérek iránt, sőt féltékenységük, melyről tudta, hogy ökeme a tárgya, még inkább hízelegni Játszók hiúságának, s gyönyörűsége telt benne. Egy szép júniusi alkonyon, midőn a két boldogtalan nővér te'jesen kibusulta, s kisírta magát, ismét előjött a fürdőből a csintalan lepke urfi, s megint elkezdett a szegény csalódott nővérek körül csapongani. Mindegyre közelebb vonult hozzájok, s hol egyik, hol a másik ajkáról lopott el egy-egy tilos csókot. Amint azonban az est beállott, s lepke urfi tova akart röpülni, hogy éji nyugvó helyét fölkeresse, mily nagy vala ijedelme, midőn észrevette, hogy fogva van : a két virág bezárta kelyhét, s mindegyikök magába csukta a lepke egy-egy szárnyát, még pedig oly erősen, hogy midőn a lepke nagy erőfeszítéseket tőn, hogy szárnyait a kelletlen fogságból kiszabadítsa, egyszerre, metsző fájdalomtól kisért hatalmas roppanást érzett, — mindkét szárnya tőben kiszakadt, s vérző teste szárnyfalaméi, erős vonaglás közt hullott a földre, mint egy sebzett szív, mely egy édes, kéjes tévedést.keserves halállal fizetett meg. É bosszú síikerétől elragadtatva, hajtá a két nővér virágfejét egymáshoz, hogy egy forró csókban békiiljenek ki. Azt hiszem, a szegény csapodár lepke nem volt sem az első, sem az utolsó, akit két szerető szív a levegőben tépett széjjel. Szép ősz. Irta: Rudnyánszky Gyula. Őszi levél hull a fáról, őszi felleg száll az égen ... és én most mégis valóságos májusi hangulatban ülök asztalomnál, hogy a szép őszt dicsőítsem. Nem is éreztem én soha, hogy az ősz szomorú. Csak a szen- timenális emberek verték a fejőkbe őszi hangulatnak, hogy mikor az ég borong, a felhők szürkék, a lomha eső türelmesen hull és áztatja a sárga leveleket: az ősz a mélabút jelenti. De ugyan hát, miért kell az őszben mindig csak ezt látni? Igaz, hogy a halottak estéje őszre esik; a komor, ködös, nedves, szürke novemberi őszre. Ám nincs-e a szüret is őszszel, pirosló szőllőfür- tökkel? Es nincs-e pompás friss gyümölcs a megkopaszodott faágakon? Nem tüz-e a nap utolsó szerelme egész tüzével reánk? Oly világos, oly kellemes az ősz ebben a pompájában, hogy én igazán örvendve köszöntőm! És még szinjátéka is remekebb, ragyogóbb, mint a nyáré. A nyár a por, a tikkadás, a forró egyhangúság ideje, olyan, mint a hév szerelem lélek nélkül, csupán a vér önzésének szolgálatában. Az ősz pedig mily élénk, mily színes, mily hangulatos! Mikor elhallgat a szellő s az átlátszó erdőben a meggyérült levelek ezerféle csillogással libegnek a szárnyaszegett sóhajtástól.. ilyenkor a csönd a lelket némává teszi, de nem fosztja meg illúzióitól, álmaitól . . Az ember ott áll, a természet őszi képén merengve, és látván, hogy a levél lehull, de a törzs megmarad, elkomolyodik, megismeri az élet becsének gyönyörét és szive tartalmasabbá, nemesebbé válik. En igazán nem értem, mit lehet az őszön mindig csak siratni és miért kell ősszel mindig csak temetésről, halálról elmélkedni? Óh kedves, viruló, tündöklő világ, a mely nevetni és tánczolni tudsz a sírok fölött is frissen, üdén, és vágygyal, reménynyel pislogsz a tél társadalmi élvezetei, színházak, a bálok, a nemes olvasás örömei s a kedélyes összejövetelek elé, — miért hallgatsz épen őszszel csak is a varjak károgására? Hát ugyan olyan nagy dolog az, hogy a levél lehull, a virágok elhervadnak? Az a kérdés :r szép zöld volt-e a levél, nem sápasz- totta-e a fa betegsége? És az a kérdés virult e, illatozott-e a virág a nap fényében és nem fonnyadt-e le színtelenül ? Ha élt a levél és élt a virág — betölté hivatását és a fa nem sínyli meg, a kert, a mező nem érzi elvesztését.
