Eger - hetilap, 1891
1891-03-31 / 13. szám
106 Ez, Egerben lakó hat iskolatárs, ma mindannyian tisztes állásban munkálkodó polgárai Eger városának, egy húsz év utáni barátságos összejövetel czéljából, az utóbbi napokban a következő fölhívást intézték távullakó egykori iskolatársaikhoz: „Kedves volt Pályatársak! 1871. julius 7-én, mely napon túl addig egy nyomon haladt utunk különféle életczélok irányában szerte ágazott,- közös bucsuvét nélkül szakadtunk el egymástól. Kerek húsz esztendő forgott le azóta; mégis, kiket húsz évvel ezelőtt szabad szárnyunkra eresztettek, ma már nagyobb részt csak emlékezetünkben élő vezetőink, lia kettőnket hármunkat összehoz valahol a kedvező véletlen, megismerjük egymásr, szeretettel összeölelkezünk és minden bevezetés nélkül, a i ég letűnt kedves korba merül belé emlékezetünk. Sorra emlegetjük az ismerős neveket, melyekhez egy-egy kedves emlékünk fűződik, s hamar azon vesszük észre magunkat, hogy a régiek lettünk: mosolygunk, és mosolyunknak oly jól eső frissesége van. Mindegyik régi társ nevénél tudunk mondani valami kedveset, csak azt nem tudjuk mindegyikről, ha él és boldog-e? — Egy-egy név hallatára azonban összerezzenünk s meleg könnyűt érzünk végigperdülni arezunkon : a név egykori birtokosa pályafutásának hamar a legvégére sietett. És nem keserű e meleg köny, mert a részvét csalta ki szemünkből, az a részvét, miuőt csak szeretetben olvadozó szív tud érezni, így idegenül szakadozzunk-e el egymástól lassanként mindnyájan, közös búcsúvét nélkül, a nélkül, hogy szivünk, mely nem volt részvétlen egymásnak reményeihez, egymásnak őrömében csak egy perezre is osztozhatnék? Ha szentelnénk csak egy napot régi közös czélunk elérésének emlékére, mennyi édes emlék, melynek már szinte nyoma veszett, megújulna, megelevenednék s azon friss lehelletével érintené szivünket! Vagy úgy tele volna mindnyájunk szive, hogy már nem férne bele semmi abból a tiszta örömből, melynek nincsen és nem is lehet árnyéka? Áldozzunk, kedves, tisztelt régi pályatársak, áldozzunk egy napot azon boldogság emlékének, mely, mikor mai helyzetünk kulcsát kezünkbe kaptuk, mindnyájunk szivét elfoglalta. Mi, alulírtak, kiket sorsunk „alma mater“-ünk közelében tart, egy-egy véletlenül erre tévedő volt társunktól is figyelmeztetve, tisztelettel felkérünk benneteket, kedves, volt pályatársainkat, áldozzátok ez év jul. 7-ikét, érettségi vizsgálatunk letételének huszadik évfordulóját, a régi kedves emlékeknek itt, Egerben, megújítására. Ha hajlandók lesztek meghozni ez áldozatot, szíveskedjetek nyilatkozatot küldeni Szokolay Lajoshoz, az egri ügyvédi kamara titkárához, ápril 15-ig, jelezve egyszersmind, a kinek tudomása volna költői becséből csak parányit is vesztene, midőn a honfiúi lelkesedés s a költői részletek becse messze fölülmúlja az egésznek mint eposznak becsét: nem jut-e eszünkbe e müvei szemben is Gyöngyösi, kinek szintén liraisága biztosítja a halhatatlanságot gyönge eposzai ellenére is. Valóban, nincs líraibb dithiramb, melynek czélja a nemzet lelkesítése, mint Vörösmarty Zalánja, minden eposzi volta mellett is. És ebben tanúskodik e költő-király tételünk igazsága mellett, ebben lesz az ő poezisa is a nemzeti genius egyik megnyilatkozása; legyen tellát elég a róla való megemlékezés, mert hisz ő maga utal bennünket atyailag Petőfihez” nemcsak irodalmunknak, de eddigelé az egész világirodalomnak legnagyobb lírikusához, mint hovatovább elismerni siet a világ, csodáiéi közé sorakozva nemzet nemzet után, bejárva a földtekét az ő dicsősége költeményeinek mind több-több nyelvű fordításaiban. . . Pedig Petőfi csak a mienk akart lenni. Jellemének majdnem minden vonása közös vonása az egész nemzet géniusának : az ő eszményi lelkesedése, naiv fogékonysága, szilaj tüze, nemzeti büszkesége, rajongó szabadságszeretete, felbuzduló áldozatkészsége, daczos őszintesége mindannyi tükrözetei a magyar fajnak, s viszont mindennek tükrei költeményei. S ki Petőfit megszereti, a magyar geniust szereti meg, azon geniust, mely Petőfit szülte. Ha e nagy szellem tételünk igazsága mellett szavaz, akkor ügyünk nyerve van. Pedig ezt teszi, és pedig nemcsak „Tündér- álom“-jával, ez örök szép lírai beszélyével, nemcsak „Apostolával“. e rhapsodiai regényével, de teszi ezt különösen „Ciprus-lombok Etelka sírjára“ — dalfüzérével, e gyönyörű sziv-regéuyével, teszi a „Szerelem gyöngyeivel“, nejéhez irt legszebb szerelmi dalainak gyöngyfüzérével; sőt teszi a „Felhőkkel“ is, a keserűség éjjelébe borult lelkének lidérezfényű sziporkáival. És igy, líránk történetének legkimagaslóbb alakjai : Balassi, Gyöngyösi, Amadé, Csokonai, Kisfaludi Sándor, Vörösróla, azon volt társaink lakóhelyét és állását, kiknek neve mellől az a mellékelt névsorban hiányzik. Az összejövetel módozatát s az elszállásolást akkor még idején szives tudomástokra fogjuk adni. Fogadjátok régi szeretetünk és állandó tiszteletünk kifejezését, melylyel vagyunk Egerben, 1891. márczius 20. Volt pályatársaitok: Csókás István, köz- és váltó-ügyvéd. Kassuba Domonkos, fogymn. tanár. Ledniczky Ipoly, főgymn. tanár. Pelcz János, városi számtiszt. Simkovics István, érs. urad. gazdatiszt. Szokolay Lajos, köz- és váltó-ügyvéd. -- Az iskolatársak, kik a fönem- litett évben és napon, az egri kath. fógymuásiumban, néh. Juhász Norbert, cist.-r. áldor, kir. tanácsos, kassai tankerületi főigazgató elnöklete, s Szvorényi József egii főgymnásiumi igazgató vezetése mellett, Horváth Zsigmond. Kiss Ernő, Koloss- váry Kálmán, Mezner Rudolf, Szabó Jgnácz, Tiber Bálint, Vincze Ambró egri főgymn. tanárok, mint vizsgáló bizottsági tagok előtt érettségi vizsgálatot tettek, — összesen negyvenen voltak. Ezek közöl, az Egerben lakó pályatársak tudomása szerint, a lefolyt húsz év alatt öten hunytak el. — hétnek sorsáról pedig nem bírnak tudomással. A többiek pedig, számszerűit húszon nyolezan, a társadalmi éleiben következő állásokat foglalnak el: egy főispán; egy országgyűlési képviselő; hat lelkész; három cht. r. főgymn. tanár; egy orvostudor; nyolez ügyvéd; kettő kir. aljái ásbiró; egy pénzügyi tisztviselő; egy váiosi lisztviselő; kettő gazdász; egy közs. jegyző, egy pénztári tisztviselő. Fönt elősorolt tanáraik közöl, az igazgatóval együtt, már csak öten vannak életben : Szvorényi József, Kolossváry Ká 1 má r, Vincze Ambró, Tiber Bálint és Szabó Ignácz. — A fölhívásban közölt határidő lejártával közölni fogjuk, hányán fogadták el a pályatársak közöl a meghívást, s ígérték meg a f. 1891-iki jul. 7-én, az egri találkozón való megjelönésöket. — Köszönet. Mindazon igen tisztelt rokonaim, s ösmerőseim, különösen a gyöngyösi dalárda, ügyvédi kar, s casinó-egyesüle- tek. melyek boldogult kedves felejthet len férjem halála által okozott nagy fájdalmamat őszinte részvétükkel, némileg enyhíteni kegye sek voltak, fogadják e In Íven is hálás köszönetemet. Ozv. Kövér Bertalanná, szül. Bayer Anna. — Am. kir. honvédség köréből. Mint a hiv. „Bpesti Közlönyében olvassuk: „Klasánszky János 10. honvéd-gyalog- ezredbeli hadnagynak tiszti rangfokozatáról kérelmezett leköszönése elfogadtatott. — Esküvő. Fischer Katalin k.-a., dr. Fodor László helybeli fiatal ügyvéd nővére, f. é. apr. hó 5-én tartja, esküvőjét, marty, Petőfi hirdetve hirdetik a magyar lira egyik nevezetes jellegvonásáról tett állításom igazságát. Elannyira, hogy bízvást hallgathatok többi, szintén tekintélyes lírikusainkról, Faludy Fe- rencz, Kisfaludy Károly, Pálóczy Horváih Ádám, Czuczor, Tompa, Lisznyai s a többiekröl, kik, noha más szempontból, de szintén igazolják felolvasásom tételét; s hallgathatok arról is, mily világításban tűnnek föl ez álláspontról Viiágh, Berzsenyi, Szentjóbi, Dayka, Bajza s más lírikusaink, kikben ha nehezebb is, de ép úgy lehetséges igazolnunk ugyanazon tételt, ügy hiszem ugyanis, hogy eleget mondtam arra nézve, hogy lássuk, mint igazolja a magyar lira e sajátságos jellege azon tételt, hogy az epikai költés ép úgy a lírából fakad, mint Müller Ottfrid szerint a dráma; eleget mondtam, hogy líránk értékesb voltát fölismerjük a német lira azon tehetetlen érzelgőssége fölött, mely habár alkal- masb is a zenésitésre, de Heine ép úgy pirulva szégyellő meg Petőfi rósz fordítású versei olvastára is német költő voltál, mint ahogy Göthe, a németnyelv legnagyobb mestere, kénytelen volt elitélni anyanyelve fahangUságát Olaszföldön jártában. S végre úgy hiszem, eleget mondtam arra nézve is, hogy nemzeti tudal- munk s fajszeretetünk öregbedjék e mai, a szatmári béke utáni kor lojalitásához hasonlitni kezdő korban, a husosfazék-kul- tuszának korában, ha belepillantunk nemzeti líránk kristálycsermelyébe, s onnan visszamosolygni látjuk nemzeti géniuszunkat, mint visszamosolygott a szép Nárciszra saját arczképe a forrás tükréből. . . . Nehogy azonban virággá bűvöljenek bennünket is az irigy égiek, mint Nárciszt, ha soká gyönyörködünk a geniusunkat tükröző irodalomban: ocsúdjunk föl s adjuk át a szerepet a lírák lírájának: a zeneművészetnek! . . . . Dr. Maczki Valér.
