Eger - hetilap, 1890
1890-08-05 / 31. szám
244 rangú dalegyletét, a hírneves „pécsi dalárdát“ üdvözölhetjük körünkben, és tárt karokkal üdvözöljük. Mint egy család fogadjuk keblünkre, s ezen nevezetes nap emléke ott fog ragyogni dalkörünk évkönyvében arany betűkkel megörökítve. Városunk, — mely annyi kulturális intézeteivel a többi előkelő provinciális városok színvonalán áll, ifjú dalkörével — lehet mondani — bölcsőjében ringott s még is, erre mi egriek mindnyájan büszkék lehetünk! a nélkül, hogy erejét túlbecsülte volna, merész elhatározásra vállalkozott, dalversenyutra kelt; az eredményt mindnyájan tudjuk, útja diadalra vezetett, és szülő városának dicsőséget szerzett. Hogy dalkörünk ma már annyira megizmosodott, abban kiváló érdeme van Pécs dalárdájának. A megismerkedés első pillanatától kezdve meleg rokonszenvével, önzetlen testvéri szereteté- vel tüntette ki dalkörünket, lelkesítette az előretörekvésben, kitartásra buzdította. A tanítvány méltó lett mesteréhez. Pécs dalárdája, mely ezen páratlan rokonszenvének oly fényes bizonyítékát adja, — lemondott dicsőségének sikereiről, a babérokról, melyekkel a hazában s külföldön is eddig szerzett fényes érdemeit szaporíthatta volna, elutasitotta a minden felől érkező tömeges meghivásokat, és eljött hozzánk önként, hogy meghódított közönségünket édes dalaival elbűvölje, jótékonyságával örökre lebilincselje. Szellemi nagyság ez, mely előtt meghajlunk. És most poharamat emelem arra, a mi az ember életében a legnemesebb, a barátság szent eszméjére, a melynek olykor titkos rugóit hiába kutatjuk, de forrását mindig biztosan megtaláljuk ott a szivekben; arra a barátságra, mely a kies Pécs és Eger között a hős Dobó ősi fészkében ma oly lélekemelőn érvényesül ; és éltetem kedves vendégeinket, Pécs ünnepelt dalárdáját, mint ezen szent frigyesülés első alapvétőjét.“ E pohá rköszöntő után Jilly Alajos, a pécsi dalárda alelnöke válaszolt, emelkedett hangú toasztban éltetvén Egerváros vendégszerető közönségét. Most felhangzott a pécsiek dala, egy igen szép férfikar, melylyel a közönséget azonnal meghóditák maguknak. A második fogás után Farkas Dezső, az egri dalkör tagja Völgyi Gusz táv ez alkalomra irt „Szózat“-át a pécsi dalárdához — szavalta el lendületes előadással. Majd Völgyi Gusztáv, az egri dalkör tagja szépen kidolgozott pohárköszöntőben éltette Pécs város közönségét, Horváth Béla, az egri dalkör tagja pedig a pécsi hölgyeket. Jilly Alajos a pécsi dalárda alelnöke szellemes pohárköszöntőjében, melylyel a közönség körében többször élénk derültséget keltett, az egri dalkört élteté. Újra felhangzott a dal előbb az egri dalkör, utóbb a pécsi dalárda részéről. Miután a pécsiek még az egri hölgyeket éltették, a pohárköszöntők sora véget ért. A fiatalság nemsokára tánczra kerekedett, s a vidám jókedv a hajnali órákig összetartotta a mulatozókat. A hangverseny napja. Másnap, aug. 3-án', a délelőtt nagyobb részét a város látnivalóinak megszemlélésével tölték el vendégeink. Ledniczki Ipoly és Kandra Kabos vezetése alatt megszemlélték Egervárát, a lyczeumot, székesegyházat stb. Este 7 és V2 órakor gyülekeztek a pécsi dalárda s az egri dalkör tagjai a lyczeum előtt, honnan zászlók alatt vonultak a szinkörbe. 8 órakor a csinosan feldíszített és zsúfolásig megtelt színkörben kezdetét vette a hangverseny. Amint a függönyt felhúzták, a közönség tapsviharral és virágzáporral fogadta a körbe állott dalárdát, úgy, hogy per- ezekig nem tudták a dalolást megkezdeni. Végre a közönség feszült figyelme közt megszólaltak az első akkordok, s a közönség meghallotta, hogy miért nevezik a pécsi dalárdát az ország első dalárdájának. A programúinak megfelelőleg 1. sz. volt: Ébresztő, 2-ik „Fájó emlék“, 3-ik „Vineta“, 4-ik „Még fáj a szív“ (az egri dalkör.) 5-ik „Esti dal“, 6-ik „Alföldi legény“, 7-ik „Epilog“, 8-ik „Busán dalol“ (a pécsiek és egriek együtt). A hangversenyről kritikát nem akarunk Írni, mert a pécsi dalárda mindent úgy szokott interpretálni, ahogyan az az iró lelkében él mint megszületett idea; még a hatás is, amelyet annak szánt, bizonyára olyan, amilyet az ő dalolások idéz elő. Az ő énekök tehát inkább kritériumul és mérlegül szolgálhat a férfikar kultiválásában, mint kritika tárgyául. Azonban az Egri Dalkör érdekében akarunk néhány szót írni ez alkalomból. El kell ismernünk, hogy a pécsi dalárda az egri dalkör fölött áll a művészi színvonalat tekintve, s ezt dalkörünk tagjai is egész készséggel elismerik; s igy saját városa előtt kissé nehéz helyzete volt az Egri dalkörnek, minthogy a különbség, mely akármely két, egynemű, akaratlanul párhuzamba állított szereplő között mutatkozik, itt is mutatkozott, kétségtelenül a pécsiek javára dől el. Ámde a közönség azért ne becsülje ezután kevesebbre az egri dalkört, s ne tekintse kisebbnek, mint eddig, mert az ország összes dalárdái, — nem véve ki a fővároséit sem, — hasonló viszonyban vannak a pécsivel. S ha pl. a békési vagy soproni dalegyletek, mint művészi színvonal tekintetében a lépcső kezdete meg a pécsi, mint a lépcső végső pontja, azután még a középről egy, pl. a szegedi — jönne ide hangversenyezni, a mutatkozó távolságokból láthatná közönségünk, hogy csakugyan sokkal több lépcső van alatta az egri dalkörnek, mint felette, sőt ez utóbbit nagyon is meg lehetne olvasni. EnyAz „EGER“ tárczája. Petőfi. *) Segesvári csatatéren, Ott esett el szent hevében. Egy kezében, mint a villám, Kardját villogtatta, A másikban szabadságról Zengedezett lantja. Segesvári csatatéren, Mi sir ott a völgy ölében ? Sírva zokog a Küküllő Minden kicsi habja, Sírva zokog a Küküllő: Petőfit siratja. Segesvári csatatéren, Rózsabokor halmon, réten. Ha arra jársz, magyar honfi, Szakíts egyet róla: Hős Petőfi vércsöppjétől Piros ott a rózsa. *) „Az én Újságom“ ezimii gyermeklap 1890. julius 27-iki számából. Segesvári csatatéren, Vándor, állj meg csöndes éjen! Fülemile ha megszólal, Kalapodat vedd le : Siratja a szabadságot A nagy költő lelke. Pósa Lajos. Az én színpadi szereplésem. Irta: Albatrosz. Alig hiszem, hogy a mai, műkedvelősködni szető világban akadjon tanult ember, aki egyszer valamikor, fiatal éveiben, legalább mint dilettáns, színpadon föl ne lépett volna. Én is szerepeltem, fiatal koromban, a „világrengető deszkákon, — még pedig kétszer. S a mi — legalább rám nézve — nem csekély fontosságú dolog, legelőször is a budapesti magyar nemzeti színházban léptem föl, mint — statiszta, amely nagyjelentőségű szerepet a színpadon rendszerint úgy szokták kiírni, hogy: „népség és katonaság.“ A dolog igy történt: Mikor I. Ferencz József, — akkor még ausztriai császár — ő felsége, a császárnéval, mostani rajongásig szeretett, fölséges királyasszonyunkkal, az ötvenes évek valamelyikén, először Budapestre jött, s itt rendkívüli fénynyel és pompával fogadtatott, — én akkor budapesti egyetemi polgár voltam. Mellesleg megjegyzem, hogy én is megbámultam a nagyszerű bevonulást a Dunaparttól, az akkori nagyhid-utezán keresztül.
