Eger - hetilap, 1890
1890-11-11 / 45. szám
360 gyös, e tekintetben, már nemcsak minket egrieket, de a miskol- cziakat is megelőzte, amennyiben Bene pusztáján az ős Mátra déli tövében, alig pár év leforgása alatt már is több csinos és kellemes kiránduló s üdülő helyet, s nyári lakokat épített. Most már lesz a diósgyőr-hámori telepen a miskolcziaknak is. — Hát nekünk, egrieknek, lesz-é valaha? — vagy soha? — Itt van alig egy órajárásnyira a kies „felső-tá r kányi völgy“, mely úgy szépségére, mint kedvező éghajlati viszonyaira nézve sem a Benevidéknek, sem a diósgyőr-hámori környéknek nem enged, sűrű erdőboritott hegyektől környezve, időszakos, kristály-forrású, kedves alakzatú tóval, meredek szíriekkel, virágzó rétekkel stb. E helyet maga a természet is üdülő helynek teremtette, annyira, hogy egykor Barkóczy, az egri püspök, — ki később esztergomi prímás lett, — nagyszerű nyaraló palotát építtetett e helyre, melynek azonban ma nyomai sem láthatók, s nagyszerűségének hírét, valamint nevét is (Fal contrasti, Val contrasti, mások szerint: Fuor contrasti) csupán innét kelt okiratokfőrzik: „Datum in villa deliciarum nostrarum, Fal contrasti.“ — És most? Bérez, völgy elhagyatva régesrégen, Csak bús szellő súg lombok között . . . Csillag is alig ragyog az égen . . . A madár is rég elköltözött . . . Egy kis polémia. Levél az „Eger“ szerkesztőjéhez. Tisztelt Szei'kesztő Úr! Az „Eger“ Októberhó 28-iki számában, az egri zenekedvelők s némi részben talán általam is rendezett hangversenyről az Ön állítólagos „zenereferense“ egy különös tudósítást irt, melynek szokatlan formája, tapintatlan hangja és szembeötlőleg tendencziózus tartalma — túlzás nélkül állíthatom — általános visszatetszést, sőt megbotránkozást szült. Kérem, legyen meggyőződve, hogy csupán elvi és absolute nem személyi motívumok vezetnek, midőn van szerencsém Önt a következő sorokkal fölkeresni, azon reményben, hogy azokat, a „quod uni justum alteri aequum“ elvénél fogva, becses lapja legközelebb megjelenendő számában teljes egészükben közölni mél- tóztatik, annál is inkább, mivel az „Eger“ novemberi száma e tárgyban irt czikkének naiv és bosszantó banalitásai teljességgel nem járulhattak hozzá az általános visszatetszés lecsendesül éséhez. Nem tisztelem meg az Ön „zenereferensét“ azzal, hogy vele, ki a legismertebb operát — Teli Vilmost — vélte hallani, midőn Várady Sándor ur Ernáidból énekelte a legisa Balassa szerelmének „szegfüszép virági“ is ott nyiladoztak, a hol Kapácsy irta dalait — Egerben és Eger költői szépségű vidékén. A „halhatatlan hűtlenség“ nagy költője, aki „sok virág ajkáról szedte az édes mézet“ ott lebegtette pillangószárnyait, ahol a „halhatatlan hűség“ dalosának lelkére örök gyászt borított az „első, utolsó, egyszeri“ viszonzatlan szerelem, vagy: a nő bűnös, ledér csalfasága. . . . Valóban, hatodfél századdal kell visszamennünk, hogy egy szerelmes költő szivének változatlan rajongása ne maradjon példátlanú1. Oh, a Petrarca dalait ámuló kétkedéssel olvassuk mi, késő nemzedék. A nagy olasz költő huszonegy évig szerette, s halála után még liz esztendeig siratta Audiberto dis Növés ur bájos leányát, az aranyhaju Laura kisasszonyt. Bizony az „aranyos babérfa“ Ugo de Sade ur boldog felesége lett és tizenegy aranyhaju gyermek lett a babérfa gyümölcse. És a gazdagon gyümölcsöző ősznek hideg szele a hővérű költő hevét nem hütötte le. 0 változatlanul csak ifjúsága első eszményképét látta és imádta benne és édesen zengő rímekben énekelt virághulláskor is a virágfaka- dásról és igy örökítette ránk imádott Laurája csodás bájait Csak az a sajnálatos, hogy Kapácsy csak kezdte pályáját azzal, amivel Petrarca végezte is. Pap volt mindakettő; de Petrarcának szépen jövedelmező kanonokság adott balzsamot szerelmes szive sajgó sebeire. . . Es Petrarca eljutott oda, hogy csak egy álmodott, a múlt emlékeiből visszaképzelt ideált ölelt szerelmének eszményi lángjával: mértebb áriát, bármennyi ideig is foglalkozzam, annál kevésbbé, mivel a tisztelt úr zenekritikusi beszámithatöságát e körülmény által tökéletesen eljátszotta s igy a jövőben netalán rendezendő hangversenyekre nézve közveszélyessé lenni megszűnt. Nem a zenereferensnek tehát, hanem Önnek tisztelt szerkesztő ur, ki azt a qualiíicálhatlan czikket becses lapjában kiadni jónak látta, s ki végre is lapjáért és annak minden betűjéért felelős, ajánlom magas figyelmébe a következőket: 1) Az Október 25-iki hangverseny jótékonyczélu volt, melyen — és ezt Önnel szemben különösen kell hangsúlyoznom — az összes szereplők szives ségből léptek föl. Hogy Ön, tetszés szerint tágra szabhatja e szívesség határait, az természetes, és az Ön dolga; — de azt követelni, hogy a mi kedvünkért valaki idejöjjön hangversenyezni, —fizessen vasúton, vendéglőben stb. és ha az illető ifjú 1 eány, hogy hangversenyünk érdekében hagyja otthon a „gard des dames“-ját— bocsánat, ezek oly igények, melyekkel föllépni, melyekre gondolni is nem simul mindenki természetéhez. — A társaságban élő emberek közt, tisztelt szerkesztő ur! vannak bizonyos finom conventionális szabályok, melyekre a törvény mindeddig nem alkotott külön paragraphust s melyeknek megszegéséért, de annál érzékenyebben, maga a társadalom szokott büntetni. Ezen finom szabályok közt kétségtelenül általában elfogadott és sokunk előtt ismeretes az, mely megtiltja, hogy bármily szívességet udvariatlanság vagy méltatlansággal viszonozzunk, s megtiltja ennek alapján, hogy egy jótékony czélu hangversenyen csupán lekötelező szivességb ő 1 közreműködőkkel szemben kérlelhetetlen, annál kevésbbé, hogy méltánytalan kritikát gyakoroljunk s rákényszerit, hogy még a jogos kritikát, annálinkább az egyedül subjectiv im prés siók at, melyeket nyilvánosságra hozunk, bizonyos udvarias formákhoz kössük. Sapienti pauca! 2) Igen szívesen hagyom el elvi álláspontomat egy pillanatra azon személyi motívum kedvéért, mely Sernsey Mariska kisasz- szonyra vonatkozva, becses lapjának legutóbbi számában megjelent közleménynyelfügg össze. Nem titkolhatom el örömemet, hogy tisztelt szerkesztő ur a nyilvánosság előtt belépett utólag a nevezett kisasszony „egri tisztelőinek gárdájába“ ; vajha ezen váratlan megtiszteltetést hasonló örömmel fogadná maga a kisasszony is. Becsületükre válik az „egri tisztelőkének — kilétüket nem tudom s nem is fürkészem — névtelenül emelek előttük kalapot — hogjr a kisasszony érdekében megostromolták az „Eger“ szerkesztőségének kapuját egy állítólagos „udvarias levélle'“ s ezúttal a szerkesztőséget néhány, az udvariasságon ejtett csorba kiköszörülésére kényszeritették, de a szerkesztőség a legnagyobb hibát még mindig nem hozta helyre, amennyiben első közleményében foglalt s a közönség félrevezetését ezélzó azon indokolatlan állítást, hogy a többször nevezett kisasszony első nyilvános kísérletének kényszerült áldozatául az „egri közönséget“ szemelte Egy nőt varázsol elibem szerelmem, Őt látom egyre búsan és leverten, Mikéntha szánná szenvedésimet, S nemcsak szemem csalatkozik e perezben, Fülembe is csak sóhaja rezeg! És, ime, Kapácsynál szintúgy meg vannak a hasonló motívumok : ,Meglátogatta szép szellemed bús lelkem. . . — Alom ez, — Mely fájó szivemet karjain ringatja, Melyre enyhet hoz, de meg nem gyógyíthatja.“ És a megszokott fájdalom a költőnek végre gyönyör lesz. az álom valósággá, és csak álmainak s fájdalmának élve, büszke a dalra, melylyel örök szenvedéseit és örök szerelmét halhatatlanná teszi. És azt mondja Petrarca: Kezembe lantomat mily bánat adja, Madonnám tudja és a — szerelem! Oh, tovatűnt szeráfi arczulatja, Szivem epesztő mély keservbe hagyta, S azóta üdvöm csak a dal nekem. És azt mondja Kapácsy: „E sirvilágban feledés, enyészet, Amire sorsom engemet tanít, Mégis szivemnek örökhű szerelme, Kedvesem! téged halhatatlanit.“ Dr. Csillagh Mór.
