Eger - hetilap, 1890

1890-05-27 / 21. szám

168

előtte bárki más. Mai debutjével mint Denise, Flavigny annyi bájt hozott magával a színpadra, melylyel nemcsak a közönséget ragadta kitörő tapsviharra minden énekszáma után, de színész- társaira is oly hatást gyakorolt, hogy mindnyájan elfeledkeztek színészi mi voltukról. Celestin orgonista szerepét Gireth Károly töltötte be sok ügyességgel. Mai alakitása sokkal jobb volt a „Suhancz“ füszeresé-nél s általában véve csak nuanceirozása ellen van kifogásunk, miben még úgy látszik, járatlan, valamint a masz- kirozásban is, amihez különben arcza sem eléggé alkalmas, különben hangorganuma tiszta, érczes, hanghordozása helyes, biztosan intonál, s szép jövőt jósolunk neki, csak az kár még, hogy alakja nem üti meg egészen a színpadi mértéket. Kitünően megállották helyeiket Kiss Loriot őrmester, Breznai az őrnagy. Rá ez. Champeatreux, Szendrey a színigazgató és még Bérczy Mariska a Corinna szerepében, kinél csak dicsérendő, hogy az a kis intermezzo, — mikor Celestin a sok „Serail-pudert,“ melylyel ki volt meszelve, a nagy ölelésben mind a frakkjára szedte róla, — ki nem hozta sodrából.

Könyvismertetés.

„A harácsligeti tündérnö.“ Elbeszélés. Irta: Strauss Ede, oklev. gyorsíró, a bpesti gyorsíró egylet lev. tagja. Nyomtatta Gaal V. J.-Apátin. Szerző sajátja. Ára csinos vászonkötésben 1 frt 10 kr. Kapható szerzőnél P.-Butelken, u. p. Heves.

A kritika nevében kötelességet vélek teljesíteni, midőn az irodalom ez új szülöttjével szemben a keresztelői actus teendőit magamra vállalom, üdvözölve az öröm-apát, kinek — életében legelőször — a férfi-kor delén jut eszébe életet adni egy csecsemőnek, talán csak azért, hogy dicsőséget szomjazó lelke elismerésünk oczeánjában megfürödhessék.

E szerint könnyű eltalálni, milyen Íróval állunk szemben. Egy kezdővel, akinek tollát nem a hivatás, hanem a hiúság vezérli.

A mű tendentiája komoly ugyan, de az alap, melyre fektetve van: ingoványos.

Midőn az utódokban megboszúlva látjuk az apák bűneit, - igazságérzetünk fellázad ; a szánalom helyett elkeseredés ébred bennünk a bűn elkövetői iránt. Mert a gyermeket halni látjuk az apa ballépéseiéit, de az apa behúnyja szemeit anélkül, hogy müve tragoediájáuak befejezését láthatná, anélkül, hogy meg- bünhödne. . . .

Somkuthy báró és F

............gróf nemtelen passiókba ölik

n

apjaikat. Szeretőket cserélnek. Adnak, vesznek. A báró kezére játsza a grófnak a szép erdészleányt, és az eredmény: Lukréczia, a regény tündérnője.

Ezt megszereti a gróffiú és midőn feleségévé akarja tenni, kitűnik napnál világosabban, hogy: testvérek. István gróf öngyilkos lesz. Lukréczia pedig boszút áll a fiatal Somkuthyn. A báró halálosan szereti Lukrécziát, de meg kell halnia. Lukréczia megszereti halála előtt egy perczczel a bárót, de szintén meg kell halnia.

Mint az arató sarlója alatt a kalászfejek, úgy hullnak halomra az iró pennája alatt a tört szivek. Pedig ezzel hatást elérni nem lehet. A tragikumot nem a halálküzdelmekben keressük, hanem az okban, mely azt előidézi.

A fiatal gróf szerelme — tudtán kívül — saját testvére iránt, legnagyobb tragikuma a regénynek; az iró kezében azonban elolvad, mint a viasz, mert a gróf lelkét nem aczélozza meg sem viszontszerelme, sem gyűlölete Lukrécziának. Csak gyermekes viszony ez, mely leánykéréssel végződik.

A tragikum a fiatal báró és a tündérnő közötti viszonyban nyer új tápot. Érdekes, hogy az iró mennyire tehetetlen a drámai csomók szövésében.

A hősnő szerelmének felébredését a hős iránt, utolsó perezre hagyja. Pedig a szerelem és az anyáért való boszúállás ébredő, és egymást leküzdeni akaró érzelmei lettek volna a legszebb részletei a regénynek.

De úgy látszik, az írónak fogalmai sincsenek a dráma törvényeiről, a regény szövevényeiről, és a szépirodalom czéljairól.

Alakjaiból is — jellemek helyett — karrikaturákat készít.

A hősnő tündérnő, mert szép; müveit, mert a „halotti beszédet“ is ismeri, históriát, geográfiát, fizikát stb. tanúit. Különben Összes érdeme, hogy: élt, ölt és meghalt.

A fiatal gróf fest is. Egyéb semmi.

A fiatal báró a színpadi Mariskák és Arankák karjaiban blazirttá lesz, hogy aztán a szerelem lángjában legyen porrá.

A két mágnás-papa pedig két vén gazember.

De ha a lényegeket mellőzzük is, és tisztán a kidolgozás felé fordulunk, láthatjuk az iró megfigyeléseiről, eszméiről, hasonlatairól, epitetonjairól, gondolkozás-módjáról, alakjainak kifaka- dásairól és — irályáról, hogy haszonnal sohasem forgatott egy könyvet is, melyből — ha egyebet nem — legalább Ízlést szoktunk meríteni.

Az iró azon levegőt, melyben alakjai mozognak, nem szívta. Egy hüvelyknyi mágnást sem ismerhetett soha, mert jellemzése, amellett hogy immagináczión alapszik, telítve roszakarattal azon osztály iránt, mely születésénél, rangjánál, vagyonánál, nevelésének traditiójánál és idegességénél fogva egészen más alakban él leikeinkben.

De az iró, — a ki egy tanyácskáról szemléli az élet hullámait — még a középosztály társadalmi életét sem ismeri, mert észleletei azon körben, melyben ő maga is nevelkedett, olyan naivok, olyan komikusok, olyan igaztalanok, hogy hamarjában azt sem tudjuk, boszankodjunk, vagy kaczagjnnk-e fölötte.

Pedig ha a festőtől elvárjuk, hogy vásznára életet leheljen; a szinmüvésztől, hogy a holt betűkből élő alakot teremtsen, egy regényírótól, — még ha kezdő is — joggal követelhetjük, hogy életet rajzoljon, igazat beszéljen, és alakjainak olyan testet kölcsönözzön, mely hús és vér.

Szemelvényeket kellene összeállítanom e müvecskéből — mely levelek, önéletírások és erkölcstelenségek sentimentális labi- rintje — hogy teljes fogalmat nyújtsak annak értékéről, melynek megállapításán maga az iró ekként fáradozik:

„Élettörténetnek nevezem e könyvet, pedig tulajdonképen életek történetének, és pedig szerencsétlen életek szerencsétlen történetének, sőt ha az olvasót nem akarnám elriasztani, rémregénynek kellene azt nevezni.“

Ezek után ajánlom az Írónak, hogy dobja félre a tollat ; (melyből — saját megfigyelése szerint — 2000 drb. egy kilogramm), vagy ha előveendi, azt. csak is váltók és szerződések aláírásánál értékesítse.

Aztán forgassa szorgalmasan Aesopust, melynek tanúlságai kitűnő recipék a — hiúságtól szellemileg gyengélkedők számára.

M-r. ’)

Nyilttér.

Van szerencsém a n. é. közönség b. tudomására juttatni, hogy Egerben, mint fogorvos letelepedvén, működésemet megkezdettem. Rendelési órák d. e. 9—12-ig; d. u. 2—5-ig. Szegényeknek naponta 5—6-ig ingyen. Lakásom: Glósz-féle ház I. emelet.

Eger, 1890. május 21.

Dr. Weinmann Lajos,

(120) 1—3 egyetemes orvostudor.

Quousque tandem . . .

(Nyílt levél az „Eger és Vidéke“ szerkesztőségéhez.)

Azt mondják az „E. és V.“ ismét foglalkozik müvemmel. Legnagyobb sajnálatomra itt nem tudok belőle — átolvasás végett — egy példányt keríteni és igy a bírálathoz nem szólhatok, de őszintén megvallva, nem is akarom azt tenni; mert azon elv dicsőségét hogy: „személye helyett müvén ejtsünk sebet“ az „E. és V.“-től nem irigylem és toliam még saját szenvedélyemnek sem szolgája. Azt azonban úgy hiszem, mégis kijelenthetem, hogy Cicero hires mondata: „Quousque tandem, Catilina, abutere patien') Mi, részünkről, egyszerűn jelezni akartuk a ezimzett munka megjelenését minden kommentár, s kritikai megjegyzések nélkül, egy részt azért is, mert szerző, Straus Ede, mint előszavában mondja, nem annyira a nagy publikumnak, mint inkább azon jó barátainak szánta munkáját, kik őt az eke mellől erővel is elvonják, hogy szellemi munkára kényszeritsék. Hogy mindennek daczára a fönebbi kritikának helyet adtunk lapunkban, ennek oka egy részt az, hogy ez a kritika nemcsak objektiv és alapos, hanem egyszersmind tanulságos is; másrészt, mert a munka, melyet birál, hevesvármegyei irodalmi termék, melyet egy hevesmegyei lapnak egészen ignorálni még sem lehet. Szerk.

*) Ezen rovat alatt közlőitekért felelősséget nem vállal a Szerk.