Eger - hetilap, 1890
1890-10-07 / 40. szám
40-ik szám. 29 -ik év-folyam 1890. Október 7-én. Előfizetési dij: Egész evre . Félévre . . Negyed évre. Egy hónapra Egyes szám 5 frt — kr 2 , 50 1 , 30 „ — „ 45 „ T> 12 . Hirdetésekért minden 3 hasábozoit péti sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Október 6-ika. Gyászemlékű napja hazánk történelmének. Negyvenegy év előtt e napon, 1849-iki október hatodikén szenvedett vértanú-halált az aradi vérmezőn az 1848/9-iki magyar szabadságharcz tizenhárom hős vezére: Damjanics János, Aulich Lajos, Léiningen Károly, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Nagy Sándor József, Török Ignácz, Schweidl József, Pöltenbeig Ernő, Vécsey Károly, Knézics Károly, Láhner János, Desewffy Arisztid. Negyvenegy éven át úgyszólván csak a néma hazafiui kegyelet őrizte emléküket, vértanu-haláluk évforduló napján, gyászistentiszteleteken, az ur oltáránál elmondott buzgó fohászokban róva le irántok a honfiúi érzelmek adóját. A sírok, melyek a hős vértanunk hamvait, mindjárt gyászos haláluk után, hideg kebelükbe fogadták, sokáig, évtizedekig nyomtalanul, jeltelenül lappangtak az aradi rideg pusztaságon, melyen csak félve, aggódva vonult át olykor-olykor, csüggedt fővel, borús arczczaí egy egy vándor hazafi, hogy egy árva mezei virágot szakaszszon, emlékül, a hősök ismeretlen, dicstelen sirhalmairól. S ma, negyvenegy év után, alkotmányos szabadságunk birtokában, az egész nemzet ül emlékünnepet ama hősök vértanú- halálának évfordulóján, kik a magyar nemzet alkotmányos szabadságáért, mint vitéz, bajnok-seregek vezérei, ádáz tusákat vívtak, s e hazafiui szent kötelességükért vértanú-halált szenvedtek. Ma már nem sivár puszta a vérmező, nem jeleltelen a sir, mely egykor hamvaikat födte. A hazafiui kegyelet díszes szobrot emelt fölé, a hősök emlékének dicsőítésére, s e szobor leleplezésének fönséges napját, október fi-ikát, az egész ország siet nemzeti ünneppé avatni. Az egész hazából, szent István birodalmának minden részéből egybesereglenek a nemzet, a népek diszküldöttségei, Aradra, hogy a hazafiui kegyelet díszes koszorújával ékesítsék föl a hős vértanuk ünnepiesen leleplezett emlékszobrát, s nevezetes jele az időknek : hogy a liorvát nép, ama nép nevében, mely félrevezetve, a nehéz napokban, fegyverrel kezében ellenünk küzdött, -- eljő- nek országuk képviselői, hogy a hősök szobrát ők is megkoszorúzzák. Eger városa szintén meghozta a hősök emléke iránti kegyeletének szerény adóját. A „he vés me gyei nő egy let“, az egri nők nevében, diszes koszorút küldött az aradi szoborra, s az Egerben székelő „hevesmegyei 1848/49 iki honvédek egyesülete“ a leleplezési ünnepen diszküldöttség által képviselteti magát, mely az egyesület nevében szintén diszes koszorút helyez a hős vértanúk emlékszobrára. A katonatiszti vérengzésekről. Gyakran találkozhatunk a hírlapokban e felírással. Pedig nem minden eset kerül napvilágra. A közönség felzudul; az újságírók vezérczikkeznek; a képviselők interpellálnak: ez az egész, ami ilyenkor történni szokott. Még a kifejtésben sincsen változatosság. A véresre vert polgáremberre a miniszter ráfogja, hogy ő szolgáltatott okot a „sajnálatos“ cselekmény elkövetésére, a közvélemény meg azt hiszi, hogy a katonatiszt azért verte véresre áldozatát, mert egy magyar embert akart a másvilágra küldeni. Pedig rendszerint más oka van a fegyveres támadásnak. Ezt az okot akarom én kikutatni s megismertetni, és ezen igazi ok megszüntetésére kell mindnyájunknak törekednünk. Fejtegetésem során tárgyilagos leszek; mert habár a legutóbbi egri eset alkalmából irom is e czikkemet: nem akarom, hogy más esetekből is merített tapasztalásom egyoldalúnak tűnjék fel azért, mert e cselekményt a vizsgálat befejezése előtt ítélem el. A tiszti kard használásának oka, — egyes kivételektől eltekintve, — nem a tiszt nemzetellenes érzelmében, nem is a polgári ember megvetésében rejlik; hanem prózai kény érkérdés í'e vezethető vissza. A úgynevezett katonai „hagyományos“ szellem ugyanis azt tartja, hogy megütött ember tiszt nem lehet. Volt eset rá, hogy setétben, orozva ütöttek meg tisztet; volt eset reá, hogy túlnyomó erővel rohantak valamely tisztre, s úgy bántalmazták, hogy lehetetlen volt kardot rántania; sőt arra is volt példa, hogy valamely tisztet akkor támadtak s ütöttek meg, mikor nem volt kard az oldalán, hanem valamely mellékhelyiségben függött a fegyvere. S mindegyik esetben elbocsájtották az illető tisztet. Hiába védekezik a tiszt azzal, hogy nem várhatta a támadást; hiába azzal, hogy lehetetlen volt elejét vennie annak; hiába vesz elégtételt a rajta elkövetetett tettlegességért annak rendje és módja szerint: az ítélet mindig úgy szól, hogy megvert ember tiszt nem lehet. Még ha a tettlegességet nyomban megtorolja is kardjával, — ez is csak enyhítő körülményül szolgál s esetleg megkegyel- mezésre ad okot; de a megvert tiszt elbocsájtatását nem kerülheti ki. Viszont, ha valamely tiszt fegyverét használja, akkor vagy felmentik, vagy a legtöbbször csak csekélyebb mérvű szabadság-vesztés-büntetéssel sújtják, ha ő tettlegesen nem bántalmaztatott. A katonatiszt helyzete tehát a következő: ha összeszólal kozás közben kardja használásával lehetetlenné teszi, hogy valaki hozzá nyúljon, akkor nem kap büntetést, vagy ha túllépte is a határt, kis büntetés vár reá; ha azonban nem használja kardját és esetleg bántalmazza valaki, úgy, — bármilyen enyhítő körülmények között esett is meg ez rajta, — rangját, állását, kenyerét feltétlenül elveszti. Lehet-e ilyen körülmények közt a tisztektől elvárni, hogy fegyveröket ne használják, és az őket érhető két rósz közül ne azt válaszszák, amely mellett állásukat, rangjukat, kenyérkeresetüket megtarthatják? — Nem. Ne az egyes tiszteket okozzuk tehát! Ők a legtöbbször kényszerhelyzetben vannak. Rabjai állásuknak s a czopfos katonai felfogásnak. Nemcsak hazánkban ; Ausztriában is igy viselik magukat a tisztek. Csakhogy ott ritkábban jut az ilyen cselekmény nyilvánosságra, és kevesebb alkalom van az összeszólalkozásra, mint nálunk. Azzal azonban, hogy elismerem a tisztnek furcsa és kényes helyzetét, — nem azt mondom, hogy hunyjunk szemet az előtt. A bajt orvoslás nélkül hagyni nem lehet; nem is szabad. Ha a baj csak abban állana, hogy egyes tisztek néha-néha,
