Eger - hetilap, 1890
1890-11-18 / 46. szám
368 Apróságok. Egy elhatározás. Sziduska nagyon unta már a dolgokat. Minden reggel fölkélni, napközben enni, hímezni, olvasni és sétálni a mama oldalán, éjszaka nagyokat aludni és soha semmi érdekeset nem álmodni, ez a változatlan egyhangúság már gyötörte. Elhatározta, hogy szerelmes lesz. Szerelmes a rózsás fülecskéi hegyéig, sőt még azokon is túl. Ez az elhatározás nagyon is illik Szidácskához; mert illő, hogy aki idáig csak kaczagui tudott és rohamos fejlődésével a mama nagy boszuságára kinőni minden ruhát s képes volt kétségbeejtő naivitással beszélni azokról a szerelmes levélkékről, melyekre a Sarolta néni titkos szekrénykéjében akadt, illő, hogy Szidácska valahára már komoly dolgokkal is foglalkozzék. — Mamácska, meg fogod látni, hogy többé nem szaladok el oldalad mellől egy-egy pille után, nem fogom ráuszítani a kis Hektort a cziczára s nem klampirozok neked naphosszat a füleidbe, szóval akkora komoly leány leszek, hogy akár menten férjhez adhatsz, ügy fogom viselni magamat, mint Rózsa; fönségesen komoly leszek, mint egy nyugvó tenger, vagy mint a czicza, mikor kifekszik a napsugaras folyosóra és dorombol. Akkorákat fogok sóhajtani, mint Tibor, valahányszor csak mellém kerül. Mamácskám, szerelmes leszek. Tudod, már nagyon hízom. Illő, hogy egy kis boldogtalan szerelem leszedje rólam ezt a kétségbeejtő nagy egészséget. — Olyan a két orczám, mint a papa itatós-papirosa, olyan piros. Mennyivel kecsesebb lennék, ha olyan tiszta fehérség ragyogna le arczomról, mint a Rózáéról. Sarolta néni azt mondja: eczetet ivott, mikor olyan fékezhetetlenül egészséges volt, mint én. De az eczetet még a salátán sem szeretem. Láthatod mamácskám, hogy mindig megczukrozom. Kénytelen leszek tehát egy jobb módszerhez, a boldogtalan szerelemhez folyamodni. Úgy tartom, mamácska, hogy utóvégre is akkora hatalmassággá fejlődöm ki, mint a nagyapa. Pedig a nagyapának már a szeme héja sem mozog. A Tibor azt sóhajtotta tegnap: Olyan vagy drága Szidács- kám, mint egy nagy — nagy rőzsabimbó, akit mindenki megcsodál, vagy mint egy galamb aratás idején, akit mindenki szeretne megitatni a saját ajkaival. — Én azonban tudom, hogy olyan vagyok, mint egy fölhizlalt kis csirke. Tibor tehát hazudik. Beláthatod mamácskám éppen ebből az okból, meg azért is, mert Tibor akkora, mint egy meghámozott oszlop a lépcsőházban, nem lehetek Tiborba szerelmes. — Más valakit keress nekem mamácskám. Valami grófot például, vagy valami magasrangu urat, aki rám se fog nézni s minden nap láthatták s vele társaloghattak, — s minden nappal hevesebb és hevesebben lobogott az ifjak szivében felgyűlt szerelmi láng; — Valéria azonban egyiküket sem részesítette kitüntető előnyben a másik felett, bár jelenlétük nyilván kellemes hatással volt reá. Mutiussal zenélt, de Fabiussal inkább elmulatott: ezzel szemben nem volt annyira elfogult. Végre elhatározták, hogy sorsukról végleg megbizonyosodnak s levelet Írtak Valériának, melyben felkérték: nyilatkoznék s adná tudtokra, melyiket hajlandó közülök kezével megajándékozni. Valéria a levelet megmutatta anyjának, — s tudtára adta, hogy kész továbbra is hajadon maradni, de ha anyja úgy gondolná, hogy itt az ideje annak, hogy férjhez menjen: ahhoz fog nőül menni, akire anyjának választása esni fog. A tiszteletreméltó özvegy néhány könycseppet hullatott arra a gondolatra, hogy szeretett gyermekétől el keilend válnia, de semmi szin alatt a kérőket elutasítani nem lehetett; mindkettőt méltónak tartotta leányának a kezére. De miután titokban Fabius iránt mégis nagyobb rokonszenvvel viseltetett s azt gyanította, hogy Valéria is ehhez inkább vonzódik, őt jelölte ki. Fabius már másnap értesült a szerencséről, mely érte; — Mutius számára pedig egyéb nem maradt hátra, mint szavának állva a dolog folyásában megnyugodnia. így is cselekedett; de arra még sem volt képes, hogy barátja s vetélytársa győzelmének szemtanúja maradjon. Haladéktalanul értékesítette birtokainak egy részét, s miután nehány ezer aranya már együtt volt, messze keleti útra indult. Búcsúvételkor azt mondotta Fabiusuak, előbb nem tér vissza, mig nem érzi, hogy szenvedélyének utolsó szikrája is el nem hamvadott szivéakit ha megszeretek, kétségkívül meglep a boldogtalan szerelem fájdalma. Fogok sóhajtozni, ábrándozni s bizonyára megcsappanok. Szidácska a sétányon, a nyári vigalmakon, az utczákon, az összejöveteleken, mindenütt kereste a férfit, akit megszeressen. Természetes, hogy Tibor még nagyobbakat sóhajtott és talán természetes, hogy Szidácska legelőször is a katonatisztekre vetette csillogó kék szemeit. Mars fiai nagyon jók az ilyen experimentumokra. Gyorsan megértik a biztató tekintetet, eléggé, sőt talán túlságosan is bátrak s végre némelyikük annyira fess, hogy be is fűzi magát. — Nincsen kauczióm. Annál jobb. így legalább biztos a boldogtalan szerelem. Katonáéknál azonban nem ért czélt. — Nagyon üres a fejük. Csak a szájuk van tele cziga- rettával, vagy dicsekvéssel. A hosszú szőke hadnagyocska, aki minden délután ablaka alatt csörgette kardját s legalább is olyan tekintettel nézett reá, mint egy figyelő detektív, lecsüggesztett fővel távozott, mikor Szidácska kereken kinyilvánította előtte: — Maga nagyon unalmas. Kérem, hagyjon el. — Olyan az arcza, — csacsogta a mamának, — mintha valami nagy-nagy petrezselyem-gyökérből faragták volna ki. Szidácska átkutatta a judikaturát, financziát, a vasutakat, a magán-vállalatok tisztviselőit, a nagy gazdaságokat — és médiumra még se lelt. Már-már azt. hivé, hogy no most megcsípte a valódit, de be kellett látnia, hogy Tibor még mindnyájuknál különb. Csak az a kár, hogy Tiborral nem lehet czélt érni. Tibor olyan szerelmes, mint egy költő, és olyan hűséges, mint egy zsidópap a bibliához. És mindig a házasélet csöndes gyönyöreit rajzolatja le: a kettős egyediiliséget, a zavartalan boldogságot, a rózsás kis fészket stb. Az unalomig van már vele. — Apába csak nem lehetek szerelmes, — suttogta magában, amint esthajnalon kötözgette kertecskéjében virágait. —- Hanem talán a Béla bácsiba, a Sarolta néni férjébe. Szidácska dalolni kezdett. Ez a gondolat végtelenül tetszett neki. Elhódítani Béla bácsit, aki szintén nagyon szerelmes, ámbár végtelen komoly ember. Képviselőnek készül és bankigazgató. Valahányszor az újságba ir, abban mindig benne van ez a két szó: „belterjes gazdálkodás“, vagy ez: „a produkczió többlete“. Valami pompás lenne, ha Béla bácsi egyszer a lábai elé térdelne és bevallaná szerelmét. Az bizonyára igy hangzanék: ben. Fabiusnak zokon esett ugyan gyermek és ifjúkori barátjától megválnia, de a közeli boldogságnak örömtelt elválása csakhamar háttérbe szorított minden egyéb érzelmet s ő teljesen átengedte magát diadalmas szerelme egész elragadtatásának. Nemsokkal ezután oltárhoz vezette Valériát s csak akkor ismerte fel e kincs teljes értékét, melynek birtoka osztályrészéül jutott. Ferrarától nem nagy távolságra szép árnyékos kerttel körülvett nyaralója volt; ide költözött ki nejével s ennek anyjával. S most gyönyörteljes idők következtek el számára. A házas élet Valéria tökéletességeit új lebilincselő világításban tüntette fel. Fabius jelentékeny festővé nőtte ki magát, nem csak egyszerű dillettans, valósággal mesterré lett. Valéria anyja boldog volt örömében s áldotta Istenét, mikor a boldog párra tekintett. — Négy év észrevétlenül úgy röppent el felettük, miként egy üdvteljes álom. Csak egyben láttak hiányt a hitvesek, csak ez szerzett nekik buteljes perczeket: gyermekük nem volt; — de bízva reméltek a jövőben. A negyedik év zártával nagy s ezúttal valóságos bánat látogatta meg boldog otthonukat: Valéria anyja alig néhány napi betegeskedés után elhalt. Valéria sok könnyet hullatott; sokáig nem tudott megnyugodni veszteségében. De ismét eltelt egy esztendő, az élet újra jogaiba lépett s előbbi ágyában hömpölygött tova. S ekkor, egy szép nyári alkonyaikor visszatért Ferrarába Mutius, anélkül, hogy bárkit is értesített volna jöttéről. (Folyt, köv.)
