Eger - hetilap, 1890
1890-06-03 / 22. szám
173 Ságot hirdető“ műről, melyet egy nagy tudományi! s magas állású magyar egyházi férfiú „valódi kincsnek“ nevezett; — de a müvek, melyeknek élén, mint szerzőé, Szvorényi József neve áll, nem szorulnak magasztaló frázisokra. Magukon s magukban hordják azok méltó dicsőségük minden kellékét s kinyomatát. S ép ezért elegendőnek tartjuk, ha tartalmára nézve csak annyit mondunk, hogy abban egy, a tanári pályán közel félszázada munkálkodó, nagy megfigyelő, s Ítélő tehetséggel megáldott paedagogus gazdag tapasztalatainak, s ezekből elvont tanácsainak páratlan kincsesháza van fölépítve. A mi pedig irályát illeti, köztudomású, hogy a mai írói nemzedék legjelesebbjei közöl is csak kevésnek van szép nyelvünk kifejezésbeli gazdagsága, a dictio fönsége, s az ékesszólás hóditó, s meggyőző ereje annyira hatalmában, mint Szvorényi Józsefnek. S ép ez okokból, ha az imént felhozott körülmények tartózkodást nem parancsolnának, megvalljuk, szeretnénk fölkiáltani, hogy bűnt követ el minden paedagogus, hazai köznevelésünk, — s minden szülő saját, gyermekeinek észszerű növelése ellen, ki Szvorényi fönidézett, müvét meg nem szerzi, hogy annak oktatásait s tanácsait növelészeti hivatásában haszonnal értékesítse. X+y. Az egri iparos-tanulók kiállitása. Pünkösd ünnepén, az eddigi gyakorlat szerint, ismét kiállítási csarnokká alakult az iparos-tanulók tágas tanterme. Ama örökké vidám és sok nélkülözést feledő eleme városunknak, melyet talán legtöbben apróbb piaczi pajkosságairól ismernek, hordta itt össze foglalkozásának zsenge eredményeit, hogy csalhatlan bizonyítékát adja életrevalóságának s a komolyabb életczél irányába való törekvésének. Es valóban, midőn az idei szépen sikerült kisded kiállítást láttuk, lehetetlen volt ama meggyőződés elöl elzárkóznunk, hogy egyfelől az iparos-mesterek komolyan fáradoznak már tanulóik szakképzésében, másfelől pedig az iskolai képzés jótékony hatása is biztos nyomokat hagy azok szellemi oktatásában és erkölcsi nevelésében. Nem akarok az inasok helyzetének múltjára reflectálni, hanem jól esik tapasztalnom, hogy e sok szenvedéssel küzdő ifjú emberkékre is kiterjesztő védő-szárnyát a valódi értelemben vett humanismus. Az iskola vallás-erkölcsi nevelése mellett, maguk az iparos-mesterek is emberségesen bánnak velük; mert belátták azt, hogy az inasoknak nevelése, oktatása a szülők helyett az ő feladatuk elsősorban, hogy a szakszerű tanítás intensivebb vezetésében pedig önmaguk és osztályuk iránti legfőbb kötelességeiket teljesitik. Komolyabb ügy ez mindenesetre, mint amilyennek első szokon, majd czigánykereket hányt, azután tótágast állt, oly mereven, mint egy szobor, vagy feldobált a csillárok felé egy • egész rakás fehér posztó kalapot, melyeket azután fejével fogott fel, hol azok lassanként egész pyramist képeztek. Elragadtatásának tetőpontját azonban akkor érte el a gyermek, ha a bohócz minden sükerűlt mutatvány, vagy tréfa után elnevette magát. Hosszú szája komikus arczán át egyik fülétől a másikig húzódott, ez a mosoly volt mindennek a vége, a zenekar dobjaival együtt kíáltá: bum-bum! Bum-bum ! — Valahányszor Bum-bum föllépett, dörgött a taps, mindannyiszor hangosan kiáltott a gyermek: Bum-bum! Ez volt a Bum-bum. a kit most kívánt, a czirkusi bohócz volt, a ki annyi embert mulattatott, a ki a kis Ferikének is annyi örömet szerzett, és a kit most nem láthatott, mert betegen, erőtlenül feküdt fehér ágyacskájában! Este Legrand Jakab aranyos, pompás Paprika Jancsit hozott a gyermeknek, melyet egy előkelő úri gyermek-játék-kereskedés- ben vásárolt. A kis játék egész napi munkájának árába került, de örömmel adta volna oda 20—30 napi, sőt egész évi munkájának jövedelmét, hogy visszahívja a kis beteg sápadt ajkának egyetlen mosolyát. A gyermek egy pillantást vetett a fényes bábura, azután szomorúan mondá: „Ez nem Bum-bum! Én Bum-bumot akarom látni!“ Oh, ha Jakab paplankájába csavarva felkaphatta volna a gyermeket és elvihette volna a czirkusba, ha megmutathatta volna neki a bohóczot, ki ragyogó csillárok fényénél mutogatta magát! Ezt persze nem lehetett tenni, de valami jobbat tett Jakab. Elment a czirkusba. megtudakolta a bohócz lakását és azután zavarodottan és félve lépdelt a Montmartre negyedbe. A mit Jakab tenni akart, merész és bátor volt. De hát nem énekelnek tekintetre látszik. A közel jövő iparos osztálya vájjon nem a most tanuló iparos-inasokból lesz-e? Iparunknak a haladás által feltételezett tovább-vitele, közgazdasági helyzetünk javulása az iparosoknak mühelyi és iskolai oktatásában is alapot bir. És ebben én az iparos-mesterek nemzeti hivatását és hazafiui kötelességét is látom. Az iparos-tanulók által rendezett kiállításoknak kellő fontosságot kell tulajdonítanunk, s a megyei, országos stb. nagyobb szabású kiállítások mellett ezen kisded kiállításoknak is megvan a maguk jogultságuk, sőt, szerintem, amazok fölött bizonyos előnyökkel is bírnak, mert mig a nagy kiállítások tömérdek pénzbe kerülnek s a rajok fordított költséggel ritkán áll arányban ama közgazdasági nyereség, a mely általuk kilátásba helyeztetett : addig emezek, úgy szólván, semmibe sem kerülnek s mégis az eredmény igen jelentékeny. Ezek a gyermeki években, tehát a lélek fogékonyságának első stádiumában teszik meg hatásukat; ezeknél az ízlés, arány, szín és alak harmóniáját a-b-c-jében tanulják a tanulók, különösen egymás alkotásain okulva, s a mi fő, általuk a verseny iránti érzék zsenge frisseségében nyer tápot. Az is kétségtelenül áll, hogy az ily kiállításokon nyert kitüntető oklevélke büszkeségét fogja képezni a tanulónak felnőtt korában is. Ha szakmájában a tökéletességre való törekvés iránt idejekorán hajlam, vágy ébresztetik a tanulóban, úgy később a lélektani törvények követelik, hogy az igy keletkezett vágy kielégítést nyerjen; a vágy szenvedéllyé lesz, tudvalevőleg, a nemes szenvedély pedig nagy alkotásokra, művészetre képesít. Megjegyzendő, nem én vagyok az első, ki az iparos-tanulók kiállításainak ily messze kiható horderöt tulajdonit; mert elsősorban maga a törvényhozás tette ezt akkor t. i., midőn az ország összes iparos-iskoláit ilyen évenkint rendezendő kiállításokra kötelezte. Már pedig hogy ezen törvényes intézkedések közgazda- sági viszonyainkban mélyen gyökerező okokból történtek, az elvi- tázhatatlan. Egyébiránt nekünk, egrieknek, kik legfőbb kereseti forrásunk, a szőlőművelés kiapadása előtt állunk, vájjon nem kell-e az ipar fejlesztését, mint egyetlen mentő körülményt, jövő érdekünk biztosítása tekintetében megragadunk? Eger jövő hivatása iparának intensivebb művelésében áll; tehát lelkiismeretes kötelességünk mindnyájunknak ezen ügyet megfontolás tárgyává tenni, és ez érdemben minden tőlünk telhetőt megtenni. Most már az a kérdés, mennyire nyújt garantiát erre nézve a mi egri inasaink kiállitása? Én minden tartózkodás nélkül ki merem mondani, hogy teljes garantiát nyújt. Igaz ugyan, hogy még az idei kiállítás iránti érdeklődésből is számos iparos-mester kivonta magát, de az érés szavalnak eleget művészek és művésznők a nagyurak termeiben ?! Hátha megteszi neki is a bohócz — kérhet érte, a mit akar, — eljön Ferikéhez és jó napot kíván neki. És mit bánta Legrand Jakab, hogyan fogadja őt Bum-bum ? De nem Bum-bumhoz jutott ám. hanem Moreno úrhoz, a ki művészien berendezett, könyvekkel, értékes metszetekkel és fényüzési czikkekkel diszitett termekben lakott, ki maga szeretetreméltó úri ember volt és Jakabot olyan szobában fogadta, mely az előkelő orvosok elfogadó szobáihoz hasonlított. Jakab, a ki a bohóczot fel sem ismerte mindjárt, zavarodottan forgatta kalapját ujjai között. A másik várta, hogy megszólaljon és végre elkezdett az atya valami mentegetődzésfélét hebegni. A mit ő kérni akarna, az persze nagyon csudálatos alig is lehet megmondani ............de a gyermekről van szó............ o lyan kedves kis fiú ... . olyan okos .... mindenben első az osztályban .... csak a számtanban nem .... a számtant sohase birta megérteni, mert mindig kissé — olyan álmodozó volt, a ki mindig a felhők között jár, és nap, hold és csillagok után vágyik. . . . Bizonysága ennek, igen .... hogy .... Itt megakadt Jakab, elkezdett hebegni — de egyszerre összeszedte minden bátorságát és hirtelen folytatá: Igen, bizonyítja az, hogy önt kívánja látni, hogy senki másra nem gondol, csak önre. Ön az a csillag, a melyet mindenáron bírni óhajt és ..“ Mikor Jakab elvégezte mondókáját, sápadt volt és a verejték nehéz cseppekben gyöngyözött homlokán. Nem mert felpillantani a bohóczra, a ki a munkást erősen szemügyre vette. Vájjon mit szól Bum-bum ? Hátha bolondnak tartja, vagy kidobja az ajtón ? . . . . „És hol lakik ön ? kérdé Bum-bum. „Itt, egészen közel a Rue des Abessesben!“ „Jó. Fiacskája megkapja Bum-bumját. Elmegy hozzá Bum-bum.“ *
