Eger - hetilap, 1890

1890-09-02 / 35. szám

281

szeszes folyadékok közül csakis likőrök, puncs-esszencziák és más édesített égetett szeszes folyadékok, továbbá cognac, rum, arrak, nemkülönben a különleges pálinkafélék (mint szilvorium, gyümölcspálinka stb.) és egyéb szeszes folyadékok közül pedig bor (bormust) és sör hozhatók be, de csakis az 1888: XXXV. t.-cz. 17. §-ában megállapított italmérési adó előleges lefizetése mellett, miért is a behozatalról az italmérési adó szedésére jogosítottnak mindig előre s legkésőbb a behozatalkor jelentés teendő. 9. Azon helyeken, hol az italmérési jog kizárólagos alapon van biztosítva, bejegyzett anyag-, fűszer- és vegyes kereskedők, hacsak kimérési engedélyt nem nyertek, a kismértékben való elá- rusitásra szóló engedélyek alapján csakis a következő italokat árusíthatják parafadugóval és érczkupakkal vagy a czég pecsétjével ellátott zárt edényekben: a) honi finomabb asztali, csemege- és külföldi bort; b) honi és külföldi palaczksört; c) szilvoriumot és egyéb különleges pálinkát ; d) likőröket, továbbá cognacot, rumot és arrakot, és pedig mindezen italokat [a), b), c) és d)] csakis főüzletükben, zárt edényekben az a) és b) alatt felsoroltaknál 0-5 liternél, a szilvorium, különleges pálinka, likőrök, cognac és arraknál 0-3 liternél, a rumnál pedig 0-2 liternél nem kisebb ^mennyiségben; e) szeszt, melynek a 100 fokú szeszmérő szerint legalább 75 fokot kell tartalmaznia, iparosoknak, mesterségük folytatására vagy másoknak is házi czélokra főüzletükben zárt edényekben egy liternél nem nagyobb és fél liternél nem kisebb mennyiségben. Az említett kereskedők ezen felül a fen- nebb a), b), c) és d) alatt felsorolt folyadékok árulását csupán melléküzletként, az e) pont alatti esetben szintén igy és az üres üvegeknek becserélése nélkül gyakorolhatják. A kismértékben elárusítható honi finomabb asztali bor árának legalább 40, a csemege borénak legalább 60 krban kell megszabva lenni; ebben az árban a palaczk értéke is bennfoglaltatik, mely azonban literenkért 10 krt meg nem haladhat. A szilvorium, továbbá a likőrök, valamint a cognac, rum és arrak csak akkor tekinthetők kismértékben elárusítható italoknak, ha azok ára literenként üvegestől legalább 1 írtban van megszabva, melyből a palaczk árára 0-2 literenként legfeljebb 4 kr. essék. Azok a bejegyzett czégü anyag-, fűszer- és vegyes kereskedők, kik az 1888: XXXV. t.-cz. alapján szeszes italoknak kismértékben való elárusitására pénzügyi hatósági engedélyt már nyertek, nem tartoznak uj engedélyt váltani; a szeszes folyadékok elárusifásánál azonban az 1890. évi julius hó 15-től kezdve már a fennebbi határozmányokat kötelesek szem előtt tartani; az olyan kereskedőknek azonban, a kiknek parafa-dugóval és érczkupakkal vagy a czég pecsétjével ellátott, de a fennebb megszabott méretektől eltérő palaczkokba helyezett italkészleteik vannak, kérelmükre a kir. pénzügyigazgatóság megengedheti, hogy a jelenleg birtokukban levő és általuk bejelentendő ilyen palaczkozott italokat 1890. évi deczember 31-ig akadály nélkül árusíthassák. 10. Az előző pontokban foglaltakra vonatkozó részletes határozmányokat, valamint a büntető határozatokat „Az állami italmérési jövedékről szóló törvények és szabályok hivatalos összeállításának III. füzete“ tartalmazza, mely a „Budapesti Közlöny“ f. é. 149. és 150. számaiban lett közzé téve és Nagel Otto könyvkereskedőnél Budapesten külön kiadásban is kapható. Budapest, 1890. évi julius hó 4-én. A m. kir. pénzügy Ministerium.

Apró históriák. Bölcsmondás.

Hahogy először megcsal jó barát:

„A mennykő üsse!“ — tűrd el békésén. . . De másodszor ha lefőz czimborád:

Akkor te nagy szamár vagy, édesem.

Gyógyszer az adomázás ellen.

Akit társadalmi helyzete a társaságokban megfordulni kényszerít, hol sokat tánczolnak, ő maga pedig nem tud, vagy nem szeret tánczolni, sokszor jő ama kellemetlen helyzetbe, hogy unatkozni kénytelen, mig mások mulatnak! Sőt nem ritkán még az unalomnál is kellemetlenebb baj érheti. Azok az emberek ugyanis, akik mig a többiek a zeneszó hangjai mellett lejtenek, a fal mellé támaszkodva, vagy a tánczterem egyes pontjain ácsorogva többnyire alkalmatlan csoportokba verődnek össze, társalgást kezdenek egymással, ilyenkor sokan közülök felhasználják az

alkalmat, hogy szellemességük fitogtatására százszor hallott elcsépelt, esel len, emélygős adomák elmondásával gyötörjék kör- nyezetöket. Ezektől megszökni, a társalgási udvariasság szembetűnőbb megsértése nélkül, igen bajos, s e mellett annak a kellemetlenségnek is ki van téve az ember, hogy menekülés közben könnyen a tánezospárok, vagy az uszályok közé keveredik. Jó társaságokban pedig ezek egyike sincs rendén. Kénytelenek vagyunk tehát a komáromi kalendárium száz esztendős adomáit birka-türelemmel végig hallgatni. Mi a teendő tehát, hogy ez iszonyú helyzetből meneküljünk? — „That is the question“! — mondja Hamlet, vagy kicsoda.

Újabb időkben tekintélyes orvosok elcsépelt adomák kényszerű meghallgatásának elkerülésére azt a taktikát ajánlják, hogy az elmés helyeken soha se nevessük el magunkat, hanem folyvást a legkomolyabb képeket vágjuk, s mikor az illető adomáját bevégezte, savanyú képpel azt a malicziózus kérdést intézzük hozzá, hogy: „Hát hol volt ebben a viccz“ ? Ez az eljárás, mondják,

a legdühösebb anekdota-fecsegőkre is a legelriasztóbb hatást gyakorolja. Sajnos, hogy ez a módszer már nagyon el van csépelve.

Ennél, úgy hiszem, sokkal hathatósabb az általam gyakorolt módszer, mely már gyakran kisegített az eféle kellemetlen társalgási hínárból. Eljárásom a megelőző, vagy helyesebben mondva az idő előtti nevetésben áll. Valaki például elkezd egy ócska adomát, ilyeténképen: „Egy magyar táblabiró egyszer

Berlinbe jő . . .“ Én erre hirtelen homéri kaczagásban török ki. Az adomázó meglepetve, komoly pofával bámul rám, s kezd kijönni a sodrából. Kis vártatra megint rákezdi: „Egykor egy magyar táblabiró jő Berlinbe, s véletlenül találkozik egy másik magyar hazafiával . . .“ Én erre ismét megeresztek egy hatalmas hahota-bombát. Tessék megpróbálni, s mindenki meg fog győződni, hogy egy harmadik kaezajra már nem lesz szükség, meit az adomázó bosszúsan szikrázó szemeket meresztve ránk, okvetetle- ntil abbahagyja a megkezdett adoma befejezését, bármennyire sürgessék is érte. Hogy az adoma-düh ellen ajánlott fönebbi gyógyszerem mennyire sükeresnek bizonyult, erre számos elismerő levél érkezett kezeimhez, melyekből azonban elég legyen csak a következőt idéznem. „Fogadja ezer köszönetemet, — uram, Írja egy felső vidéki erdész jó ismerősöm, kivel gyógyszeremet közöltem. „Ön egy egész családot mentett meg az unalom gyilkoló betegségétől. Évek óta kinzott bennünket esténkint sógorom ócska kalendáriombeli, anekdotás elbeszéléseivel, melyek nemcsak elcsépeltek, de amellett unalmasak is voltak. Ez adoma-düh megszüntetésére mindenféle furfangos kísérletünk hasztalan, sikeretlen volt. Végre értesültem az ön módszeréről, s rögtön alkalmaztam azt. Csak kétszer kellett elővennem, harmadszor már nem volt szükségem rá. Sógorom az adoma-dühből teljesen kigyógyult. Isten áldja meg. — U. i. Ha ön fönebbi gyógyszerét palaczkokban vagy dobozokban árusítaná, csakugyan dúsgazdag emberré lenne.“

A história geniusa.

Nagyon jól ismerem én ezt az urat, de nem mondhatnám, hogy szerfölött rajongok érte. A geniusok társulatában ő a gépmester, az az ur, a ki az események színpadján megteremti az illúziót, de saját maga minden illúziónak hijával van. Mestersége mennydörgést csinálni, rózsaszínű ködöt elővarázsolni, a képzeletet foglalkoztatni, de ő maga nem hisz semmiben, nincs szubjektív fantáziája; lénye és gondolkozása szürke, egészen színtelen.

A történet geniusára hivatkozni még ma is divatos; talán jobban mint valaha. Valami nagy befolyást tulajdonítanak neki a nemzetek szellemi életére; a mi pedig tiszta humbug. S nem csekély hiba a kisebb nemzetek életében, hogy nagyon messzire visszatekintenek, a helyett, hogy egy kissé előre néznének.

A miben jó részt a történet geniusa vétkes.

íme egy élmény, mely illusztrálja a história geniusának eljárását. Velem történt. A nyáron bejártam hazámat, szép Bács- országot. Mondhatom, ott kevés keresni valója van a história geniusának. Mert Bácskában, mint minden áldott búzatermő vidéken, a történet két mondásban adódik meg: jó aratás, — rósz aratás.

Faluzni, az volt a szándékom. Község-községre mentem a saját isteuadta előfogatomon. Néha az erdő szélén szálltam meg, máskor egy kazal tövében és ha csipősebb volt az éj, fölkerestem magamnak a nagy rónán egy pásztortüzet és mellé telepedtem. Szívélyesen fogadtak, nem kérdezve, honnan jövök, merre